A könyvet Gajdics Ottó, a Magyar Idők főszerkesztője mutatta be. Azt mondta, bár az olvasók hétről-hétre megismerhették ezeket az írásokat a Magyar Időkben és a Magyar Hírlapban (Bayer Zsolt a Magyar Idők előtt a Magyar Hírlap munkatársa volt), mégis nagyon fontos, hogy ez a könyv megjelent. Ugyanis, Szakács Árpád mindenki számára teljesen nyilvános, hozzáférhető információkat szed össze a publicisztikáiban, a könyvben ezeket csoportosították, és összekötő szövegek is segítik az olvasót a megértésben. Bayer Zsolt pedig történelmi keretbe ágyazza az írásokat. Így az olvasó egy sokkal mélyebb, lényegretörőbb, átfogóbb képet kap a kulturális térfoglalásról.
A sorozat írásai cseppek voltak, de így, könyvben szerkesztve a cseppek tengerré váltak.
– emelte ki Gajdics Ottó.
Gajdics Ottó azt mondta, a balliberális erők mára kertelés nélkül bevallották, hogy a nemzetállamok megszüntetésére törekednek. Azt gondolták ugyanis, hogy a nemzetállamok rivalizálása okozta a múlt század minden katasztrófáját. Mégsem azon kezdtek el gondolkodni, hogyan éljenek egymással békében a nemzetállamok, hanem kitalálták, hogy az Európai Egyesült Államok mindent megold.
Ezért is indítottak harcot a kultúrában is a balliberális erők.
"Azzal vádolnak minket, hogy újra kezdtük a kultúrharcot. Ez tévedés. Akart a fene harcolni"
- mondta Gajdics Ottó.
A könyv története azzal kezdődött, hogy Szakács Árpád feltette a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy amikor egy balliberális művész rengeteg pénzt kap, és létrehoz egy alkotást, majd elmegy külföldre bemutatni az alkotását, ott szidja azokat, akiktől a pénzt kapja. Milyen diktatúra ez? - erről szólt Szakács Árpád sorozatának első írása. Aztán amikor Bayer Zsolt ezt elolvasta, azt mondta, pontosan arról van szó, amiről már ő is írt.
Szakács Árpád és Bayer Zsolt írásai ebbe a – történelmi folyamatokat is bemutató – kulturális térfoglalásba, a mindenkor alkalmazott balliberális kettős mércékbe engednek bepillantást.
Az írások folytatódnak, egészen addig, amíg veszély fenyegeti a nemzeti kultúránkat és a hitünket - zárta szavait Gajdics Ottó.
A könyv egyik szerzője, Szakács Árpád a kötet bemutatóján elmondta, hogyan született meg a Magyar Időkben a Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozat.
„Tavaly nyáron elindult a balliberális értelmiségi holdudvarban egy vita arról, hogy mennyire működjenek együtt az általuk olyannyira nem kedvelt rendszerrel. Azt mondták: vigyázni kell, mert aki együttműködik, segíti az Orbán-kormányt, azzal a választások után – ha nyernek – le fognak számolni. Erről meg is jelent egy cikk a Népszavában. Ez bőszített fel engem, és azt mondtam a főszerkesztőnek, hogy megvilágítanám ezt a helyeztet, csak más szempontból."
"Az én nézőpontom a sorozatomban az, hogy próbáljuk meg a kultúrát hálózatban látni. Minden összefügg mindennel. Ugyanazok az üzenetek jelennek meg minden művészeti ágban. Ha leegyszerűsítjük, mindenhol ugyanazt lehet hallani: a gender-propaganda jó, a nemzeti kisebbségeket le kell bontani, a kereszténységet lehetőség szerint vissza kell szorítani. Ha ez megvan,
a nemzetállamokat le lehet építeni, és a kevert népességű Európa koncepcióját meg lehet valósítani. Ez a céljuk – a kultúra harci terep ezen eszmék számára.
Szakács Árpád hangsúlyozta: „
egy társadalom lerombolása szinte mindig a kultúrán keresztül kezdődik.
Szétverni az állami tradíciók tartópilléreit, meggyengíteni, és megsemmisíteni az erkölcsét a kultúrán keresztül, ez egy stratégiai művelet. A kultúra is egy módszer a sok közül: felkészíti a társadalmat a változásra, hozzászoktat ahhoz, hogy a rossz tulajdonképpen jó, a bizarr gyönyörű, a deviancia kívánatos, és a nemi identitás káros. Ezeket mutattam be az írásaimban."
Kicsit többen vagyunk, mint a CEU mellett tüntetésen – kezdte beszédét Bayer Zsolt, ugyanis a Polgárok Házának nagyterme teljesen megtelt, sőt, még a külső termekben is hallgatták a beszédet.
Aztán azokról a költőkről és írókról beszélt, akiket a rendszerváltás előtt méltatlanul elhallgattak – akik nem publikálhattak, nem jelent meg könyvük vagy nem is tanították őket.
„Mi nem akartunk háborúzni. Nem mi kezdtük. – folytatta Bayer Zsolt. „Évek óta folyik ez a harc, és most vettük a bátorságot, hosszú, évtizedeken át tartó hallgatás után, és felvettük a kesztyűt. Úgy éreztük, hogy a harmadik kétharmados győzelem után talán eljött az idő, hogy mi is megszólaljunk.
A kultúra mindig is egy bizonyos szellemi kör hitbizománya volt, és most finoman jelezzük ennek a körnek, hogy a magyar kultúra szöveteibe más szálak is bele vannak szőve, és ezek vannak olyan értékesek, mint azok, amelyekre ők ráütik a pecsétet.
"Amikor most kitört ez a kultúrharcnak nevezett vita, akkor az egyik balliberális kör tagja hosszan nyilatkozott arról, hogy nem lehet egy nép értékítéletébe és kollektív tudatába felülről belenyúlni, és az idő rostáján az a mű marad fent, amely értékes. Minden egyéb kihullik. Szerinte ez a kánon, amelyet ők hosszú évtizedeken át felállítottak, igenis úgy jó, ahogy van, mert az a nemzet kollektív értékítéletén nyugszik. Ilyenkor szoktam azt mondani, hogy ez nem teljesen van így. Az ember ugyanis felteszi szerényen a kérdést, hogy ha évtizedek óta nem tanítják az iskolában Sinka Istvánt, Herczeg Ferencet, Tormay Cécile-t vagy Wass Albertet, ha ezen szerzők művei egyszerűen nem léteznek, és generációk nőnek fel úgy, hogy nem is hallottak róluk, hogyan várhatnánk el, hogy a nemzet kollektív tudatába bekerüljenek?
Könnyű azt mondani, hogy a nemzet ítélt, csakhogy a nemzet abból ítélt, amit az orra elé raktak. Most megpróbálunk mást is megmutatni, és ítéljenek úgy, hogy ezekről a szerzőkről, és más, kortárs írókról, költőkről, alkotókról is halljanak, ismerjék meg őket.
A kultúrharcot a második világháború után a kommunista szellemi hegemónia indította el és kialakított egy kánont, óriási cenzúrával - mondta Bayer Zsolt.
Most, ez a kultúrharc arról szól, hogy próbáljuk meg mindazt visszaemelni a magyar közgondolkodásba és köztudatba, ami onnan ki lett radírozva
A bemutató előtt és után a szerzők dedikálták a könyvet, és az olvasók kérdéseire is válaszoltak.