A herceg, akinek a színház volt a hobbija

Három ember szerencsésen találkozott ideális körülmények között, sikertörténetük erősen befolyásolta az európai színház fejlődését. II. György szász-meiningeni herceg, a felesége, Ellen Franz színésznő és dramaturg, valamint a társulat rendezője, Ludwig Chronegk rendkívül tájékozottak voltak az európai színházi törekvéseket illetően. Ezeket továbbfejlesztve, szívós munkával a korszak kiemelkedő előadásait hozták létre. 1874 és 1890 között 38 városban vendégszerepeltek, összesen 2591 estén léptek színpadra. Ahol megfordultak, ott a helyi színházakkal szemben is megnövekedett a közönség elvárása.

Ki tudja, hogyan alakult volna a sorsa II. György szász-meiningeni hercegnek, ha a Német Császárság megalakulásával nem szűnnek meg a közjogi kötelezettségei? Vagy elnyomta volna magában a művészt, hogy jó uralkodó legyen, vagy hanyag herceg lett volna, akit csak a színház érdekel. II. György (1826–1914) kötelességtudóan katonai iskolába járt, de emellett a tanítványa volt egy neves müncheni mesternek, és tudásban már sokkal előbbre jutott, minthogy amatőr festőnek lehessen nevezni. Már trónörökös korában is kiemelt figyelmet szentelt az udvari színház működésének. 1866-ban vette át az uralkodást apjától. Az 1871-es német egyesülés után a korábbi kis államok vezetőinek csak szimbolikus szerep jutott,

így II. György a művészettel tudott foglalkozni, ami mindig is a legjobban érdekelte.

Már 1869-es római útja során sok vázlatot készített, amelyeket felhasználtak az udvari színház díszleteihez, amikor 1870-ben színre vitték Shakespeare Julius Caesar című drámáját. Később ennek a produkciónak egy továbbfejlesztett változata lett a meiningeni színház egyik leghíresebb előadása, amit 330-szor adtak elő szerte Európában.

Friedrich Schiller: Stuart Mária Forrás: AFP

Ludwig Chronegk (1837–1891) komikus színészként került Meiningenbe 1866-ban, mindig is voltak rendezői ambíciói. Sokat utazott, hogy tájékozódjon, hol tart a színház akkoriban. Amikor II. György a meiningeni színház teljes megreformálását kezdte el 1873-ban, akkor fontos szövetségesre talált Chronegkben, aki 1877-től fel is hagyott a színészettel, csak a rendezésre koncentrált. Az áttörést a legendás színházi műhely ügyében egy szerelem hozta meg. Ellen Franz (1839–1923) nagyon hamar főszerepeket játszó színésznővé vált a meiningeni társulatnál 1867-es szerződtetése után. Ízlésük sokban egyezett Chronegkével, és egyetértettek abban, hogy a meiningeni udvari színház sokkal magasabb színvonalú is lehetne. II. György herceget az évek során nemcsak a színházhoz fűzték egyre szorosabb szálak, hanem Ellen Franzhoz is.

Az 1873-as évben történt az is, hogy feleségül vette a színésznőt, és az is, hogy belefogtak a nagy vállalkozásba: olyan színházi előadásokat létrehozni, amilyeneket még ők maguk sem láttak más színházakban.

Ellen Franz intelligens és művelt nő volt, de az uralkodói körök sohasem fogadták be igazán. Ő viszont nem is vágyott erre különösebben, nagyon jól érezte magát az európai hírű társulat tagjaként. Férje halála után visszavonult és szerény életet élt.

II. György szász-meiningeni herceg - a marcona külső érzékeny művészt takar Forrás: AFP

A meiningeni társulat először 1874-ben vendégszerepelt Berlinben, majd 1890-ig szinte többet voltak úton, mint otthon. Meiningen kis város volt, kevés előadást játszottak ott, de mivel divatot teremtettek (amit egy idő után meiningenizmusnak is szoktak nevezni), egyre-másra kapták a meghívásokat Londontól Moszkváig (jártak Budapesten is).

Miben volt különleges a meiningeni színház? A maximalizmusban.

A herceget anyagi vonatkozások sohasem izgatták, egy-egy előadás minden elemével kapcsolatban a tökéletességre törekedett. A társulat három vezetője sok előadást látott Európa-szerte, mintegy összefoglalták, hogy hol tartott a színház akkortájt. És még rátettek egy lapáttal. A 19. században a színház volt maga a szórakoztatóipar, a produkcióknak nyereségesnek kellett lenniük. Kivéve a nemzeti vagy udvari színházakat (mindegyik azt jelenti, hogy állami fenntartású), de ezeknél is az észszerűség határain belül kellett maradni a költségvetéssel. A költséghatékonyság miatt egy-egy színház úgy működött, hogy rendelkezett egy állandó díszlet- és jelmeztárral, ebből gazdálkodott. Ha a darabban erdő szerepelt, akkor ugyanazt a festett hátteret alkalmazták. Ókori témájú daraboknál például ugyanazok a jelmezek és kellékek kerültek felhasználásra. De ha nem volt elég kard, akkor a középkori fegyvereket is használták.

Nagyon messze voltak még a színházi mindennapok attól, hogy egy látványtervező látomását valósítsák meg. Sokszor elég szedett-vedett volt díszlet és jelmez.

Az is előfordult, hogy a jobban megfizetett színészek saját költségükön csináltattak maguknak ruhát, ha jól akartak kinézni a színpadon. Persze mindenfelé voltak olyan színházvezetők, akik igyekeztek ezen túllépni. Például azzal próbáltak egy-egy fontosabb premiert még vonzóbbá tenni a közönség számára, hogy meghirdették: új díszlet készül hozzá. A 19. század második felében Angliában és Németországban is voltak olyan rendezők (vegyes volt még a kép abból a szempontból, hogy egy színész irányítja a munkát vagy van erre külön ember), akik már törekedtek arra, hogy egységesen megkomponált látványvilága legyen az adott előadásnak. II. György ismerte ezeket a törekvéseket, de le akarta körözni őket abban, hogy egyrészt több munkát fektet az anyaggyűjtésbe, az adott történelmi korszak tanulmányozásába, másrészt mint igazi képzőművész műalkotásként hozza létre a látványvilágot, amelynek minden apró részletére gondot fordít.

Gyors vázlat Shakespeare Macbeth-jének vacsorajelenetéhez - az átlós árkádsor a végleges tervbe is belekerült Forrás: AFP

Meiningenben negyvenegy premiert tartottak, ebből tizenhat volt Shakespeare-darab. Molière komédiái szerepeltek még a műsoron. Emellett azt tartották fontos küldetésüknek, hogy a német klasszikusok történelmi darabjaival megismertessék az európai közönséget. Schillert (Tell Vilmos, Az orleans-i szűz) játszották a legtöbbet, rajta kívül Kleist (Homburg hercege) és Grillparzer (Az ősanya, Testvérviszály a Habsburg-házban) műveit vitték színre. A munka első fázisa mindig az volt, hogy komoly kutatómunkát végeztek azzal a korszakkal és helyszínnel kapcsolatban, ahol az adott történet játszódik. A herceg vagy asszisztensei vázlatokat készítettek épületekről és szorgalmasan járták a múzeumokat.

A következetes történelmi hűség már egyfajta stílusegységet biztosított a látványvilágnak.

A herceg gyakran vásárolt muzeális tárgyakat, hogy kellékként az előadásba kerüljenek. A másolatok esetében is pontosságra törekedtek. Kezdetben berzenkedtek ellene a statiszták, hogy mi értelme van fegyverkovács műhelyben készült vértekkel és kardokkal színpadra lépniük, amik igen nehezek, hiszen úgysem venné észre a nézőtérről senki, ha könnyebb anyagból lennének. Aztán a nemzetközi siker hatására beletörődtek a sorsukba.

Egy-egy elem esetében szeszélynek tűnhet a herceg szigora, de máig érvényes tapasztalat, hogy a részletekben való következetesség eredményez hatásos összképet. A mai hollywoodi szuperprodukciók is azzal az irracionális eszközzel dolgoznak, hogy még az is legyen kidolgozva, ami nem látszik vagy csak éppen felvillan. Ez teremt valóságérzetet a nézőben.

A lehengerlő illúzió megteremtésének másik eszköze, amit a meiningeni herceg tökélyre fejlesztett, az a kerülése minden szabályos geometriának, statikus elrendezésnek, feltétlenül kerülendőnek tartott minden szimmetriát, kiszámíthatóságot. Dinamikus látvány jött létre, amelyben folyton fejlődött valamerre a cselekmény, nem voltak állóképek, ami a kor színházaiban gyakori volt. Ügyes trükk volt, hogy akár a statiszták tömegének, akár az ábrázolt épületeknek a széle túllógott a színpadnyílás keretein, ezzel a monumentalitás érzetét keltve. Sok mai fantáziaszegény rendezésből is hiányzik a diagonális térhasználat, a herceg a mesterévé vált az átlós elrendezésű tereknek és mozgásoknak. Nagy lépés volt ez a háromdimenziós színházi gondolkodás felé.

Friedrich Schiller: A genovai Fiesco összeesküvése - a jelenetvázlathoz írásos megjegyzést is fűzött a herceg Forrás: AFP

Még az 1600-as években kialakult egy színházi forma, amely sokáig uralta a színpadokat: a háttérben festett díszletek, a színészek elöl álltak, mert csak itt volt elegendő fény, és inkább a közönséggel kerültek interakcióba, mint egymással. A meiningeni színház működése abba az átmeneti időszakba esett, amikor egyaránt használtak kétdimenziós és háromdimenziós díszletelemeket, gáz- és villanyvilágítást is. A huszadik század aztán már a mélységében is használt színházi terek és az elektromos reflektorok korszaka lett, nem kis részben köszönhető ez a meiningeni műhelyben zajló kísérleteknek és fejlesztő munkának.

György herceg elfogadta azt a konvenciót, hogy festett képek adják a hátteret, de már vertikálisan is tagolta a teret: lépcsőket, emelvényeket használt.

1865-ben alapították a Brückner-fivérek díszletfestő műhelyüket Coburgban, és hamarosan velük dolgoztattak a legjobb német színházak, többek között a soha semmivel nem elégedett Wagner is, mikor elindította a Bayreuth-i Ünnepi Játékokat. A maximalista György herceg is Brücknerékkel működött együtt, túlzás lett volna saját műhelyt létrehoznia. Rengeteget dolgozott azon, hogy a két különböző rendszert hogyan tudja az illúzió megtörése nélkül egymáshoz illeszteni: egy-egy festett lépcsősor vagy bokorcsoport például háromdimenziós díszletelemben folytatódott.

Szintén nagyon találékonyak voltak a meiningeniek abban, hogy a helyszínváltás minél gyorsabb legyen. Bevált módszerük volt, hogy hirtelen mozgatott díszletfalakkal lezártak egy szűkebb részt a színpad előterében, ez jelenítette meg a szobányi teret, és amilyen varázslatszerűen létrejött, ugyanúgy el is tudott tűnni.

A meiningeni herceg kezdte el használni azt a kulcsfogalmat, ami a színházi és filmes munkát a mai napig meghatározza: atmoszférateremtés.

Ehhez tudatosan használta a világítási effekteket is, a fénynek többé már nem az volt a szerepe a színházban, hogy látni lehessen, ami a színpadon van. A korszakban magas szintre fejlődött a gázvilágítás színházi használata: különböző kémiai anyagokkal tudták színezni a lángokat, a gázcsap elforgatásával szabályozni a fényerőt. Elképesztően veszélyes hellyé vált ezáltal a színház: minden fából, vászonból, olajfestékből volt és telerakták gázégőkkel. György herceg használt már villanyvilágítást is, sőt a diavetítés egy kezdetleges változatát alkalmazta. Az atmoszférát fokozták még hangkulisszákkal is: például naplementéhez tücsökciripelés, villámláshoz mennydörgés társult.

Vázlat Shakespeare Julius Caesar-jához Forrás: Képes színháztörténet

A meiningeni színház történelmi darabokat játszott, amelyekben sok volt a tömegjelenet. Ebben is a maximalizmus volt a jellemző. Volt, hogy száznál több ember volt egyszerre a színpadon és pontosan megkomponálták, hogy ki, mikor, hogyan viselkedjen. A korszak színházaiban a statiszta alkalmi munkás volt, aki próba nélkül állt be az előadásba és a vezérstatisztát utánozta. A feldühödött tömeg tehát úgy jelent meg, hogy egy ember után a csoport többi tagja némi fáziskéséssel egyszerre lett dühös és ezt úgy jelezte, ahogy jónak látta. Kínosan mesterkélt volt az egész. A meiningeni színház statisztái a társulat részét képezték, ha nem is mindig egyedi rendezői utasításokat kaptak, de kisebb csoportok voltak egy-egy csoportvezető irányítása alatt.

A tömeget festői módon rendezték el a lépcsőkön és emelvényeken, elhelyezkedésükben nem volt semmi szabályos és kiszámítható. Szabálytalan alakzatokban mozogtak, mindenki máskor és másképp reagált a színpadi eseményekre.

Talán ez nem hangzik akkora találmánynak, de ma is ritka az olyan szakember, aki jól tudja kezelni a tömeget a színpadon. Mindenütt Európában szenzációként emlegették a Julius Ceasar-ban Antonius híres gyászbeszédét, mert ebben a jelenetben a színész nem a közönségnek címezte a monológot, hanem a római tömeghez beszélt, akik nagyon valóságosan reagáltak a szavaira. Negatívumként csak azt jegyezték meg egyes kritikusok, hogy ebben a formában az Antonius-t játszó színésznek kevesebb lehetősége maradt képességei megcsillogtatására, elnyomta őt a tömeg.

Antonius a gyászbeszéd egy drámai pillanatában felemelte Julius Caesar halotti leplét Forrás: AFP

A meiningeni társulatban nem voltak sztárszínészek, mindenki vállalta a szerződésében, hogy főszerepeken kívül hajlandó kisebb szerepeket játszani, sőt akár statisztacsoportot vezetni. Ennek ellenére nem lehet mondani, hogy gyenge lett volna a társulat, a Meiningenből továbblépők közül többen híres színészek lettek.

A herceg színházában azonban az összjáték sokkal fontosabb volt az egyéni brillírozásnál.

Ez nagyon elütött a 19. századi színházi gyakorlattól, ahol a sztárkultusz rendkívül erős volt. Volt olyan nemzetközi hírű színész, aki nem is saját társulatával turnézott, hanem egyedül. Egyetlen próbával beállt a helyi társulat előadásába. Ehhez még képzeljük hozzá a raktárból összeguberált díszleteket és jelmezeket, vagy akár azt, hogy a sztár az anyanyelvén játszott külföldön is. Az ilyen előadások egyetlen művészi értéke nyilván a főszereplő kimagasló minőségű játéka volt: többnyire a monológjai, a prózában előadott minél hosszabb áriák. Szavalóest volt ez némi körítéssel. Ennél mindenképpen hatásosabbak voltak a meiningeniek minden apró részletében kidolgozott előadásai, amelyekben nem sztároltak senkit, de rangnak számított bekerülni a társulatba, és alapos képzést is kaptak a tagok. Ellen Franz volt ennek a felelőse, aki színészpedagógusként egyrészt azonos színvonalra hozta a társulat tagjait, másrészt arra nevelte őket, hogy egységes stílusban játsszanak, ne lógjon ki senki egyedi megoldásaival az előadásokból.

Ellen Franz Forrás: AFP

Ellen Franznak volt még egy fontos feladata a meiningeni színháznál, ő fésülte át a német irodalmat a megfelelő darabokat keresve. Igyekezett egy bizonyos színvonalat tartani, és ha már egy mű „átment a szűrőn”, akkor megszerezni az eredeti szövegváltozatot. A 19. században egy-egy drámának számos változata volt forgalomban, igen lazán bántak a darabokkal. Csak a Hamlet-tel kapcsolatban említsünk meg két példát. Elterjedt szokás volt, hogy hepienddel adták elő, mert a közönség rosszul fogadta, hogy a végén a szimpatikus királyfinak meg kell halnia, így inkább úgy játszották, hogy Hamlet túléli a párbajt és bosszút áll apja gyilkosán. Egy magyar vándortársulat vezetőjének fennmaradt naplójában olvashatjuk, hogy nem volt megfelelő színésznője Ophéliához, ezért a szerelmi szálat kihúzta a Hamlet-ből. Shakespeare műve olyan gazdag, hogy még ezt is kibírja. Komor hangulatú művekbe zenés vagy humoros betéteket iktattak be. A főszereplők szövegébe beletoldottak (hogy a sztárszínésznek még nagyobb tere legyen csillogni), mellékszereplőket eltüntettek. A meiningeni színház alapelve az volt, hogy legyen irodalmi értéke az általuk játszott darabnak. Ha egy drámát értékesnek ítéltek, akkor visszamentek a szerző által megírt eredeti változatig és azon csak nagyon indokolt esetben változtattak.

Heinrich von Kleist: Homburg hercege Forrás: AFP

Ami még nagyon másképp zajlott Meiningenben, mint a korszak más színházaiban, az a próbafolyamat volt. Ludwig Chronegk egyrészt vasszigorral dolgozott, kemény fegyelmet tartott, másrészt az alkotófolyamatot tekintve rugalmas volt. Az előadásban részt vevő összes szereplőnek jelen kellett lennie minden próbán, akkor is ott ült a nézőtéren, ha az adott jelenetben éppen nem volt dolga, hogy értse, mi mihez képest történik az előadásban. Ezt a mai színházak sem várják el a színészeiktől. Ahogy az sem gyakorlat, hogy az első színpadi próbán teljes díszlet legyen, a szereplők pedig jelmezben és szövegtudással jelenjenek meg. A súgólyuk jellegzetes kis kupolája mára eltűnt a színházakból, de a 19. században nem volt elvárás a stabil szövegtudás, a nézők sem akadtak fenn rajta, hogy a súgó intenzíven végigdolgozta az előadást. Manapság a főpróbahétre szoktak elkészülni a végleges díszletek és jelmezek. Mivel a meiningeni színház a herceg költséges hobbija volt (amit aztán a sikeres turnék tettek később jövedelmezővé),

csak ő engedhette meg magának ezt a luxust, hogy az alkotófolyamat kezdetén már minden a rendelkezésére álljon.

Sőt, ha a díszlet valamelyik eleme nem vált be, akkor azt lecserélte. Ilyen esetben egy mai gazdasági igazgató minimum keményen beolvasna a rendezőnek, ha egyáltalán megengedné a cserét. A munkafolyamat kezdetén a társulat három vezetője kezdett el sokat foglalkozni a darabbal. György herceg először gyors vázlatokat készített, aztán ezeket egyre jobban kidolgozta. A fennmaradt rajzain látszik, hogyan nagyon érezte a teret és mindig három dimenzióban gondolkodott. A lendületes vonalain is látszik, hogy a dinamizmust kereste mindig (a szereplőket is lerajzolta), hogy ne legyen statikus, ami színpadra kerül. Szintén ritkaságnak számított a korban, hogy asztalnál ülve elemző próbákat tartottak: fontos volt, hogy a színészek ne csak akarat nélküli bábok legyenek, hanem értsék is, hogy mit miért csinál az adott figura.

Friedrich Schiller: Az orléans-i szűz Forrás: AFP

Aztán Ludwig Chronegk nekigyürkőzött, hogy a színpadon megvalósítsa György herceg vízióit. Később az előadást teljesen uralni akaró rendezők már otthon úgynevezett rendezőpéldányokat készítettek, ahol a szövegkönyvbe beleírták-belerajzolták, hogy ki, mikor hol van és mit csinál. A próba a rendezőpéldány alapján indult, aztán a gyakorlati tapasztalatok alapján módosítottak, ahol kellett. Chronegk nem használt rendezőpéldányt, úgy dolgozott a színpadon, ahogy a herceg a rajzlapon: először vázlatosan tette fel a jelenetet, aztán egyre inkább pontosított rajta.

Visszaemlékezések szerint elképesztő koncentrációs képessége volt, mindent átlátott, mindenre figyelt. A szereplőknek is szabad volt javaslatokat tenni, ezeket nyitottan fogadta, rögtön kipróbálta.

Az akkori viszonyokhoz képest a meiningeni színházban rengeteg időt fordítottak a próbákra, de a mai művészszínházi gyakorlathoz képest nem olyan sokat. A végeredmény így is jobb minőségű volt, mint bármelyik másik színházban. Aztán évekig turnéztatták az adott produkciót és tulajdonképpen sohasem álltak le a próbafolyamattal. Vendégjáték előtt újra elővették az előadásokat és dolgoztak rajtuk. Az adott helyszínen alkalmazkodni kellett a körülményekhez, ez további próbákat igényelt. Amikor egy-egy városból távoztak, gondosan összegyűjtötték a róluk megjelent kritikákat, és igyekeztek ezek tanulságait is hasznosítani, beépíteni az előadásokba.

Tulajdonképpen minden produkció több éves érési folyamaton ment keresztül. Ez volt teljesen egyedülálló abban a korban, és a nézők nemcsak a hírét hallották, hogy van egy ilyen színház, hanem Európa 38 városában saját szemükkel győződhettek meg róla, milyen minőségi ugrást jelent a színházi élmény szempontjából a befektetett plusz munka.

A meiningeni színház vendégjátéka után nagyobb lett az elvárás a helyi színházakkal szemben is, és számos helyen megtörtént, hogy a színházcsinálók nem azzal reagáltak, hogy ha majd itt is egy herceg hobbija lesz a színház, akkor várjatok ilyet, hanem követőivé váltak a meiningenieknek. Így történt ez például Sztanyiszlavszkijjal is, akire nagy hatással voltak a Moszkvában látott meiningeni előadások. Mikor saját színházat alapított, sok mindent átvett György herceg elveiből és módszereiből, majd a színészi játék technikájának megújításával Sztanyiszlavszkij Művész Színháza keltett szenzációt hosszú turnéin Európában.

Ludwig Chronegk Forrás: AFP

A meiningeniek a turnézást hirtelen hagyták abba 1890-ben, és eredetileg csak szüneteltetni akarták. Anyagi problémák merültek fel, újra kellett gondolni a finanszírozást. A színészek belefáradtak az állandó utazásba. György herceg volt a megálmodója ennek az egyedülálló színháznak, de gyakorlatban az energikus Chronegk működtette, akinek már évek óta gondok voltak az egészségével, ő is azt kérte, hogy tartsanak szünetet, amíg meggyógyul.

1891-ben Chronegk meghalt, a herceg pedig egyre halogatta, hogy újra beindítsa a turnézást.

Ő maga a hatvanas éveiben járt már, nem volt biztos benne, hogy Chronegk kivételes képességei nélkül, egyedül képes lesz új repertoárt felépíteni. Még egy dolog aggasztotta, és ezt nem is titkolta el: akármekkora erőfeszítéseket is tesznek, nagyobb sikert már úgysem fognak elérni, mint korábban. Végül magas áron eladta legendás díszleteit, hogy mások bűvöljék el vele a közönséget. A meiningeni udvari színház nem kelt útra többé, de a herceg haláláig működött, még 1912-ben is rendezett ott új premiert.

Heinrich von Kleist: Hermann csatája - vázlat a teutoburgi erdőhöz Forrás: AFP

Az európai fociban összekuszálta a viszonyokat, hogy bizonyos élcsapatoknak nem kell üzletileg sikeresnek lenniük, mert dúsgazdag emberek hobbija lett belőlük. Ezek a csapatok olyan elképesztő anyagi lehetőségekkel rendelkeznek, hogy a többi, racionálisan működő csapat nehezen tud velük lépést tartani. Nem hallani olyan milliárdosról, akinek az lenne a hobbija, hogy színházi vagy filmes alkotóknak ideális körülményeket teremtsen, hogy ne szorítson az idő, ne jelentsen erős korlátokat a költségvetés. Korának hercegei között II. György nem számított különösebben gazdagnak, de arra elég volt a pénze (udvari színházat mások is fenntartottak, ilyesmi benne volt az „uralkodói rezsiben”), hogy ideális munkakörülményeket hozzon létre.

Sőt, nemcsak mecénás volt, hanem maga jó képességű képzőművész is, aki a színpadot választotta médiumnak.

A jószerencse Meiningenbe sodorta korának egyik legkiválóbb rendezőjét, Ludwig Chronegk kézben tudta tartani az előadásokat és a társulatot. A meiningeni udvari színház megalapozta a 20. századi művészszínház kialakulását, hogy a színház szórakoztatóipari látványosságból önálló művészeti ággá váljon.