Végigzokogott éjszakák és saját sikertelenségüket kompenzáló beszédtanárok

Kossuth-díjas színésznő, Kiváló és Érdemes Művész, a Nemzet Művésze, akinek most „Mi még?” címmel jelent meg verslemeze, amelyen saját összeállításban szólaltatja meg a hozzá közel álló huszadik századi költők műveit. A lemez költészetbe kódolt összegzése mindannak, amit Béres Ilona színészi pályáján és a hétköznapokban megélt, megtapasztalt. A lemez ajánlója szerint: a versek tükrök, amelyben feltárulkoznak érzéseink, vágyaink, az Istentől kapott szabadságban megélt vívódások, elszánások, a felelősség mibenléte. Béres Ilona a lemez apropóján az Origónak saját interpretációjában, humorral és bölcsességgel idézi fel a múltat. Egyebek között a megszeppent, kamaszkorból nehezen kitörő színinövendéket; a már magabiztos lányt, aki megszemélyesítette Az aranyember férfiszíveket megroppantó Tímeáját; vagy az érett színésznőt, aki színházváltás előtt hajnalig hallgatta Leonard Bernstein egy szárnyasokról szóló opuszát.

Emlékszik még az első színházi élményére?

Legintenzívebb momentuma a nővérem cérnakesztyűs keze a torkomban.

Hogy került oda?

Hétéves lehettem, amikor a nálam hat évvel idősebb Éva elvitt a Paulay Ede utcai Úttörő Színházba. A Tamás bátya kunyhóját adták, s amikor az egyik ajtón kimentek a jók, és bejöttek a rosszak, én irdatlanul sikítozni, üvöltözni kezdtem, hogy felhívjam az előbbiek figyelmét az utóbbiak érkezésére. Zengett a nézőtér, a színpad, talán az utca is. Éva próbált gátat vetni a magánszámomnak.

Tudható: négyéves kora óta színésznőnek készült, már óvodásként szeretett színházasdit játszani. Ma is szeretettel gondol arra az egykori, „színházmániás” kislányra? Soha nem jutott eszébe, hogy választhatott volna nyugisabb hivatást?

Nagy szeretettel gondolok arra a kislányra. Miközben az örömök mellett viharokat is megéltem, ahogy bármely ember. Benkő Gyula, életének egy válságos szakaszában mondta egyszer rezignáltan: „Ilonka néni, élet ellen nincs orvosság.” A „néni” tréfa volt, a többi, bár vicces, de igaz.

Édesanyja háztartásbeli volt, édesapja finommechanikai műszerész. Otthonról is kapott ösztönzőket, amelyek segítették pályára állni?

Már az is sokat jelentett, hogy a szüleim sosem próbáltak más irányba fordítani, s amiben tudtak, segítettek. Egy óvodai előadáson olyan jelenetet kellett előadnom, amelyben a tyúkokról trécselünk. Édesanyám egész Kispestet bejárta, amíg szerzett egy akkoriban nehezen fellelhető tyúkot. Mint mindenben, ebben is elszánt volt, és agilis. Én amúgy a jelenet végéig ott tartottam a szárnyast a karomra akasztott kosárban, pedig már a nézőtérről is biztattak, hogy tegyem le, mert látszott, hogy majdnem leszakad a karom. Máig ilyen vagyok: mindenáron meg akarok felelni mindannak, amit az adott feladat megkövetel.

Béres Ilona színésznő Forrás: Keleti Éva

Édesapja karaktere megidézhető egy epizóddal?

Nem szerette a mesterségét, ő olvasni szeretett. Amint nyugdíjba került, hetente cserélte a könyveket a Szabó Ervin Könyvtárban. Elképesztően művelt volt, hajtotta a kíváncsiság. Mikor kitavaszodott, kiült a csíkos nyugágyba a kispesti házunk kertjébe, és olvasott, olvasott. Voltaképpen ebbe is halt bele.

Már bocsánat, de végzett vele a kultúra?

Áttételesen. A munkásélet után komoly kockázata van annak, ha az ember naphosszat csak ül egy fotelben vagy nyugszékben, és olvasgat. De apám legalább megtette, amire vágyott.

Ön kisiskolásként többször is megnyerte a Kilián György-szavalóversenyt, a gimnáziumból a KISZ Központi Művészegyütteséhez delegálták, ahol Gál István rádiórendező tanította a színészmesterséget. Bejárt a Műszaki Egyetem színjátszó körébe is. Szokta mondani: tizennyolc éves koráig volt egyenes a pályája, addig, amíg be nem került a főiskolára.

Képletesen szólva: onnantól jöttek a pofonok.

Egy attakról biztosan tudok. Egykori rendezőhallgatóként magam is megtapasztaltam: beszédtanára – akihez utóbb nekem is „szerencsém” volt – olykor üvöltve előadott instrukciói inkább bénították a hallgatókat, mintsem felszabadították.

Felnőtt fejjel már értettem, hogy számára kompenzációs lehetőség volt a főiskola. Korábban nagy színházi sikerei voltak, aztán másként alakult a szakmai helyzete. Hallgatóként nem tartoztam a kedvencei közé, de azt gondolom, hogy tőle is sok mindent tanultam, általa is csodálatos verseket ismerhettem meg. Amelyeket persze sosem adhattam elő az óráin. Fél évig a Kutyák és farkasok dalát kellett mondanom Petőfitől. Már attól görcsbe rándultam, ha rám került a sor, s miután elmondtam, annyira befeszültem, hogy szinte le kellett emelni a színpadról.

Idővel megbocsátott a sprőd tanerőnek?

Diploma után bekerültem a Madách Színházba, ahol Vámos László színre vitte sikeres vizsgadarabunkat, az Ahogy tetsziket, amelyben Rosalindát játszottam. Van a darabban egy jelenet, amelyben ott statisztált a tanár úr, miközben enyém volt az egyik főszerep. Nem éreztem semmiféle diadalt, elégtételt. Inkább csak fájdalmat. De hát ez a szakma.

Béres Ilona, 1962 Forrás: Fortepan - Kotnyek Antal

Amely szakma, ahogy erről is beszélt már, szeretetben művelhető a legjobban. De a főiskola kapcsán több pofont említett.

Nem volt egyszerű helyzet. Lényegében kamaszként kerültem az osztályba, olyan komoly nők közé – annak éreztem őket –, mint a nálam érettebb Polonyi Gyöngyi, Tordai Teri, Szegedi Erika. Hiába a versmondó versenyek, az amatőrmúlt – más közeg volt, mint ahol korábban díjakat nyertem. Ettől is voltak bennem gátlások. Pedig osztályfőnökünk, Pártos Géza annyira szerette a növendékeit, hogy igyekezett egyenlőséget teremteni köztünk. Csakhogy az meg azzal járt, hogy senki nem érezte, hogy ő személyesen fontos lenne. Bonyolította a dolgot, hogy mindeközben az osztályterem szűk világában mégiscsak a már kiforrottabb, kész személyiségek vitték a prímet, nem egy magamfajta setesuta kamasz. Jellemző, hogy eleinte sorra kaptam az öregasszony-figurákat, karakterfeladatokat. Még a sprőd beszédtanár is közelebb érezte magához azt a lányt, aki hozzá is oda mert menni – miközben ő kávézott –, és belebazsalygott az arcába: „Tanár úr, kérek egy kockacukrot!”

Ön ellenben végigszorongta a főiskolás éveit?

Pártos Géza fél év után észrevette: az ő órái egészen másként hatnak ránk – oldottabbak voltunk –, mint a beszédtanárunkkal való foglalkozások. Akkor lecserélte Vámos Lászlóra. Meghajlított gerincem Vámos érkezése után kezdett kiegyenesedni. Vámos László pillanatok alatt kiszúrta, hogy ki milyen személyiség, és az adott egyéniségben gondolkodott. Nem véletlenszerűen kaptuk tőle a feladatainkat, hanem a karakterünknek megfelelően. Az is jót tett, amikor a tantermek mikrovilágából, a jóformán dobogónyi színpadocskáról lekerültünk az Ódry Színpadra. A valódi rivaldában már valóban egyenlőség volt, ott az alakítás számított, nem a személyiség hétköznapi varázsa. Az Ódryn mutattuk be Oscar Wilde Bunburyjét. A darab Gwendoline-je volt az első szerepem, amelyben vonzó nőt játszhattam: stílruha, loknik, kifestett szemek. Pártos Géza egy nap a színpad széléről odaszólt nekem: „Milyen szép maga, kislányom!” Nem kaptam levegőt a meglepetéstől. Aztán eljött az első nyár, amikor bekerültem Keleti Márton Esős vasárnap című filmjébe, amelynek Polonyi Gyöngyi és Tordai Teri voltak a főszereplői. Az egyik, korábban nem említett osztálytársnőm inkább kimaradt a lehetőségből, mert az mondta: ő nem statisztál nekik. Nekem az a lehetőség hozta el a Gertler Viktor rendezte film, Az aranyember Tímeáját, illetve Fábri Zoltán Nappali sötétségének Pötyijét.

A tegnapi kamaszlány országszerte viszontláthatta magát a plakátokon. Balzsamos érzés volt, vagy ijesztő?

Akkor már „kiegyenesedve” közlekedtem, egészséges tartással. Nem volt bennem nagyképűség, de úgy véltem: ez a hivatás ezzel is jár.

Többről volt szó. Az akkor már tíz éve pályán lévő, szépségéről is híres Krencsey Marianne – aki ugyancsak főszerepet játszott a filmben – megtapasztalhatta: az ország férfilakossága elsősorban önért eped. Tudok róla, hogy egy vidéki fiatalember még a nevét is a karjára tetováltatta – bár személyesen nem ismerte önt.

A filmbeli Tímea egy furcsa, török kislány. Pártos Géza adott egy tanácsot: soha ne nézzek senkinek a szemébe, mindig csak a homloka közepére, attól olyan különös leszek. Krencsey Marianne ezzel szemben gyönyörű volt.

Nem tud kiábrándítani. Van egy kép a filmből kettőjükről, nézegettem, mondtam magamnak: csak a Béres.

Ugyan már, lehet, hogy a férfiak bolondultak Tímeáért, de nekem privátként nem volt ilyen kisugárzásom. Halász Judit, akivel máig jóban vagyunk, a minap hívott, hogy látott rólam egy hajdani képet az egyik női lapban. Azt írták mellé: akár egy bájos orvostanhallgató is lehetne a fotón. És ez így van jól. A nővérem valóban gyönyörű volt, ha belépett egy presszóba, bárhová, ott a férfiaknak elakadt a szava. Az ismerőseink azt mondták, hogy ő a barokk asszony – mellette én csak egy kedves kis semmiség.

Hát, nem tudom.

Talán lépjünk tovább az ábrándjaitól.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!