A világ a csodák ellen volt, de a csoda mégis megszületett

Vágólapra másolva!

Mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezték a tíz éves forma gyereket az iskolában, aki azonnal rávágta: táncdalénekes vagy népművelő. Erre a tanár beírta az ellenőrzőjébe, hogy Szarvas József notórius álmodozó. Otthon az apja a bejegyzésért egy jó nagy taslit adott a gyereknek, de akkorát, hogy még a szemüvege is eltört. Ezért persze még egy nyaklevest kapott – nincs nekik annyi pénzük, hogy állandóan új szemüveget csináltassanak. Szarvas József életútja nem mindennapi – ő csak nevetve azt mondja: „ezt csinálja utánam valaki!" Színpadra került Szarvas József élete a Nemzeti Színházban. A színpadra, ahová Szarvas József gyerekkora óta vágyott. Az előadás alapját a Könnyű neked, Szarvas Józsi című önéletrajzi könyv ihlette. Az előadást a könyvben szerzőtársa és színházi alkotótársa, Bérczes László rendezte. Az címe: Pustol a hó. A darabot január 27-én mutatják be a Nemzeti Színházban.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Nemzeti Színház Pustol a hó Szarvas József

Pustol a hó

Láttam egy filmet. Vagyis nem, egy előadást láttam a Nemzeti Színházban. A filmet csak a szívemmel láttam. A vásznon megjelent a kép: Kónya, Blága-tanya, kilométerekre mindentől, gumicsizma, kiskabát, jambó-sapka, egy tíz éves kisfiú, aki – hátán a táskával – megy az iskolába, a semmi közepén és énekel, mert mindig énekelt, hogy ne féljen. Kezében egy bot, ez segíti a járásban – a hó ellep mindent, sosem lehet tudni, hogy hol van az út, és hol a gödör, de ez a bot jó a kutyák ellen is, és mikrofonállványnak sem utolsó, amikor táncdalénekeset játszik. Ugye, önök is látják a jelenetet?

Szarvas József önéletrajzi monodrámájának próbája a Nemzeti Színházban 2019 január 23-án Fotó: Szabó Gábor - Origo

Szarvas József áll a színpadon, beszél az életéről, egész kisgyerek korától mondja el a történetet, de nemcsak elmondja, el is játssza, énekel, aztán felkap egy kapát, és úgy csinál, mintha az puska lenne, és lő – persze, mellé, mint ahogyan régen, akkor, ott. De elmondja azt is, amikor gyerekként két hétre kivették az iskolából, mert egyelni kellett a cukorrépát – kilométereken át, négykézláb. Meg beszél arról, amikor hentesnek tanult, és nem tudta fejbe kólintani a bikát, képtelen volt rá – mutatja is, hogyan kellett volna, de nem sikerült. A közönség nevet. Aztán sír. Aztán megint kacag, hangosan, mert a történet vicces – keserédes inkább, mert ugyan nevet mindenki, de azért ez mégsem az a felhőtlen vidám történet – egyáltalán nem az.

Az előadás csaknem két órán át tart – de egyáltalán nem tűnik annyinak. Szarvas József egyedül a színpadon úgy játssza el az életének egyes jeleneteit, úgy beszél a kisfiú álmairól, hogy az ember időnként megtalálja benne saját magát is. Mert a néző is volt gyerek – és a néző is táncdalénekes vagy népművelő akart lenni.

Szarvas József hatvan évesen megállt és visszanézett a gyerekkorára, az életére, találkozott a tanyasi kisfiúval, a henteslegénnyel, aztán azzal a fiúval, akit felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, majd azzal a fiatalemberrel, aki a Nemzeti Színház színésze lett, aki vesz egy házat az Őrségben, aki a viszáki Tündérkert és a Kaszás Attila Pajta Színház gazdája.

Az előadáson pörög a film: a néző látja, mekkora a hó a tanyán. Szakad megállás nélkül, napokon át. Annyi esik, hogy az ablakpárkányig ér – így az ajtón nem tud hajnalban kimenni a kisfiú. Az ablakon mászik ki. Megy havat lapátolni – kezében egy viharlámpa. Semmit sem lát a vaksötétben, csak a lámpa fényét, és a lámpa körül a hófüggönyt. Mert nem csak szállingózik vagy esik a hó, hanem pustol. Pustol a hó.

Könnyű neked, Józsi, mert nehéz gyerekkorod volt...

Notórius álmodozó – mondta a tanára Szarvas Józsefről kisfiú korában, mert ő azt mondta: táncdalénekes akar lenni, még beírást is kapott az ellenőrzőjébe, amiért otthon két pofon járt. Az egész világ, melyben gyerekként élt, a csodák ellen volt. Mindig ezt hallotta: felejtsd el, ne foglalkozz vele, gyere, etesd meg a disznót, lapátold a havat. Ő ment, de munka közben egészen máshol járt legbelül. Egy táncdalfesztiválon Kovács Katival, a gyerekkori szerelmével, akit persze elbűvölt a hangjával. Felépített saját magában egy alternatív világot. Bármit el tudott képzelni. Aztán az apja éles hangja visszarántotta: gyere, fiam, cukorrépát egyelni. Most itt ül velem szemben Szarvas József, a színész, akinek a díjait nehéz lenne felsorolni: Jászai Mari-díj, érdemes- és kiváló művész, de megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet is. De mit jelent az, hogy pustol a hó? – kérdezem tőle.

Szarvas József Fotó: Szabó Gábor - Origo

„Azt jelenti, amikor olyan hóvihar van, hogy vízszintesen fúj, kavarog apró szemekben a hó, orkán erejű a szél, semmit nem látsz, nem tudod, hová lépsz. Azt hiszem, ez a legrémesebb vihar, és átéltünk néhány ilyen vihart a tanyán" – mondja.

Az előadást a Könnyű neked, Józsi... című önéletrajzi könyv ihlette.

„Három éve, amikor a Kaszás Attila Pajta Színház tíz éves lett, és a Tündérkertet is megünnepeltük, elhatároztam, hogy írok valamit a pajtáról és a Tündérkertről. Az Őrségről, a gasztronómiáról, a gyümölcsökről, zenéről. Egy kis felvezetőt gondoltam hozzá, amelyben a gyerekkoromra utalnék. De természetesen a pajta színház jubileumáról szólt volna. Le is jegyeztem néhány írást, ezeket elküldtem Bérczes Lászlónak. Aztán annyi időmet elvette a szervezés és a munka, hogy ez abbamaradt. Év végén szólt Laci, hogy van nála néhány írásom, valamit kellene ezekkel kezdeni. A jubileum már elszállt, de rengeteg munkát belefektettem, így elhatároztuk, hogy belevágunk egy önéletrajzi könyvbe. Így született meg a könyv, amely aztán a Pustol a hó című előadás alapja is lett."

A színház persze teljesen más, mint egy könyv. Színpadra állítani egy önéletrajzi könyvet nagy feladat – hogy a nézőt végig lekösse.

„Amikor Lacival elkezdtünk beszélni az előadásról, mondtam neki, hogy nem vagyok dramaturg, és szerintem az nem érdekes, hogy elkezdek magamról beszélni a színpadon." – mondta Szarvas József.
„Nem tudtam elképzelni, hogy az a nézőnek érdekes lehet. Fogalmam sem volt, hogy a színpadon ez hogy néz majd ki. Aztán rátaláltunk a lényegre: hogy a néző tudjon azonosulni az előadással. Akár saját magáról is eszébe juthatnak történetek. Amikor elkezdtünk dolgozni az anyagon, elindultunk olyan irányba, hogy ez ne rólam szóljon, hanem egy tízéves gyerekről. Egy mindenkori tízéves gyerekről, akinek vannak álmai, és meg is fogalmazza azokat. Próbáltam én is ellépni a saját történetemtől, így egyes szám harmadik személyben beszélek a kisfiúról. Olyan nehéz kézen fogni a bennünk lévő gyereket, akire már ránőttünk."

Aztán amikor megkérdezem, hogy vajon az a tízéves kisfiú örülne-e, amit most lát, Szarvas József nevetett, és így válaszolt: „Igen. Szerintem örülne."

Mindenki volt gyerek, tele álmokkal, de legtöbben már elfelejtették

Amikor a könyv megszületett, Szarvas József elvitte Bérczes Lászlót arra a tanyára, ahol felnőtt. Valójában fotózni mentek, a könyvhöz. Bérczes László, az előadás rendezője korábban járt már azon a vidéken, de most egészen másnak látta.

„Néhány éve félmaratont futottam ott, de akkor nem figyeltem semmire, csak hogy végigfussam a távot. Iszonyú szárazság volt, és ott futottam a semmi közepén. Az a gyerek, akiről ez a darab szól, ugyanúgy a semmit látja maga körül. Télen, a hóban, ahol lépked, és kellene haladni előre, de az merre van?" – mondta Bérczes László.

„Amikor a világra születünk, akkor nem tudjuk az utunkat. Ahogyan a történetben Szarvas József elindul a hóban, és eljut valahogy a budiig, majd a budi deszkafalának résein kinéz, és látja az utat, amely a végtelen felé vezet – az utat, amelyet majd bejár. De még nem tudja tíz évesen, hogy az hová visz. Jó lenne, ha táncdalénekes lehetne. Vagy népművelő."

Bérczes László azt mondta, az emberek gyerekkorukban álmodoznak valamiről. De felnőttként ezt már elfelejtik. Az a lényeg, hogy most mi van, ebben a pillanatban hol tartok, mim van, és holnap mi a teendő – minden pillanat be van osztva. És már rég elfelejtettük, hogy valaha mi is énekesek akartunk lenni.

Amikor lehetőséget kaptak, hogy színpadra vihetik a darabot, először könnyűnek tűnt. Aztán a könyvből Bérczes László válogatni kezdett történeteket.

„Ha nincs valamilyen vezérmotívum, nem tudtam volna válogatni, mert minden történet nagyon jó. Az első perc után láttam, hogy a gyereket kell megtalálni, aki tulajdonképpen a nézőtérről bárki lehet – a néző gyerekkorát hozhatja elő a darab. És akkor ez nemcsak Szarvas József története lesz. Ettől kezdve könnyebb volt már válogatni. Az előadás több történetből áll, de épülnek és visszautalnak egymásra a jelenetek. Jóskában megmaradt valamiféle olyan természetes ártatlanság, amely valahol minden szerepében segíti őt. Erre olyan sokan vágyunk – persze, ha emlékszünk még, hogy mi is ilyenek voltunk valaha."