Tíz év huzavona után mutathatták csak be a remekművet

Örkény István elég sokat kényszerült várni életében. A legtöbbet arra várt, hogy az 1969-ben megírt, Pisti a vérzivatarban című darabját színházban bemutathassák. A premier most volt negyven éve. A diktatúra, a hatalom (értsd: Aczél György) azért volt kellemetlen helyzetben, mert nem tudta elvenni a mű élét azzal, hogy itt-ott változtatásokat kér benne. Maga az egész darab a huszadik századi magyar történelemmel való kemény szembenézés. Mellesleg bohóctréfák formájában, de ez csak még kíméletlenebbé teszi Örkény remekművét.

Vannak olyan írók, akik abbahagyják a próbálkozást, mások életük végéig nem találnak rá egyéni hangjukra, a saját mondanivalójuk kifejezésére. Ehhez képest Örkény István (1912–1979) ötvenéves korára elért oda, hogy végre nekilódult a karrierje, és nemcsak Magyarországon, de nemzetközileg is sikeres író lett. Középiskolás kora óta nem szeretett volna más lenni, mint író, és akárhogyan alakult is a sorsa, ezt a célt nem tévesztette szem elől. Mindig is írt, szívósan munkálkodott a technikája fejlődésén.

Örkény Istvánt afféle vicces embernek gondolják néhányan a művei, a nyilatkozatai miatt, de komoly felelősségérzete volt azzal kapcsolatban, hogy neki kötelességei vannak íróként, és társadalmi hasznának kell lennie a munkájának. És persze zseniális, nagy művész volt.

Annak a minden képzeletet felülmúló rémálomnak, amit tömören „Don-kanyar” kifejezéssel szoktunk jelölni, Örkény István a részese volt. Nem mintha számokban mérhető lenne a szenvedés, de a mai napig nincsenek pontos adatok a veszteségekről. A halottak számáról sem (a kétszázezer ember egyharmada), nemhogy az elvesztett végtagokról, a lefagyott lábujjakról, az örökre a testben hordozott gránátszilánkokról. A mai kifejezéssel poszttraumás szindrómáról, hogy sok évvel később idős embereknek is megtört a fény a szemében, ha szóba került a téma.

Halász Judit, Tordy Géza, Szombathy Gyula és Peremartoni Krisztina (Pisti a vérzivatarban, 1979) Forrás: oszk.hu

Örkény Istvánnak egész életében mintha lelkiismeret-furdalása lett volna amiatt, hogy olyan családba született, amelynek több gyógyszertára is volt. Hogy apja anyagi támogatását ne veszítse el, annak csak annyi volt a feltétele, hogy két diplomát megszerezzen: gyógyszerészit és vegyészmérnökit. Kínosan érezte magát a sok nélkülöző irodalmár között, de azok befogadták maguk közé, és publikálni kezdett folyóiratokban. Többek között a József Attila által szerkesztett Szép Szó-ban, amelynek köreihez olyanok is tartoztak, akik az illegális kommunista mozgalomban tevékenykedtek. Egy napon két ember kereste meg Örkény István apját a titkosrendőrségtől, hogy a fia rossz társaságba keveredett, ráirányult a hatóságok figyelme, ezért jobb lenne, ha egy időre külföldre küldené. Így került előbb Londonba, aztán Párizsba.

1942-ben tartott ott, hogy akkor minden energiáját írói működésére fordítja majd, de a Don-kanyarban találta magát mint munkaszolgálatos, és csak 1946 karácsonyán érkezett meg Budapestre.

A munkaszolgálatosokat eleve büntetésből küldték a frontra, de ők ugyanúgy hadifogságba kerültek.
Örkény István nekilátott megírni történelmi és emberi tapasztalatait. A Lágerek népe újságban jelent meg folytatásokban, a Voronyezs című darabját nem játszották színházak, végül csak 1970-ben lett belőle tévéjáték. Nemeskürty Istvánnak a Don-kanyarban történt eseményekről szóló könyvéből írta Örkény István A holtak hallgatása című színpadi művét, amit Várkonyi Zoltán vitt színre a Vígszínház kamaraszínházában, a Pesti Színházban 1973-ban. Aki elfáradt és leült pihenni, az megfagyott a mínusz negyven fokban. Úgy maradt ülve, nyitott szemmel. Örkény Istvánt egész életében kísértették ezek a tekintetek, és mint túlélő, igyekezett hű krónikás lenni.

Halász Judit és Balázs Péter (Pisti a vérzivatarban, 1979) Forrás: oszk.hu

Örkény később öniróniával ismerte el, hogy a Rákosi-korszak meséjét egy épülő jobb világról ő bizony egy rövid ideig elhitte. Az épülő Sztálinvárosba (ma Dunaújváros) utazott anyagot gyűjteni riportjaihoz. Regényt írt egy házaspárról, akik között abból támad konfliktus, hogy a feleség legyőzi a férjet a munkaversenyben. Örkény regényéből 1951-ben még film is készült. A Becsület és dicsőség teljesen szürreális élmény: jobbnál jobb színészek, kiváló filmes szakemberek munkája, de 110 percen keresztül nem győz csodálkozni rajta az ember, hogy hogyan gondolhatták ezt az egészet komolyan. Örkényben a kommunista párt sohasem bízott igazán polgári származása miatt, ő pedig egyre inkább látta a rendszer visszásságait. Lelkesen üdvözölte a forradalmat 1956-ban, szó szerint beleírta magát történelembe a szabad rádió kiáltványának megfogalmazásával, aminek kezdete ugyan némileg módosult formában, de rögzült a kollektív tudatban, mégpedig olyan erősen, hogy az őszödi beszédben is visszaköszön: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.” Mivel a forradalom idejéből Örkény ellen nem talált az új, kádári hatalom bizonyítékot, részt vehetett az újrainduló irodalmi életben. Ott volt egy irodalmi gyűlésen, ahol végzetes hibát követett el. Megkérdezte, hogy mi lesz azoknak az íróknak (Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula, Tardos Tibor) a sorsa, akik úgy vannak börtönben, hogy vádirat sincsen ellenük.

Szombathy Gyula, Tordy Géza, Balázs Péter, Garas Dezső és Gobbi Hilda (Pisti a vérzivatarban, 1979) Forrás: oszk.hu

Aczél György (1917–1991) sajátos figurája a magyar kultúra történetének – és persze a kommunista diktatúrának. A mélyszegénységből jött, árvaházban nevelkedett, de szívósan művelte magát, és részt vett az illegális kommunista mozgalomban. 1949-ben az egyik legelső koncepciós per vádlottja lett, 1954-ig volt börtönben. 1957 tavaszán jött el az ő ideje, mert Kádár Jánossal bizalmas viszonyban volt, és ő kifejezetten kérte magának, hogy a kultúrával foglalkozhasson. Örkény István még 1979-ben, a halálos ágyán is Aczéllal levelezett, aki változtatásokat kért utolsó művében, csodálatos drámájában, az ötvenes évek koncepciós pereiről szóló Forgatókönyv-ben. Akármilyen beosztásban is volt Aczél György éppen, a magyar kulturális élet első számú vezetője volt. Kádár János nyugodt volt, hogy van rá egy bizalmi embere, aki rendet tart ezen a területen. Aczél pedig azt a képet igyekezett kialakítani magáról „alattvalói” szemében, hogy az MSZMP csúcsvezetői műveletlen, a kultúrát lenéző emberek, viszont ő megvédi tőlük a magyar művészeket, ő a jótevőjük. Szeszélyesen uralkodott, nem sok következetesség volt abban, hogy a nevezetes három T-ből (tilt, tűr, támogat), ki melyik kategóriába került. Aczél Györgyben igen erős volt a hatalomvágy, és soha nem is leplezte vagy tagadta, mennyire élvezi, hogy ezt kiélheti. Fiatal korában művészi ambíciói voltak, és elérte, hogy nem egy művész lett belőle (ahhoz tehetségtelen volt), hanem sok magyar művész úgymond alkotótársa, akik kénytelenek voltak alkalmazkodni elvárásaihoz, eltűrni, hogy beleszól a munkájukba. 1957-ben Örkény István azt tapasztalta, hogy már megkötött szerződéseit felbontják, új kéziratai nem kellenek a különböző szerkesztőségeknek.

Teljesen világos volt számára, hogy akkor most Aczél Györgynek kell írnia egy levelet, hogy jelölje ki számára száműzetése helyét, ahol két diplomáját hasznosítva dolgozhat.

Örkény István várt, hogy teljesítse az apai kérést tanulmányaival kapcsolatban, várt a II. világháború alatt, kárba vesztek számára az ötvenes évek, amikor a rendszert támogató, csekély irodalmi értékű műveket írt. Újabb várakozás következett: öt éven keresztül a kőbányai gyógyszergyárban dolgozott. Ismertetőket írt különböző termékekhez és cikkeket az üzemi lapba. Időnként elküldött egy-egy kéziratot valamelyik szerkesztőségbe, így tesztelte, hogy tart-e még a büntetése.

Forrás: oszk.hu

Martin Esslin (1918–2002), aki egyébként Pereszlényi Márton néven született Budapesten, 1962-ben kiadott egy könyvet, amely arról szólt, hogy új színházi jelenség van az európai kultúrában: az abszurd dráma. Négy drámaíró műveivel támasztotta alá elméletét, akik mindegyike (Eugène Ionesco, Samuel Beckett, Jean Genet, Arthur Adamov) jelezte, hogy magára nézve nem érzi érvényesnek Martin Esslin definícióját és a másik három író műveihez egyáltalán nem érzi hasonlónak a sajátjait. Martin Esslin elég rámenős volt ahhoz, hogy az európai kultúrában elültesse az általa kreált fogalmat, jól felépítette az elméletét. Felfedezett előzményeket a különböző avantgárd törekvésekben, az egzisztencialista filozófiát behozta háttérnek. Esslinnek az abszurd drámáról szóló könyve 1967-ben magyarul is megjelent. Örkény István számára 1966 volt az áttörés éve, és igyekezett megszabadulni, hogy új írói hangjára rákerüljön az „abszurd” pecsétje, ami egyrészt nem lett volna igaz, másrészt a pesszimista abszurd képviselőjeként megint könnyen a szocialista rendszer ellenségévé válhatott volna. Örkény kitalálta magának, hogy ő groteszk műveket ír, ha nyilatkoznia kellett, akkor ezt a fogalmat magyarázta meg nagy türelemmel.

1966-ban Örkény István tényleg valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Tízévi írói munkájának gyümölcse igen rövid idő alatt került az olvasók és színházba járók elé.

Nem kizárt, hogy eltűnődött Martin Esslin elméletén (van jele, hogy jól ismerte), és hatott rá. Más magyar írók is kipróbálták magukat az Esslin-féle abszurd drámában, például Eörsi Istvántól a Sírkő és kakaó (1965) vagy Görgey Gábortól A komámasszony, hol a stukker? (1967) máig is színpadképes darabok. Viszont szerzőiknek eszük ágában sem volt, hogy egész további életművüket Esslin elméletének rendeljék alá.

Pisti a vérzivatarban (1979) Forrás: oszk.hu

Örkény Istvánnál egy másik fontos irodalmi hatás is feltételezhető: Örkénnyel sok hasonlóságot mutat a nagy lengyel író, Sławomir Mrożek (1930–2013) munkássága akár a rövid, humoros prózai művek, akár a groteszk színpadi darabok műfajában. Mrożek könyvei már a hatvanas évek közepén megjelentek magyarul. Persze működhet ez visszafelé is: Örkény István is gyorsan ismert lett külföldön. Örkény nagyon bölcsen beszél erről egy interjúban, amikor arról kérdezik, hogyan tanult meg jó párbeszédeket írni. Elmondja, hogy tud erre irodalmi választ is adni: főleg Móricz Zsigmond és Ernest Hemingway műveiből. Viszont az is igaz, hogy gyógyszergyári munkahelyére másfél óra volt az út tömegközlekedéssel.

Napi három órán keresztül hallgatta, hogyan beszélnek az emberek, és legalább olyan fontos tapasztalat volt, mint az említett két mester műveit olvasni.

Örkény más szempontból is hasznosnak tartotta a gyógyszergyári éveket, ahogy a második világháború borzalmairól is azt mondta, hogy azok csináltak embert a nyegle úrifiúból. Azt lehetett tudni, hogy a száműzetés egyszer véget ér majd, Örkény olyan műveket akart írni ez alatt az idő alatt, amik átmennek majd az Aczél-féle rendszeren, de szólnak is valamiről, érdemi mondanivalójuk lesz. Ehhez hasznos eszköznek látszott a humor. Kötetben megjelent leveleiből, interjúiból világosan érezhető, hogy a magánember Örkényből sem hiányzott az iróniára való hajlam, ötvenes évekbeli műveiből pedig világosan kiderült számára, hogy hamis lesz, amit ír, ha túl komoly akar lenni. Örkény István a huszadik századi magyar történelem rutinos túlélője volt, ehhez elengedhetetlen volt némi humor. Az érett Örkényre jellemző stílusnak van még egy nagyon fontos forrása: a pesti vicc, a kávéházi humor. Ugyan presszóknak hívták a kávéházakat pár évtizedig, de ez a lényegen nem változtat.

Miklósy György, Szegedi Erika, Halász Judit és Gobbi Hilda (Pisti a vérzivatarban, 1979) Forrás: oszk.hu

Amikor végre kötete jelenhetett meg, akkor a Jeruzsálem hercegnőjé-ben voltak elbeszélések, benne volt a Macskajáték című kisregény és egy blokk egyperces novellákból. A könnyen befogadható, mégis kivételes irodalmi értéket képviselő egyperces novella műfajával Örkény István óriási népszerűségre tett szert. Az 1967-es Nászutasok a légypapíron című kötetében is voltak egypercesek, aztán 1968-ban jelent meg a teljes gyűjtemény, amelyet a mai napig újra és újra kiadnak. A Macskajáték-ra bejelentkezett Makk Károly, hogy megfilmesítené. Ugyancsak 1966-ban folyóiratban jelent meg a Tóték című kisregény. Kazimir Károlyon, aki a Thália Színházat igazgatta hosszabb ideig, szokás gúnyolódni, hogy nem voltak elég jók neki a drámák, hanem gyakran eposzokat és prózai műveket vitt színpadra. A Tóték esetében viszont telibe talált, a főszerepben Latinovits Zoltán élete egyik legjobb alakítását nyújtotta. Az 1969-es filmváltozatban is ő volt a főszereplő, a rendező pedig Fábri Zoltán. Az Egyperces novellák és a Tóték sikere Magyarország után külföldön is folytatódott. A Macskajáték dramatizálására a 25. Színház kérte fel Örkény Istvánt, aki az ötvenes években végzett dramaturgi munkát különböző színházakban, de nem voltak különösebb drámaírói ambíciói.

Most viszont azt látta, hogy a két kisregénye színházak és filmesek élénk érdeklődését váltja ki, ezért önbizalomtól telve megírt egy merész drámai kísérletet, amelyben teljesen elrugaszkodott a realista drámától. Ez lett a Pisti a vérzivatarban.

A címszereplő egy Örkénnyel egykorú ember, akivel olyan dolgok történnek meg, amik Örkénnyel is megtörténtek vagy megtörténhettek volna. A „vérzivatar” szót egy Berzsenyi-versből vette kölcsön, és mivel a darab a huszadik századi magyar történelem keresztmetszetét adja rövid jelenetekben, teljesen adekvát kifejezésnek tekinthető. Aczél György a megírástól a bemutatóig tartó tízéves hercehurcában a címbe is belekötött, egy darabig Pisti címen futott a projekt.

Várkonyi Zoltán és Örkény István munka közben Forrás: pim.hu

Külföldi ismerősének írt levelében Örkény István szó szerint így fogalmaz: „Most lettem kész új groteszk darabommal. Címe: Pisti a vérzivatarban. Vagy betiltják, vagy mennybe megyek. Nincs harmadik eset. Illetve van: hogy le se szarnak. Talán ez a legjobb.” Kazimir Károly bocsánatkérő levelet kapott Örkénytől: soha nem lehet elég hálás neki, hogy világsikert csinált a Tóték-ból, de közben Latinovits Zoltán visszament a Vígszínházba, és neki szánja a főszerepet. Ezen kívül Örkény felesége, Radnóti Zsuzsa a Vígszínház dramaturgja, és munkahelyén elvárják tőle, hogy férje új darabját megszerezze a Vígszínháznak. A hetvenes években hosszú szériákat értek meg kortárs magyar darabok, egy új Örkény-darabért versenyeztek a színházak. A mai színházigazgatók arról számolnak be, hogy a közönség gyanakvással fogadja, ha egy premier „kortárs magyar darab” kategóriába tartozik. Érdemes lenne megvizsgálni az elmúlt negyven évet, hogy vajon hol csúszott félre valami.

Ha valaki manapság elolvassa vagy megnézi a Pisti a vérzivatarban-t, mai fejjel nem nagyon lehet érteni, hogy miért félt tőle ennyire a hatalom. Merthogy félt. Egyszerűen betiltották, a Vígszínház nem mutathatta be.

Közben Örkény István más műveivel egyre sikeresebb és sikeresebb lett. Elkezdődött egy groteszk koreográfia (legalább olyan groteszk történet, mint a darabé), hogy a hatalom valahogy elterelje a figyelmet a Pisti a vérzivatarban létezéséről. Csakhogy egyre erősebb legenda keletkezett körülötte. 1971-ben megszületett a döntés, hogy folyóiratban megjelenhet. Már ki volt szedve a lapszám, amikor újabb utasítás jött, hogy el kell távolítani belőle Örkény darabját. Tényleg nem volt Örkény Istvánnak szüksége Martin Esslin elméletére, a saját élete éppen elég abszurd fordulattal szolgált. Még 1952-ben történt, hogy az utolsó pillanatban kihúzták a nevét a Kossuth-díjat kapók névsorából, helyette maga a népművelési miniszter, Révai József támadta meg egy cikkben a Lila tinta című novellát annak fülledt erotikája miatt, amely méltatlan a szocialista realizmushoz. Az ötvenes években esett meg az is, hogy Örkény már kinyomtatott novelláskötetét indoklás nélkül bezúzták.

A Tóték ősbemutatója a Thália Színházban (1967) Forrás: Pinterest

A diktatúrának igazán nem volt szokása alkudozni, de most érkezett egy ajánlat. Akkoriban nem nagyon léteztek még stúdiószínházak. Úgy engedélyezték volna a Pisti a vérzivatarban előadását, hogy a Pesti Színház színpadát százszemélyes stúdiótérré alakítják, és az előadások este 10-kor kezdődnek. Várkonyi Zoltán jó viszonyt ápolt Aczél Györggyel, különben nem lehetett volna a Vígszínház igazgatója és reprezentatív történelmi filmek rendezője.

Nemet mondott erre a megoldásra, hogy nem kerülhet normálisan a repertoárra Örkény darabja, hanem csak szinte titokban játszhatják. Közben a Macskajáték sikere tovább erősítette Örkény nimbuszát.

Ez is kissé kacifántos történet. Gyurkó László, a 25. Színház igazgatója végül is lemondott a tervéről, Makk Károly pedig egy másik munkába kezdett bele, a Szerelem című híres filmjén kezdett el dolgozni. Egy fiatal, Szolnokon dolgozó rendező jól sikerült Tóték-előadást hozott össze 1969-ben, Örkény István érzelmesen azt mondta Székely Gábornak, hogy a következő darabját először neki fogja felajánlani. Székely Gábor behajtotta az ígéretet, miután a nála tekintélyesebb Gyurkó László és Makk Károly visszaléptek, arra kérte Örkényt, hogy dramatizálja a Macskajáték-ot. Ehhez a vállalkozáshoz maga Örkény István nem sok reményt fűzött (a Gyurkó Lászlóval és Makk Károllyal megkezdett munka során előjöttek a dramaturgiai problémák), viszont Várkonyi Zoltán sikert szimatolt, nem akart lemaradni Szolnok mögött. A Macskajáték bemutatója 1971. januárban volt Szolnokon és márciusban a Pesti Színházban, mindkét produkciót Székely Gábor rendezte. A budapesti előadásban Sulyok Mária élete egyik legkiemelkedőbb alakítását nyújtotta.

1975 márciusában, a Macskajáték 200. előadása alkalmából levélben gratulál neki Örkény, és céloz rá, hogy lesz még egy nagyon neki való szerepe, amivel hasonló sikert érhet el.

Később Várkonyi Zoltán és Sulyok Mária között konfliktus keletkezett, ezért Sulyok Mária a Madách Színházba szerződött. Örkény István szívroham miatt kórházban feküdt, 1978. április 7-én kelt levelében kétségbeesve kéri Sulyok Máriát, hogy ne hagyja őt cserben, mert végre megvan az engedély az ő élete fő művének az előadására, ebben szerepel Rizi, egy jósnő, akit csak Sulyok Mária tud megfelelően eljátszani. Örkény István 1976-ban kénytelen volt szembesülni vele, hogy a Pisti a vérzivatarban már biztosan Latinovits Zoltán nélkül fog megvalósulni, és két évvel később Sulyok Máriát nem akarta elveszteni, amikor már közeledett a bemutató.

Örkény Istvánra tényleg lavinaszerűen szakadt rá a siker. 1967-ben József Attila-díjat kapott, 1973-ban Kossuth-díjat. 1971-ben a Magvető Kiadó megkezdte teljes életművének kiadását, a következő évben a Színművek című kötetre is rákerült a sor. Ebbe belekerült a Pisti a vérzivatarban is, viszont csak tizedannyi példányban jelent meg, mint a prózai műveket tartalmazó kötete a sorozatnak, és napok alatt elkapkodták. Szigethy Gábor, mint a Kritika című folyóirat főszerkesztő-helyettese, 1972 márciusában a Népszabadságban cikket írt Örkény drámakötetéről, külön méltatta a Pisti a vérzivatarban-t is. Hátha ezzel sikerül tenni egy lépést a színházi bemutató felé.

Aczél György a kulturális rovat vezetőjét, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese Szigethyt vonta emelt hangon felelősségre, hogyan fordulhat az elő, hogy egy betiltott darabot a Párt napilapjában megdicsérjenek.

A Kritika 1972. áprilisi száma 60. születésnapja kapcsán foglalkozott Örkény Istvánnal, de megemlítették benne a Pisti a vérzivatarban pro és kontra is. Pándi Pál, a Kritika főszerkesztője úgy érezte, hogy a májusi számban most már neki magának kell helyre tennie ezt az ügyet: „... körülötte máris fújdogálnak a nagy művek jöttét jelző előszelek. Mindenképpen helyes volt e dráma kiadása, s az sem kifogásolható, hogy valamelyik színházunk bemutatja Örkény vérzivataros játékát. Ez esetben a kiadás és a bemutatás a demisztifikálás munkáját végezte és végezheti el, hiszen a nem ismert mű körül a várakozásnak és a felfedező lelkesedésnek olyan magas hullámait verték fel a kissé izgékony Pisti-látók, amit nem teljesen igazol a megismert dráma. S ezzel már jelzem is, hogy a Pisti a vérzivatarban helyét – nem az idő-, hanem az értékrendben – a Tóték és a Macskajáték mögött jelölném ki.” Hiába foglalt állást Pándi Pál mint az aczéli rendszer tekintélyes támogatója, hogy jobb lenne minél hamarabb túlesni a bemutatón, a másik két Örkény-remekmű majd úgyis elhomályosítja a Pisti a vérzivatarban esetleges sikerének emlékét: a tiltás érvényben maradt. Hogyan lehetséges, hogy egy diktatúra és annak művészetügyi biztosa, a rettegett Aczél elvtárs egyszerűen féljen egy humoros, a rendszert direkt módon nem kritizáló színdarabtól? A Tóték mindenfajta hatalom működési mechanizmusáról szól, a Kádár-rendszerééről is. A Macskajáték-ban végig jelen van az operák idealizált világa, ez ellenpontozza a szocializmus hétköznapjainak mosogatólé szagú atmoszféráját.

Mitől lett Pisti ilyen félelmetes? Az is furcsának tűnhet, hogy ha kötetben már megjelent egy darab, akkor miért nem kerülhet színpadra.

Elvileg a színház a szűkebb nyilvánosság, ha egyszer már egy könyvtárból bárki kikölcsönözheti a könyvet. Más darabok esetében is megfigyelhető a hatalomnak ez a magatartása. Ki lehet adni a szöveget, a betűk a papíron nem olyan félelmetesek. De ha emberek összegyűlnek egy színházban, és kiváló színészek szájából hangzanak el ugyanazok a szavak, az valahogy veszélyesebbnek tűnik a hatalom számára. Minden bizonnyal az is. Nem kisebbítve az irodalom érdemeit, de a színháztól mindig jobban tartott minden diktatúra. Még akkor is, ha csak a cenzúra által gondosan megszűrt mondatok hangozhatnak el a színpadon, annyi plusz jelentést és plusz erőt tudnak beléjük vinni a színészek, hogy a közönség pontosan értette, amit érteni kellett.

Sulyok Mária és Örkény István – talán éppen Rizi szerepéről beszélgetnek Forrás: Fortepan

Aczél György akár örülhetett volna a nemzetközi trendekkel lépést tartó Örkény-műnek, amely mintha csak illusztrálni akarná Martin Esslin elméletét: nincs konkrét tér és idő, nincsenek jellemek, nincsen cselekmény. Tulajdonképpen egyperces novellák laza füzére az egész, néhány külön is publikált egypercesét be is építette Örkény. Aczél Györgynek valószínűleg éppen az volt a baja, hogy mint annyi más mű esetében, itt nem tudta kihúzni a méregfogát a darabnak azzal, hogy kihúzat belőle dolgokat, vagy átírat. Örkény István összes drámáinak 1982-es kiadásához készült egy függelék, amely tartalmaz olyan szövegeket, amelyekből látszik, milyen

alacsony szellemi színvonalú, pitiáner huzavona zajlott az ügyben, hogy Örkény mit változtasson meg, hogy színpadra engedjék a művét.

Iskolás, „mire gondolt a költő” módon magyarázgatja, mi mit jelenthet. Hogy egyáltalán nem pesszimista a műve, hiszen Pisti minden kudarca (és időnkénti elhalálozása) után megint újrakezdi. Akárcsak Ádám Az ember tragédiájá-ban. Örkény büszke volt rá, ha művét Madáchéhoz hasonlították, és ennek van is alapja. A színpadon lévő színészek sok szerepben tűnnek fel az előadások során. A zord cenzor kifogásolta, hogy ugyanaz játssza a nyilas parancsnokot, és később a munkásigazgatót a gyárban. Örkény megváltoztatta, ugyanis semmi jelentősége nincsen.

A hetvenes években Örkény István két regényen is sokat dolgozott, de végül nem volt elégedett velük, és sohasem publikálta őket. Közben színházi premierjei is voltak: Sötét galamb, A holtak hallgatása, Vérrokonok, Kulcskeresők. A Tóték és a Macskajáték újabb és újabb külföldi bemutatói Molnár Ferenc után a második legismertebb magyar drámaíróvá tették Örkény Istvánt a világon. Ez mind nem volt elég hozzá, hogy a Pisti a vérzivatarban szabad utat kapjon, pedig Örkény István és Várkonyi Zoltán folyamatosan próbálkozott. Örkénynek át kellett élnie, hogy egy amerikai újságíró interjút készített vele és megkérdezte tőle, hogy van-e Magyarországon cenzúra, mire Örkény kitérő választ adott. Nem mondhatta azt, hogy évek óta nem engedik bemutatni egy darabomat, és még csak meg sem mondják, hogy miért.

Talán az lehetett a baj ezzel a művel, hogy minden játékossága, humora ellenére kőkemény erkölcsi kérdést vet fel?

Az a közmegegyezés, hogy mi, magyarok csak úgy elszenvedtük a huszadik század történelmét (objektív okból Örkény csak az 1979-ig terjedő időszakot ismerhette), hogy rosszkor voltunk rossz helyen. Na, de hol is lettünk volna, ha ezer éve itt vagyunk? Örkény minden dörgedelmesség nélkül felveti az egyéni felelősség kérdését. Szokatlan módon írt egy mottót a darabjához, tulajdonképpen egy sűrű líraiságú verset. „E kor nekünk szülőnk és megölőnk. / Tőle kaptuk, mint útravalót, / hogy lehessünk hősök és gyilkosok, / megbélyegzők és megbélyegzettek, / keveset tevők, nagyokat álmodók, / másokat mentők, magunkat pusztítók, / egy időben, egy helyütt és egy személyben: ki merre fordul, aszerint.” (A kurzívval szedett sorokat a végső változatból kihagyta.)

Gálffi László és Lukács Sándor – A Vígszínház az ősbemutató után 25 évvel tűzte műsorra a Pisti a vérzivatarban-t Forrás: theater.hu

Aztán, ahogy ez a kiszámíthatatlanul viselkedő Aczél Györgynél lenni szokott, egyszer csak megváltoztatta a véleményét. Tíz év alatt a Pisti a vérzivatarban nem avult, de talán ha már 1969-ben bemutatják, jobban hozzájárul a magyar drámaírás fejlődéséhez. Mindenesetre maga Örkény István nagyobb kedvvel dolgozik, mint drámaíró. Aztán az 1979. január 20-ra kitűzött bemutatót még utoljára veszélyeztette valami. Várkonyi Zoltán rendezőként a megszokottnál hosszabb, két és fél hónapos próbaidőszakot hagyott a munkára, tekintettel arra, hogy milyen rendhagyó darabról van szó, és ennyi várakozás meg küszködés után erős előadást szeretett volna létrehozni. A premier előtt két héttel kórházba került. Felmerült, hogy elhalasztják a bemutatót, de Várkonyi végül úgy döntött, hogy ő létrehozta a produkció stílusát, világát, ez az előadás „meg van rendezve”. Az utolsó két hét próbáinak irányítását tanítványára, Marton Lászlóra bízta. Várkonyi sem tudta megállni, hogy a kórházból ne kövesse az eseményeket. Örkény is aktív maradt egészen a premierig, pedig tudhatta, hogy színházban nem nagyon szeretik a próbafolyamat végéig ott lábatlankodó, ötletekkel előálló szerzőt. Mindkettőjüknek nagyon fontos volt ez a premier, életük utolsó premierje. Véletlenül Örkény is, Várkonyi is 1912 tavaszán születtek.

Várkonyi Zoltán 1979 áprilisában, Örkény István 1979 júniusában halt meg. A tízévi küzdelem után a sorstól még kijárt nekik ez a siker.

Ahogy mondani szokás, a produkció „vegyes kritikai fogadtatásban részesült”. Összeírtak róla tücsköt-bogarat. Hogy kegyeletsértés a történelem áldozataival szemben. Holott nem is lehetne méltóbb módon emléket állítani nekik, mint a történelemmel való ilyen bátor szembenézéssel. Számonkérték a követhető cselekmény hiányát. Pedig ez volt a szerző alapvető döntése, hogy erről lemond. Kifogásolták a pesszimizmust egy olyan darab esetében, ahol az utolsó jelenetben az atomtámadás után is újra indul az élet. Nem értették, hogy kicsoda Rizi, a rejtélyes jósnő. Megint előjött az irodalomórai „mire gondolt a költő”.

Viszont a közönség nagyon jól fogadta a Pisti a vérzivatarban-t, hiszen megkapta tőle ugyanazt a játékosságot és mély filozófiát, amit az egyperces novelláktól.

Sulyok Máriát nem tudta rávenni Örkény István, hogy visszatérjen Rizi szerepére vendégként a Vígszínházba, olyan neves vendég érkezett helyette, mint Gobbi Hilda, és óriási sikert aratott. Tordy Géza játszotta Pistit, az alteregóit pedig Garas Dezső, Balázs Péter és Szombathy Gyula. A pesti közönséget egyáltalán nem riasztották el a formabontó megoldások, viszont értették a viccet. Azt a pesti viccet, amelynek talán sokszor mélyebb a filozófiája, mint tudós elmék nyakatekert, elvont okoskodásainak.

Az Örkény Színház 2009 óta játssza névadójának Macskajáték című darabját Forrás: theater.hu

Pándi Pál jóslata abból a szempontból bevált, hogy a két Örkény-remekműhöz, a Tóték-hoz és a Macskajáték-hoz nem zárkózott fel a Pisti a vérzivatarban, de nem is hullott ki az idő rostáján. A Sötét galamb vagy a Vérrokonok nem tűnik fel a színházak műsorában, a Pisti a vérzivatarban viszont időnként igen. Ami érdekes, hogy ezen a tényen a rendszerváltás sem változtatott. Rosszul mérte fel Aczél György, hogy ez a darab a szocialista rendszerrel szembeni piszkálódás. Örkény István műve friss maradt, és érdekes ötven évvel a megírása, negyven évvel az első bemutatója után is. Örkény egy formai megoldása viszont nem tudott meggyökeresedni a magyar színházi hagyományban. Ő valahogy úgy képzelte, hogy van egy alap-Pisti, és bizonyos szituációkban a tipikus viselkedést más-más színészek jelenítik meg, ők a tevékeny, a félszeg és a kimért Pisti. Képtelenség felülírni a közönségnek azt az elemi igényét, hogy érzelmileg azonosulhasson a főszereplővel.

Úgyhogy Pisti egy és oszthatatlan, az újabb és újabb bemutatókban kiváló főszerep egy színésznek.

Az új produkciók még egy problémával találják szemben magukat, nagyon hasonlóan Az ember tragédiájá-hoz. Madách Imre is, Örkény István is történelmi áttekintést írtak, amely a saját korukig terjedt. Itt vagyunk a mában: reagáljon-e egy új előadás az azóta eltelt időkre? Vannak, akik mereven elutasítják a klasszikus művekbe való belepiszkálást. Mások nyitottak a szellemes megoldásokra. Mácsai Pál talán még maga sem számított egy olyan lehetséges jövőre, hogy azt az épületet Örkény Színháznak fogják hívni, és ő lesz az igazgatója, amikor az egykori Madách Kamarában megrendezte a Pisti a vérzivatarban-t, és a végén Spéter Erzsébet integetett a Barbie-villamosból. Sok vitát váltott ki, de kétségkívül emlékezetes színházi pillanat volt.