Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Kedves Tatjána Néném!
Mivel az óévben írt nekem olyat, hogy „milyen szürke évünk is volt az Operaház nélkül", nem vagyok képes az új évet érdemben elkezdeni, míg legalább széljegyzetként számba nem vesszük azt a bizonyos 2018-at! Ezzel az éppen századik (!) levéllel nagy munkát csinált a memóriámnak, de legalább addig se pusztul, míg dolgozik...
Ez volt az első Erkel színházi újévköszöntőnk, hisz az Operaházból most át kellett hoznunk. Örömmel konstatáltam, hogy hatodik alkalommal végre telt ház közelébe ért ez az este, Pacsay Attila új nyitányát Kesselyák Gergely fejből dirigálta, a közönség pedig hangos éljenzéssel zárta azonnal a szívébe. Filmzenés volt, mondják, de hát Pacsy menő filmzeneszerző, hál' Isten, nem valaki másnak a stílusában szólalt meg itt. Karina Sarkissova gyönyörű balettetűdöt komponált a Széchenyi-fürdőbe, Kesselyák Gergő IX. szimfónia dirigálása a tőle megszokott tűzzel, folyamatos izzással került elénk, Kolonits Klári beugróként abszolválta a Beethoven-mű szopránját: pompás este volt, tapsorkánnal. Soha rosszabb évkezdetet! (Viszont így nagyon hosszú leszek, hadd sorolom el csak a bemutatókat alább!!!)
Ó igen, a botránykő! A New York Times még 11 hónappal később is emlegette a rasszista magyarokat, akik persze mindössze antirasszisták voltak, hisz egy bőrszínre intoleráns kikötést szegtünk meg 35 év után, ráadásul perelhetetlenül. De nemcsak ezért meg a négy zsúfolásig tömött estéért szerettem a Porgyt. Több próbát is elbírt volna, de csak egy színházunk van, és még Eiffel sincs, a produkció viszont szerencsés kortárs alkalmazásnak bizonyult. Erős volt, és még több van benne, tehát folytatjuk. És vicces, hogy Almási-Tóth András akkor nem sejthette, hogy pár hónap múlva művészeti igazgatónk lesz, miként én sem.
A Ring gyűrűi közé, mint afféle Cassini-rés a Szaturnusz gyűrűi közt, úgy illett a francia operettszerző német operája. Anger Ferenc kezeskedett érte, hogy nívós darab, ő is rendezte, és habár a Hoffman meséi és a Rajnai sellők közül ma is az előbbit választanám a törzsrepertoárra (igen, jön majd az is nemsokára!), legalább már hosszabban gondolkodnék rajta... Figyelemre érdemes zenék, egyedi megoldású áriák, jelenetek, jó nehéz szerepek... És még azt se sejthettem, hogy Feri hamarosan leköszön az igazgatásról – ő talán már fogalmazta magában vágyát a kötöttségek nélküli művészéletről....
Ha az Opera Europa grazi rendezőversenyének egyik nyertese nem is aratott osztatlan sikert (Villa-Lobos, Jancsi és Juliska, 2017. december), másikuk, Fabio Ceresa Álarcosbáljának már a próbafolyamata alatt gőzölgött fel az a ritka jó érzés, amikor az ember mindenfelől érkező tapasztalásokból, pici impulzusokból tudja: ez nagy siker lesz, semmi kétség. Kerülném az énekesek jellemzését, de Mykhailo Malafiivel, az ukrán vendégtenorral hadd tegyek kivételt: rég volt ilyen élményszerű, klasszikus olaszos, napfényes és gondtalan éneklés a színpadunkon. Hál' Isten, a nézők is nagyon szerették az előadást, amely jó kompromisszumot talált az oldschool történetmesélés és a kortárs színészvezetés, darabértelmezés között, így sokaknak nagyon bejött, keveseknek pedig kevés bajuk lehetett vele.
Bárcsak sikerült volna megnyitni az Operaházat a benne esett legfontosabb zenetörténeti esemény centenáriumán! De nem sikerült, így megint az Erkel segítette ki a műsorunkat. A dán Kasper Holten (éveken át a londoni Royal Opera művészeti igazgatója, mostantól a koppenhágai Opera igazgatója, a híres épületnyitó Ring és egy hihetetlen Tannhäuser rendezője...) egyszerűen a közben elbontott, az Ybl-palota V. emeletén lévő festőterembe helyezte a darabot, és művészsorssá tette. Nem született korszakos előadás, de jól működő, az operai külvilág felé is sikeres gesztusként értékelhető momentuma volt az ünnepnek.
Egy másik büszke este, éppenséggel a Kiscelli Romtemplom hasonlíthatatlan kulisszájában. Az Ebéd és a Bolygó-nyitány Feri szívszerelme, az Oda és vissza az enyém, de ha mind felsőfokon nyerte el a közönség bizalmát, akkor csak a megrendülés szavai maradnak a kényes, mert frivollá, sőt, blaszfémmá is fogalmazható Sancta Susannára. Ízléssel és érzékkel nyúlt a darabhoz Varga Bence egyetemi hallgató, személyében új operarendezőt avattunk, ma már nálunk, nekünk is dolgozik. Ja, és Sáfár Orsolya beugrással tanulta meg a címszerepet... (És Hindemithben nemcsak a kvázi német évad kapcsán hiszünk, hanem majd jövőre is, csak tessenek figyelni!)
Nem mindig lesz majd arra erőnk, figyelmünk, terünk, időnk és pénzünk, hogy énekkari művészeinket efféle produkciók kurzussal felérő alkalmaival juttassuk lehetőséghez. Itt viszont két további rendező szakos egyetemi hallgató is kipróbálhatta magát, és a csinos előadásokat senki nem bánta meg: különösen a Magyarországon eddig soha nem játszott Schubert-egyfelvonásost illette dicséret.
Partnerünk, a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyrészt nagyon klasszul viselkedett, amikor beütött nálunk a színpadhiány, másfelől pedig nem tehet arról, hogy zenére ennyire alkalmatlan az Ódry Színpad jelen állapota. Ezer fok és egy pakisztáni szőnyegbolt akusztikája fogadta a Bach világi kantátáiból összeállított, az egyetemi hallgató alkotók által írott pasticcio előadóit és közönségét. Jót mulattunk azért, kevesebb még több lett volna.
Az egyik jegyzett mai drámaírót, Szálinger Balázst két dráma világra hozásával bíztam meg, mindkettőhöz adtam némi génállományt, meghatározottságot. Ez az első a híres Wagner-Nietzsche barátság hírhedt megfordulását, elgyűlöletesedését taglalja, zenei idézetekkel spékelve. Kálloy Molnár Péter rendezése néhány apróságtól eltekintve erős, hazafelé is feladványként működő előadást jelentett, folytatása következik majd az Eiffelben.
És akkor megépítettük a kamiont, amelyik színpaddá képes kinyílni, és bármely kisváros főterén fél nap alatt teljes értékű vígopera-előadást készíthetünk elő általa. Toronykőy Attila igazán vicces rendezése kifejezetten erre a kocsira készült, kilenc helyen cövekeltünk le vele, kétszer áztunk meg. De még falusiak körében is osztatlan sikert aratott magyar nyelvű produkciónk: ezt a székelyföldi Gyimesközéplok vagy Szentegyháza éppúgy tanúsíthatja, mint az ormánsági Bőköz.
Ha erőnk és módunk nem is volt ősszel, a nagy turnékkal egy időben az Erkel színpadán folyamatosan játszani, a közönség rokonszenvét sikerült egy telitalálat sorozatával elnyernünk. Írhatom, hisz láttam nemegyszer, és azt is láttam, ahogy 15 ezer vendégünk nézi, és azt is, milyen hangulatban játsszák-éneklik-táncolják a kollégák. Bogányi Tibor ötlete és közreműködése kellett ehhez, de például az énekkarunk is, „akit" e látványos produkció dacára a közönség ugyanúgy a mennybe emelt, mint a vizuális alkotókat.
Őszi kortárs fesztivál, Müpa – bajtársiasságból is ötös a sorozatos lehetőségekért! Nem vagyok táncszakíró (sem), de az első darab egészen különleges, a fegyelmezett balett-tartást lebontó mozgásrendszere, annak bonyolultsága, ritmikája és egy új esztétika felé mutató iránya mindenkit megragadott, a másik, a Forsythe-darab sodrásával hengerelt. Mostanában nincs módunk igazi, nagy balett-opuszt premierre vinni, e két kamaramű viszont képes volt fontos, új színeket vinni a palettánkra.
Sokáig beszédtéma lesz még az ifjú Barkhatov rendezése: szabad-e, lehet-e betoncsövek közé vinni az egyetlen vadnyugati operát, és eljelentékteleníteni az egyetlen, áldozat nélkülire megírt Puccini-hepiendet? (Sőt, az egyik sor éneklésénél szereplőt cserélni?) Mit mondjak, engem az előadás meggyőzött, a közönség, ha nem is azonnal, de a harmadik felvonásra átengedte magát az orosz rendező kísérletének. Lefogadtam, hogy majd búznak a premieren, és igazam lett – viszont azt hittem, tömegek teszik ezt, és ebben nagyot tévedtem. Hál' Isten – ez a mű nagyon hiányzott, ez a produkció még sokáig velünk lesz.
Egy hirtelen jött lehetőséget ragadtunk meg, és így előállhatott az a büszke és dolgos állapot is, hogy december 17-én Puccini Toscáját (Halász Péter vezényletével, Szekszárdon) és Leoncavallo Bohémek c. operáját (külföldi karmesterrel, az Erkelben) egy időben játszottuk, és eközben harmadik csapatunk az olaszországi Novara színházában próbálta a másnapi Rossini-Beethoven koncert műsorát, Kocsár Balázzsal...
Még sokáig tolulnának fel az emlékek, a Kékszakállú 100 minifesztiválja, Sümegi Eszter Kossuth-díja, Kolonits Klára, Sáfár Orsolya és Szegedi Csaba kamaraénekesi címei, a Mascagni-némafilmes koncert Stefan Soltésszal, Domingo, Alagna és Kurzak, Schrott, Vargas, Cura, Antonenko, New York, a V4-országok, a felvidéki, délvidéki és őrvidéki turné, Zágráb, Beregszász és Tata szabadtéren, a Sziget Fesztivál, az OperaFüred, a váci Rekviem, a pécsi Ring-koncert és a verista gála, Brno és a balett, Sárospatak vára, a Margitsziget Gershwinnel és Rigolettóval, Saloméval, Saaremaa, Veszprémi nyári éj, a hajnali Kádár-előadás, győri Vágy villamos, a Wolf-opera, a Richter-Wagner koncer, a Hegyek alján, a Halott város, a Vámpír, az Oberon és a Vesztaszűz előadásai, búcsú a Parsifaltól, robbanó Bahcsiszeráji, a Müpában fantasztikus Otello, Árnyék nélküli asszony és Turandot... Nincs vége...
Remélem, Nénémnek is folyamatos „aha" élményei voltak ezek, de ha csak a felével volt így, akkor se szürke évként tegyük el ezt a nagyon sűrű, lassan távolodó 2018-at!
„Zsdu átvétá, kák szálávej létá"!
Szilveszter
