Nyolc gyereket elveszteni és megszülni a csodálatos kilencediket

Bizonyára sokan ismerik azt a „beugratós” feladványt, amikor bemutatnak két gyerekvállalási szituációt; bár régen olvastam, próbálom felidézni a részleteket: az egyik anya sokadik gyerekét várja, idős, nem jók a körülményei, a gyerekből pedig egy láncdohányos alkoholista lesz, míg a másik anyával minden rendben, a gyerek egy antialkoholista, egészségesen élő, pontos és fegyelmezett ember lesz. Persze, aki olvasott már ilyen didaktikus tanmesét, az tudja, hogy természetesen éppen nem az első anyával és fiával lesz a baj, merthogy ott Churchill, a második esetben Hitler a gyerek.

Most hagyjuk, hogy eleve gusztustalan az anyaság vagy az abortusz kérdésével akár elméleti játékot űzni. Hagyjuk az ostoba „tanulságot”, le sem írom, mindenki érti, ahogy azt is, miért ostobaság. Amiért egyáltalán felidéződött bennem ez a butaság a Nemzeti Színház új bemutatója, a Sára asszony kapcsán, az, hogy mennyire

iszonyatosan vigyázni kell az általánosításokkal és a közhelyekkel

az olyan kérdésekkel kapcsolatban, amelyeket a darab feltesz. És, hogy mennyire lehetetlen jóformán elkerülni ezek kapcsán az általánosításokat és a közhelyeket. (Meg a híressé váló gyerek miatt is – de erről majd csak sokkal később.)

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Sára asszony és férje, Gyuri éppen hetedik gyereküket temetik egy kis faluban, valamikor a 19. század elején, az előző hat mellé, az asszony már várja a nyolcadikat – és retteg. Joggal, mert a kicsi alig éli túl a megszületését. És persze, egy szívtelen szomszédasszony még a terhesség alatt elmagyarázza neki, hogy le kellene mondania a gyerekről egy meddő pár számára, merthogy ők idősek és szegények, a házuk hideg, enni is éppen csak, hogy van, míg a másik pár gazdag, a feleség fiatal. Csak éppen teherbe nem tud esni,

hiába várják már tíz éve a gyermekáldást.

Sára meg szüli és temeti egymás után a gyerekeket. Mintha átok ülne ezeken az embereken. Erre gondol Sára is a hetedik temetés után: hogy Isten haragja és átka van rajta, tehát bizonyára bűnös. Ezért aztán igyekszik még többet dolgozni a közösségért, a gyülekezetért, hiába mondja neki a fiatal lelkipásztor, hogy ez nem így működik, nem lehet jócselekedetekkel előre bebiztosítani Isten kegyelmét. Jó, mondja erre Sára, és leteszi a seprűt, akkor ígérje meg neki, hogy ez a nyolcadik megmarad. Ő ilyet nem ígérhet, hebegi a másik.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

És persze, bár a szituáció és a hely a legkevésbé sem emlékeztetnek a Paradicsomra, a kígyó itt is elkezd kísérteni: a gyerektelen lány anyja nemcsak az említett szegénységgel riogatja Sára asszonyt, hanem azzal is, hogy Isten jóindulatát éppen azzal nyerné el, ha lemondana a gyerekéről, és ezzel az önfeláldozással boldoggá tenne egy másik szerencsétlen párt.

Sára azonban nem mond le a gyerekről, viszont az újabb temetés után teljesen elveszíti a hitét. Ráadásul éppen ebben a válságos pillanatban érkezik meg a lelkipásztor unokaöccse, aki nyíltan vállalja ateizmusát, és terjeszti is a modernnek tűnő eszméket, Sára pedig végső elkeseredésében éppen olyan fogékony azokra, mint a gyerekekre. Isten nincs, ő pedig már nem hisz. Annyira nem, hogy

már az öngyilkosságot tervezi,

ami csak azt bizonyítja, hogy az ateizmus nem pótolja az elvesztett hitet. Aztán mégis életben marad, és ismét terhes, de már nem boldog. Kimegy a temetőbe és újabb sírt ás a nyolc mellé, aztán fölé guggol, mintha mindjárt a sírba szülné meg a csecsemőt. A hátborzongató jelenettel Vidnyánszky Attila mintha egy másik drámát is megidézne a színpadon. Beckett Godot-jában ugyanis Pozzo azt mondja, „egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben [...] Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovaglóülésben, a nap egy percig csillog, aztán ismét éjszaka következik.”

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az ateista unokaöcs Sárát csak a gondolataival csábítja el, a meddő fiatalasszonyt viszont konkrétan. Ő is kétségbe van esve, nem tudni, hogy a sebeit a durva férje okozza, amiért nincs gyerek, vagy ő saját magának. Végül előbb Sára férjét, Gyurit környékezi meg, hogy talán tőle sikerülne teherbe esnie, majd a fiatalemberrel

meg is történik a házasságtörés.

És Erzsike áldott állapotba kerül – már ha lehet ebben az esetben ezt a jelzőt használni. Merthogy mindenki tudja, hogy az asszonyka kitől vár gyereket, mindenki, kivéve az ujjongó férjet. A lelkipásztor is tudja, akit Sára hitevesztése és az unokaöccse erkölcstelensége – amit az ő szemében az sem enyhít, hogy a két fiatal szerelmes lesz egymásba – annyira megtör, hogy otthagyja a falut. Teljes az összeomlás.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Sáráék gyereke viszont megszületik, és megéri a keresztelőt. Mi a gyerek neve, kérdi az új lelkipásztor. Arany János, hangzik a felelet. Meglepő, és mégsem: aki figyelt, számtalan utalást találthatott már menet közben, hogy ennek az egésznek valami köze lehet Aranyhoz. Nemcsak a tarisznyában mocorgó kisnyúl, a palló, amelyen talán átmennek, maga a cím – Sára asszony –, vagy a férj Aranyra nagyon is hasonlító maszkja, hanem például a balladai homályosság és az ebből fakadó megrendítő erő is, ami jellemző az előadásra. De egészében persze mégsem balladát látunk, hiszen, mint általában Vidnyánszky rendezéseiben – ha boldog vég nem is mindig, de – katarzis van.

Mert ez a név a végső bizonyíték arra, hogy csoda történt, mint a mesében, amikor a hős jutalma sokszorosan felülmúlja a kiállt próbákat és szenvedéseket. És ezért van szükség, mintegy ellenpontként, a másik párra,

ahol nem csoda történik, hanem csalás.

A nézőt pedig egyszerre két gondolat is végig borzongatja: egyrészt, hogy milyen gyönyörűséges befejezése is ez ennek a (szenvedés)történetnek. Másrészt, hogy Úristen, mi lett volna, ha Sára és a férje feladja, ha nem sikerül, ha Arany János nem születik meg...

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Persze ez utóbbi ostobaságnak tűnhet, hiszen, mint mindenki tudja, megszületett, és a magyar irodalom egyik legnagyobb, legműveltebb költője nőtt fel abban a fűtetlen kalyibában. A szinte zsellérként robotoló szegény és egyszerű emberek annyira várt gyerekéből óriási műveltségű és tehetségű költő lett, akinek fordításain keresztül ismerik meg a diákok ma is Shakespeare-t, akinek hihetetlen nagyságú szókincse kvízműsorokban szerepel kérdésként.

És éppen ez csábítaná az embert általánosításokra és elsietett következtetésekre. Hiszen nincs nap, hogy ne kerülne szóba a médiában az európai ember gyerektelenségének problémája: hogy elöregedik a kontinens, fenyegető a nyugdíjkatasztrófa, nem lesz, aki eltartsa a rengeteg idős embert Európában, mert – nincs gyerekük. És ezek csak a praktikus következmények, mert

a gyerek híján eltűnő családok szerkezetében változtatják meg a társadalmat,

és a megöregedő embereknek nemcsak egzisztenciálisan, hanem lelkileg is nehéz teher lesz a magány. Milyen könnyű lenne azt mondani, hogy bezzeg két – vagy több – évszázada hogy küzdöttek a gyerekekért. Pedig milyen szörnyűek voltak a kilátások. A 19. század végén minden negyedik-ötödik gyerek egyéves kora előtt meghalt – míg ma átlagosan 180-ból egy csecsemő. De aki túlélte az első születésnapját, az sem volt még biztonságban, akkoriban a hatéves vagy annál fiatalabb gyerekek adták az összes halálozás nagyjából kétharmadát, vagyis kilencből hat gyerek nem érte meg a mai iskoláskort.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Hagyjuk is inkább a könnyen kínálkozó összehasonlításokat, amelyek mindig félrevezetők. Mert a Sára asszony valójában, a konkrét családi tragédia mélyén és mögött a kitartásról és a hit erejéről szól.

Utóbbit pedig nyilván a veszteség teszi leginkább próbára – és mi lehetne nagyobb veszteség egy szülőnek, mint a gyereke elvesztése? Sárát szinte úgy teszi próbára a Jóisten, mint Ábrahámot – vagy talán még kegyetlenebbül. Mert ad, de csak azért, hogy aztán tényleg el is vegye mindig, amit adott. És mintha azt mondaná: kitart még a hited? Meddig?

Születés és halál körül forog ennek a két embernek az élete, olyan egyhangú könyörtelenséggel, mint a díszletben hátul a vízimalom kereke. (Mondja is az egyik szereplő, Bözsi néni Sárának, hogy olyan, mint a malom: csak őrli magát.) Nincs ezeknél kitüntetettebb pillanata az emberi életnek, pedig az egyiknél szinte még, a másiknál szinte már nincs is jelen. Talán ezért is szervezi, tagolja a színdarab idejét a többi ünnep: mintha egy régi kalendáriumot olvasnánk, úgy jön egymás után a karácsony, farsang, húsvét. Ezek is hozzátartoznak az idő – a malom – kerekének ismétlődő forgásához – illetve, ezek valóban ismétlődnek. És ha ugyanabba a sorba illesztjük ezeket is, mint születést és halált – keresztelőt és tort –, akkor talán nyerünk egy kis illúziót, elfelejtjük, hogy születni és meghalni csak egyszer lehet, és persze – élni is.

Sára asszony, Nemzeti Színház Fotó: Csudai Sándor - Origo

És ahogy ünnepek teremtik meg az időt ebben az előadásban, az embereket, a falu népét a néhány főszereplőn kívül egy táncospár és egy prímás szimbolizálja. Többre nincs is szükség, ők eltáncolják, ahogy múlik az idő, meg aztán többen el sem férnének a kis színpadon. Ahol Székely László díszlete Vidnyánszky fényeivel világítva olyan, mintha egy filmet nézne az ember, egészen közel a vászonhoz.

Vidnyánszky Attila gyönyörű kamaraszínházi előadása olyan közelségbe hozza a játékot a nézőhöz, amely bensőségességet teremt, és szinte lehetetlenné teszi a távolságtartást. Illik tehát a témához, hiszen család, gyerek, hit, élet és halál kérdéseinél mi állhatna közelebb bárkihez.

És mint minden mély alkotás, Vidnyánszky Attila előadása is a konkrét történeten túl másról is szól. Mindenfajta küzdelemről. Lehet bármi más, ami miatt őrlődik az ember: próbáljam meg még egyszer? Még százszor? Elérni, megszerezni vagy megtartani bármit, ami fontos. Vagy éppen elengedni.

Sára őrlődésének malomköve a legvégső kérdés, a miért. Miért a csapások, miért szenvedünk, miért halunk meg és egyáltalán – miért élünk? És miután végigjár minden lehetséges stációt, hogy választ kapjon, és persze nem kap sem az egyháztól, sem a felvilágosult filozófiától, sem a tudománytól, rá kell jönnie, hogy

ezt a választ csak ő maga adhatja meg saját magának.

Így aztán azt mondja a még meg nem született Arany Jánosnak: „Én téged a Magasságos Úristennek hordalak ki. Nemcsak erre a világra, de az örökkévalóságra szüllek meg téged.”

Döbrentei Sarolta Sára asszony című drámájának főszerepét két nagyszerű színész, Söptei Andrea és Szarvas József játssza. Szívszorító előadás a Nemzetiben.