Tanítványaikkal koncerteztek az Amadinda tagjai

Annyira hétköznap van, hogy ennél jobban már nem is lehetne. Egy sima kedd a Zeneakadémia Solti Györgyről elnevezett termében. Nincs fesztivál, semmilyen extra felhajtás. Csak egy sor a Zeneakadémia zsúfolt havi műsorában (a nagyteremben és a Régi Zeneakadémián is koncert van ugyanezen az estén). Steve Reich egyetlen műve adja a műsort, körülbelül hetvenpercnyi repetitív zene. A terem tele van, a végén lelkes taps. Nem udvarias, hanem lelkes. Ezt tudja az Amadinda Ütőegyüttes.

El vagyunk kényeztetve. Kaláka, Muzsikás, Vujicsics Együttes, Amadinda. Megszoktuk, hogy hosszú ideje velünk vannak, hogy éppen valamelyik ünnepli az öttel osztható születésnapját. Lemezeket adnak ki, sikeresek itthon és külföldön. Mindegyikük megkapta már a Kossuth-díjat. El vagyunk kényeztetve: magától értetődővé vált, hogy ezek a műhelyek léteznek.

Bele sem gondolunk, hogy ki kellett taposniuk az utat, hogy milyen irgalmatlan mennyiségű munka van abban, hogy a legmagasabb fokon műveljék, amit csinálnak.

Ráadásul közönségbázisuk van, ahogy marketinges szlenggel élve mondják: felépítettek egy brandet. Steve Reich Drumming című művének előadásához tizenhárom zenész szükséges: a közönség a négytagú Amadinda nevére jön be, ők pedig zeneakadémiai hallgatóknak adtak bemutatkozási lehetőséget.

Forrás: Pinterest

Az Amadinda jubileumi évadot tart, ez nekik a harmincötödik. 1982-ben kezdtek el együtt dolgozni, 1987-ben jelent meg az első lemezük, 1984-re azt a dátumot teszik, hogy eldőlt, lesz egy Amadinda nevű ütőegyüttes, ebben a műfajban Magyarországon az első. Szoktak élcelődni a szimfonikus zenekarnál dolgozó üstdobosok sorsán: hosszan várnak a pillanatra, ütnek, amikor kell, aztán megint hosszas várakozás következik. Vajon érdemes ezért egyetemi diplomát szerezni? Merthogy ezek a pont a megfelelő pillanatban akcióba lépő üstdobosok kiválóan képzett zenészek. Ne felejtsük el, hogy olyan ütőhangszerek is vannak, amelyekkel dallamot játszanak, például a marimba. Rácz Zoltán 1977-ben hallotta az 1963-ban alapított Strasbourgi Ütőegyüttes budapesti koncertjét, amely akkor a világ legjobbja volt, és óriási hatással volt rá.

Egy világ nyílt ki előtte: az ütősök lehetséges pályafutása nem merül ki abban, hogy szimfonikus zenekarban türelmes várakozás után összecsapják a cintányért.

Rácz Zoltán 1982-ben Darmstadtban járt az Új Zenei Fesztiválon, és egy mesterkurzuson világossá vált számára, hogy ha ütősként azt szeretné csinálni, ami érdekli, akkor disszidálnia kell. Itt lépett közbe a véletlen, mert zeneakadémiai diáktársai pedig Bayreuthban voltak mesterkurzuson ugyanezen a nyáron. Ők ketten szintén tele voltak energiával. Egymást bátorították, hogy aki akar valamit, annak nem kell feltétlenül elmenni. Az Amadindának sikerült Magyarországról világhírűnek lennie, és a saját műfajában az élvonalba kerülnie.

Minden szilveszter éjjel közös koncertet ad az Amadinda és Presser Gábor Forrás: Facebook

Pontosabban ők nem egy műfajban működnek, hanem legalább négyben. Valószínűleg ez a sokoldalúság tette sikeressé az Amadindát: kellő arányban keverik, hogy milyen területeken tud működni egy ütőegyüttes. A dallamot játszó hangszereiknek köszönhetően az Amadinda gyakorlatilag a zeneirodalom bármelyik művéből készült átiratot képes előadni. De nemcsak Bachot játszanak, hanem például 1992-ben közös lemezt adtak ki az LGT-vel. Hosszú évek óta hagyomány, hogy szilveszter éjjelén közös koncertet adnak Presser Gáborral, amelynek része az éjféli koccintás is. Előtte is zenélnek, meg utána is.

Az Amadinda módszeresen gyűjti a világ minden részéből az ütős hangszereket és a népzenét.

A magyar népzene sajátos kivétel, viszont Afrika, Ázsia és Óceánia népzenéjében uralkodnak a legkülönbözőbb ütős hangszerek. A pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a moldvai csángó népzenében van dob. Ez ugyanolyan erős román hatás, mint a kobza használata. Ugyanis Közép-Európa népei hosszú évszázadok során tanultak egymástól. De tulajdonképpen a gyimesi ütőgardon is egyszerre pengetős és ütőhangszer. Sok olyan nép van a világon, amely népzenéjében kizárólag ütőhangszereket használ. Az Amadindán belül Váczi Zoltán az etnovonal felelőse. Szükség esetén például új amadindát készít.

Az együttes névadó hangszere ugandai eredetű, a különböző méretű fadarabok biztosítják a zenei hangolást. Szimbolikus jelentőségű, hogy a zenekar négy tagja a koncerteken letérdel az amadinda körül, és együtt ütik.

Ez a fokozott igénybevétel elég hamar amortizálja a hangszert, és nem lehet mindig Afrikából beszerezni, meg kellett tanulni megépíteni. Az Amadinda együttesen belül még Bojtos Károly foglalkozik a különböző hangszerek fejlesztésével, karbantartásával. Egy hegedűs a kezében viheti a hangszerét, de az Amadindának hatalmas hangszerparkja van, ami a szállításnál különleges bánásmódot igényel.

A negyedik tag, Holló Aurél zeneszerzés szakon is szerzett diplomát, persze nem ettől tud valaki zenét írni, de nem is árt hozzá a képzés. Ő kifejezetten az Amadinda lehetőségeire komponál, ahogy sok kortárs zeneszerző érdeklődését is sikerült felkeltenie a különleges hangzású együttesnek. Komponált a számukra Sáry László, Kocsis Zoltán, Vidovszky László, Jeney Zoltán, Petrovics Emil is. Lehetne tehát az Amadinda

(1) furcsa hangszerekkel tuti sztenderdeket megszólaltató crossoverszerű zenekar, a koncertek mindig jó hangulatúak, rendre kiderül, hogy humoros emberekről van szó,

(2) világzenét játszó együttes,

(3) saját számaikat, illetve nekik írt zenét játszó kortárs zenei formáció.

Ők egyszerre mindhárom, és még van egy fontos küldetésük is. A hatvanas-hetvenes években élte fénykorát a repetitív zene, amely minimalista eszközökkel dolgozik, gyakran ütősökkel. Mostanra látszik, hogy ennek az irányzatnak két kiemelkedő képviselője van: John Cage (1912–1992) és Steve Reich, aki jelenleg 82 éves. Az Amadinda az elmúlt harmincöt évben kiemelt figyelmet szentelt ennek a két szerzőnek.

Lemezre vették John Cage összes ütősökre írt művét (hat CD-ből álló sorozat). Vele is és Steve Reichhel is olyan jó kapcsolat alakult ki, hogy mindketten írtak művet kifejezetten az Amadinda számára.

Teljesen reménytelennek tűnt, hogy a nyolcvanas években friss diplomás zenészek ütőegyüttest alapítsanak Magyarországon, és odáig jutottak, hogy a zenetörténet nagyjaival kerültek szoros munkakapcsolatba. Ráadásul még nincs is vége a névsornak.

Forrás: Pinterest

El vagyunk kényeztetve: Ligeti György (1923–2006), Kurtág György (1926–), Eötvös Péter (1944–).

Nem egyszerűen három magyar zeneszerző, hanem az egyetemes zenetörténet három kiemelkedő alkotója. Magyarországon születtek, Budapesten kaptak képzést, de az ötvenes-hatvanas években el kellett hagyni a hazájukat, hogy a pályafutásuk ki tudjon teljesedni. Kurtág György végül hazatért, a Budapest Music Center épületében található lakásban él és alkot. Hogy az Amadinda 1999-ben Eötvös Péter műveiből készített lemezt, az nem magyar ügy, az nemzetközi jelentőségű történés. Pláne, hogy Perényi Miklós gordonkázik rajta.

Ligeti Györgynek is megtetszett az Amadinda által nyújtott különleges lehetőség.

Munkái miatt sokat utazott, de Bécset választotta otthonának, viszont a magyar kultúrától sem szakadt el: Weöres Sándor verseire alkotta meg 2000-ben Síppal, dobbal, nádihegedűvel című művét, amely 2002-ben lemezen is megjelent. Ezzel a gesztussal Ligeti György beemelte Weöres Sándort a nemzetközi kultúra vérkeringésébe, ahol már régen ott kellene lennie és megkapnia az ő költői teljesítményét megillető tiszteletet. Csakhogy Weöres Sándor túl gyámoltalan volt hozzá, hogy menedzselje magát, és azóta sem akadt senki, aki ezzel az üggyel foglalkozott volna.

Ezzel szemben az Amadinda a szó legjobb értelmében sikerorientált volt, nyitott minden irányba. Számos koprodukcióban vettek részt, az Amadinda tagjai több mint harminc lemezen zenéltek eddig. Mégsem lehet azt mondani, hogy a könnyebb utat választották. Már az első, 1987-es lemezük tartalma is meglepő: autentikus afrikai népzene, John Cage, Steve Reich, Sáry László (1940–) egy-egy műve, ezen kívül blues, charleston és ragtime George Hamilton Greentől (1893–1970). Ki vesz meg egy ilyen lemezt? Ki megy el ilyen koncertre?

A közönség nagyon jó fogadta ezt a bátor eklektikát, az Amadinda eddig harmincöt országban vendégszerepelt. Soha nem mondtak le róla, hogy a kortárs komolyzenének híveket szerezzenek. És ebben is sikeresek.

Rácz Zoltán időközben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzora lett, és egy interjúban ebben a minőségében fogalmaz igen keményen azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy a közönség miért idegenkedik a kortárs komolyzenétől. Szerinte egyrészt az avantgárd jelentős része közönséges blöff, valami lilaködös dumával eladott kóklerség, nem tisztult le, hogy mi a valódi érték, az új formákat teremtő, de a zene egyetemességétől el nem szakadó alkotás. Másrészt a zenekarok csak kuriózumként tűzik műsorra a kortárs műveket, és mivel tudják, hogy nem lesz alkalmuk sokat játszani, hát nem is fektetnek beléjük sok munkát, nem próbálnak eleget. A gyanútlan, újra nyitott koncertlátogató pedig a szerző és/vagy a zenekar részéről pocsék minőséget kap. Nem csoda, hogy elmegy a kedve a kortárs zenétől. Ami nem blöff és ki van gyakorolva, az életképes kortárs zene, rá lehet szoktatni a közönséget.

Harmincöt éve együtt Forrás: Facebook

John Cage és Steve Reich nem blöffölnek, és ezt az Amadinda több évtizedes, állhatatos munkával meg is tudta értetni. Meg lehet hirdetni úgy egy koncertet, hogy nincsen közönségcsalogató ragtime, és ezúttal bemutatót sem tartanak a földkerekség furcsábbnál furcsább ütős hangszereiből. Nyilván olyanok jönnek a Steve Reich nevével meghirdetett koncertre, akiket már megnyert magának, akiket megérintett az, hogy szűk határokat szab magának, de azon belül elképesztően kreatív. Van egy műve: öt ember, tíz fadarab. Persze azért különböző nagyságú fadarabok, tehát hangolva vannak. Tíz percig ütögeti egymáshoz mindegyik ember a maga két fadarabját meglehetősen monoton módon.

De ahogy lassan kibontakoznak a finom variációk, az egész kopácsolás átlényegül zenévé. Steve Reich nem blöfföl.

Minden Amadinda-koncerten mindig elmondják a legfontosabb tudnivalókat egy-egy műsorszámról, harmincöt év alatt hatalmas ismeretterjesztő munkát végeztek el. Rácz Zoltánból most is kibújt a tanár. Egyrészt jelezte, hogy a koncert egy pontján diszkréten utánhangolja majd a nagyon érzékeny dobokat, de ez nem a produkció része (na ugye, a sok blöff miatt az avantgárdnál sose lehet tudni). Másrészt megosztotta a közönséggel azt a fontos információt, hogy a koncert hatvan és nyolcvan perc közötti időtartamú lesz, mivel Steve Reich olyan konstrukciót hozott létre, amely sohasem tud kétszer egyformán elhangzani.

Bizonyos pontokon a zenészeknek improvizálniuk kell: adott játékszabályok szerint döntést hozni, hogy milyen irányba viszik a variációkat.

Ha valami, hát ez elég avantgárd dolognak hangzik, pedig Steve Reich annak idején hónapokig járta Afrikát, és tulajdonképpen az alapötletet egy ghánai törzstől vette, ahol a szertartásokon együtt dobolnak a férfiak. Ezért működhet az Amadinda által képviselt radikális eklektika: mert a zene egyetemes. Az avantgárd kiemelkedő zeneszerzőjéről egyszer csak megtudjuk, hogy valójában világzenét írt.

Az Amadinda együttes tagjai gyűjtőútjaik során többször megtapasztalták a zene egyetemességét. Akár valahol Afrikában, akár mondjuk Bali szigetén gyanakodva méregették őket a helyiek, de amikor beszálltak a közös zenélésbe, rögtön a bizalmukba fogadták őket, mert azonnal egy hullámhosszra tudtak kerülni velük. Steve Reichnél is ennek a varázslatnak kell megtörténnie, különben szétesik a koncert. A tizenhárom emberből egy piccolón játszik, hárman énekesek, de szöveg nélkül, hangszerként használják az emberi hangot. Kilencen pedig mindenféle hangszereket ütögetnek egy bonyolult rendszer szerint. A monoton zene hallgatása közben valahogy beugrik, hogy mi van a technóval és környékével, a jó öreg Steve Reich már 1971-ben magabiztosan művelte a műfajt. Igaz, hogy ő meg egy ghánai törzstől vette kölcsön, amelyik ki tudja hány száz éve csinálja. Persze Steve Reich szokása szerint rafinált módon építkezik, kifinomultan variál, amíg egy átlagos technoszám csak szimplán otromba szokott lenni.

Bár azt is el kell ismerni, hogy minden zenei műfajnak megvannak a maga kiemelkedő tehetségei az iparosok tömege mellett. Örvénylik, lüktet Steve Reich zenéje. Szinte észrevétlenül épül át egyik motívum a másikba.

A koncertlátogatónak bele kell nyugodnia, hogy itt most nem erőlködnek az ő elkápráztatásán, a fülének kényeztetésén. Sokkal inkább egy meghitt szertartás, koncentrál az ember, és a monotóniában elkezdi meghallani a zenét.

Egyértelművé válik, hogy ebben az egészben semmi esetlegesség nincsen, minden hang a helyén van a kompozícióban. Az Amadinda sikeres zenészei egyenrangú félként kezelik a zeneakadémistákat, el lehet kapni egy-egy bátorító pillantást a színpadi jövés-menés közben, merthogy nem mindig játszik mindenki, és nem mindig ugyanazon a hangszeren. Komoly szakmai felkészültség és hallatlan koncentráció szükséges a Drumming előadásához. Fix partitúrából bravúroskodni sem könnyű, de ebben az esetben védőháló nélkül dolgozó artistákat látunk. Ha valaki egyszer téveszt, akkor nem lehetséges korrigálni, visszatalálni a rögzített műhöz, hanem romba dől a konstrukció.

Az Amadinda az új generáció nevelésében is részt vesz Forrás: lfze.hu

Rácz Zoltán professzornak az összes művészeti ág tekintetében igaza van: nem a klasszikus és a kortárs között van választóvonal, hanem az elkötelezettség, a tiszta szándék és a svihákság között. Az idő rostája megszűrte nekünk a klasszikusokat, sok esetben talán túlságosan is, és feledésbe merültek nagyszerű szerzők. A legutóbbi évszázad alkotásaival kapcsolatban pedig olykor szándékos ködösítés folyik. A képzőművészetben a legsúlyosabb a helyzet, merthogy a műkereskedelemben komoly pénzek mozognak.

De Steve Reich életműve kikezdhetetlen. Budapest pedig egy olyan város, hogy egy szimpla kedd este Steve Reich fontos művét lehet meghallgatni, és van is rá érdeklődés. Tagadhatatlan, hogy ez az Amadinda együttes harmincöt éves munkájának eredménye, legalábbis fontos szerepük volt benne.

És nincs a világon még egy ilyen történet, hogy négy zeneakadémista a teljes reménytelenség közepette, minden józan számítás ellenére dolgozni kezd álmai megvalósításán, és létrehoznak egy olyan egyedülálló formációt,

ami egyszerre játszik népszerű műveket (legyen az klasszikus, jazz, rock), világzenét, már kanonizálódott avantgárdot és direkt nekik írt, friss műveket. Teszik mindezt szeretetre méltó módon.

Ezt a tapson hallani lehetett, ez egy szeretettel teli taps volt.