Az új Nemzeti Táncszínház egy igazán egyedülálló hely

Kicsit mintha elsikkadt volna a hírek özönében, hogy Budapestnek új színháza lett. Persze, szó esett róla sok helyen: többnyire számos adat hangzott el egy épületről. Kevesebb figyelmet kapott azonban, hogy ez egy újabb darabja egy nagy kirakósnak, megint egy lépés egy nagyszabású fejlesztésben. Az ezredfordulón megkezdett törekvés része ez is, hogy Budapestnek olyan kulturális intézményrendszere legyen, amely szolgálja a nemzetet, de minőségi turizmust is generál.

A Nemzeti Táncszínház új épülete nagyon jól sikerült funkcionálisan és esztétikailag is. Ezt onnan lehet tudni, hogy a fanyalgásra szakosodott ballib sajtó sem talált kifogást vele kapcsolatban. Pedig bárki emlékezhet rá, hogy például milyen össztűz zúdult a 2002-ben megnyílt Nemzeti Színházra. Hogy még az akusztikája is rossz. Aztán mikor egy olyan ember lett az igazgatója, aki előbb nagyon tudatosan felépítette magát mint médiaszemélyiséget és a ballib sajtó kedvence volt, akkor már hirtelen megjavult az akusztika. A legutóbbi igazgatóváltás óta nem olvastam olyat, hogy megint baj lenne az akusztikával, pedig az amnézia sem ritka jelenség egyes újságírók esetében, ha politikai alapon kell egy művészt támadni. Szorgalmas munkával egészen szép gyűjteményt lehetne összeállítani, hogy egyesek ugyanarról hogyan írták az ellenkezőjét, ha változott a széljárás.

Kell-e bánkódni a Várszínház miatt?

A fanyalgáson kívül a ballib sajtó igen rutinosan tud aggódni is. Amikor kiderült, hogy a Várszínház épülete államigazgatási funkciót kap, hirtelen olyan emberek kezdtek hevesen aggódni a magyar táncművészet jövője miatt, akik egyébként életükben egyetlen táncszínházi előadást sem láttak. Hátra lehet dőlni, meg lehet nyugodni, a táncosok nagyon jól jártak a költözéssel. Esetleg el lehet menni az új épületbe és megnézni valamit a változatos programból. Szintén elhangzott a nagy aggódás közepette, hogy a Várszínház volt Budapest legrégebbi színházépülete. Ez tényleg így van, viszont a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy sohasem volt igazán fontos helyszín a magyar színháztörténetben. II. József türelmetlenül vezette be a felvilágosodás általa fontosnak tartott eszméi alapján az új intézkedéseit, erőszakkal akarta boldoggá tenni alattvalóit. Miután a császár feloszlatta a tanító vagy gyógyító munkát nem végző szerzetesrendeket, 1784-ben üresen maradt a Várban a karmeliták kolostora és annak temploma. Ugyanebben az évben a közigazgatás átszervezése miatt nagy számú német hivatalnok költözött Budára. Mivel II. József fontos közművelődési intézménynek tartotta a színházat, parancsára színházteremmé alakították a karmeliták templomát. 1787-től 1833-ig német vándortársulatok léptek fel itt elsősorban, majd egy magyar vándortársulat próbált belőle állandó magyar színházat csinálni, de ennek tagjai 1837-ben leszerződtek a megnyíló Pesti Magyar Színházhoz (1841-től lett a neve Nemzeti Színház). A Pesti Német Színház már 1812-ben megnyílt, a Várszínház a német nyelvű színházi életben is csak másodlagos helyszín volt.

A Nemzeti Táncszínház új épülete az átalakuló Millenáris Parkban Forrás: MTI/Máthé Zoltán

1870-ben a Nemzeti Színházhoz csatolták, amely a főépületben már lefutott előadásait játszotta itt, illetve ez volt a Színiakadémia vizsgaelőadásainak a helyszíne. Miután egy évtizeden keresztül különböző vállalkozók sikertelenül próbálták meg magánszínházként működtetni, a Várszínház kapujára 1924-ben lakat került. A második világháborúban pedig romos állapotba került. Miután a 20. század nagyobbik részében nem volt itt színház, pár évig a Népszínház használta, majd hirtelen döntéssel a Nemzeti Színház új kamaraszínháza lett 1982-től, az önállósodó Katona József Színház helyett. Ennyit a színháztörténeti háttérről.

Kötődnek fontos pillanatok az épülethez, de valójában mindig periferikus helyzetben volt, mert császári parancsra jött létre, nem valós igényekhez igazodva.

Sem az új Nemzeti Színház, sem a Nemzeti régi épületében létrejövő Magyar Színház nem szándékozott a Várban is működtetni egy játszóhelyet, meg úgy általában véve sem volt tapasztalható tülekedés az épület használati jogáért. Így könnyű dolga volt az egy önálló táncszínházért már régóta lobbizó táncművészeknek. Az elmúlt időszak megmutatta, hogy a koncepció életképes, olyan gazdag a magyar táncművészet, hogy kijár neki egy külön befogadó színház. Most egy sokkal jobban megközelíthető helyen, a táncosok igényeit maximálisan figyelembe véve elkészült egy épület. A Ganz Művek egykori üzemcsarnokából kialakított színház esetében nem kellett kompromisszumokat kötni, míg a Várszínház egész hosszú történetét „beárnyékolta”, hogy eredetileg nem színháznak épült. Ugyanennek a ténynek a következményeivel sok budapesti színházban küzdenek meg nap mint nap.

Ki fejleszti a kultúrát és ki az, aki csak beszél róla?

Bárki könnyen beláthatja, hogy nem érdemes a nem éppen ideális helyszínt jelentő Várszínházat siratni, mikor egymás után nyílnak meg újabb és újabb, korszerű kulturális intézmények. De vessünk csak egy pillantást a naptárra, hogy mikorra esnek ezek a fejlesztések! Az első Orbán-kormány idején nyílt meg az új Nemzeti Színház és kezdődött el a Művészetek Palotája építése, ebben az időszakban jött létre a Millenáris Park is. A Várszínházban önálló otthont kapott a magyar táncművészet. A balliberális politikai oldal automatikusan úgy tekint magára, hogy valamiféle intellektuális és kulturális fölény birtokában van. 2002 és 2010 között milyen új kulturális intézmények jöttek létre? Tapasztalható volt-e bármiféle fejlődés? Merthogy mostanában meg halad a Liget projekt, megújult a Zeneakadémia, felújították és megnyitották a Gyurcsány-kormány idején bezárt Erkel Színházat, megújulóban van az Operaház.

Minden fejlesztésre egy jól átgondolt koncepció alapján kerül sor, és már látszanak a körvonalai egy nemzetközi viszonylatban is ritkaságnak számító intézményrendszernek.

A mindenen fanyalgóknak persze arra is megvan a (téves) válaszuk, hogy évről évre több turista jön Budapestre: ez csak a bulinegyedben randalírozó angol legénybúcsúsok miatt van. Eközben a jobboldali kormány nemcsak beszél arról, hogy akkor most kinél van meg kinél nincsen a kulturális fölény, hanem fejleszt, építkezik és egyre közelebb kerülünk hozzá, hogy Budapest a legminőségibb turizmus, a kulturális turizmus közkedvelt célpontja legyen. Ehhez persze nemcsak épületek kellenek, hanem kultúra is. Elérkeztünk egy újabb ballib mantrához: „magyar ugar”. Pedig Magyarországnak minden művészeti ágban nemzetközi szinten is jelentős alkotói vannak. Nincsen rá semmi okunk, hogy kisebbrendűségi érzés gyötörjön bennünket. Ráadásul Budapesten rendszeresen megfordulnak neves külföldi előadók is, és bemutatják az Európában „körbevitt” képzőművészeti kiállításokat is.

A Nemzeti Táncszínház épülete nyitott a Millenáris Park felé Fotó: Medgyesi Milán/Origo

Szélsőséges környezetvédők szeretik hozzáláncolni magukat egy-egy fához, szerintük ez jó balhé. Látványos vágóképeket is lehet róluk csinálni. Hiába magyarázzák a higgadt szakemberek, hogy a Városligetben nem csökken a zöldfelület és nyolc múzeum lesz majd, köztük például olyan különlegesség, mint A Magyar Zene Háza. A népművelő intézményként működő Erkel Színház mellett az Operaház Andrássy úti palotája reprezentatív helyszín lesz, amelynek műsora a külföldi nézők érdeklődésére is számot tarthat majd. A most kiépülő Eiffel Műhelyház pedig nemcsak műhelyeknek, raktáraknak és próbatermeknek ad helyet, hanem egy kamaraszínháznak is, amely a barokk és a kortárs operák műsoron tartását teszi lehetővé. A Művészetek Palotája, vagy ahogy mindenki röviden hívja, a Müpa már most is olyan kulturális centrum, amely ritkaság Európában, rendkívül gazdag a kínálata. Ennek a kiépülőben lévő intézményhálózatnak a részeként érdemes tekinteni az új Nemzeti Táncszínházra is. Idén 39. alkalommal rendezik meg áprilisban és 28. ízben októberben azokat a művészeti fesztiválokat, amelyek a turisztikai szezon meghosszabítása érdekében jöttek létre.

Viszont most már jó úton vagyunk afelé, hogy Budapesten egész évben művészeti fesztivál legyen.

A médiába könnyebb bekerülni hírként egy-egy fesztivál szervezésével, de Budapest igazi értéke, hogy egy tetszőleges hétköznap este is gazdag kulturális kínálatot nyújt. Párizsba vagy Bécsbe érdemes elmenni egy hétre kultúrát „fogyasztani”: nappal múzeumok, este koncert, opera, táncelőadás. A kulturális intézményrendszer fejlesztésével Budapest is ilyen várossá alakul. Persze nemcsak az állami csúcsintézmények kellenek ehhez, hanem sok más kezdeményezés, egészen az apró galériákig és szobaszínházakig. Megadva a kötelező tiszteletet a szomszédos országok kultúrájának, ha körülnézünk a fővárosaikban, nem találkozunk ilyen pezsgéssel és azokkal a megnyíló távlatokkal, mint Budapesten.

Egy épület kompromisszumok nélkül

Nem vall tudatos városvezetésre, hogy egy viszonylag belső terület olyan borzalmas állapotba kerülhetett, mint kétezres évek elejére a Margit körút környéke. Először az üzleti szféra lépett: az ide épült pláza olyan sikeres lett, hogy alaposan ki is bővítették. Ehhez a kialakuló új városközponthoz csatlakozott a Millenáris Park, amelynek évente másfél millió látogatója van. Megint odaértünk a kérdéshez, hogy melyik kormány építette és melyik hagyta amortizálódni. De komoly fejlesztések várhatóak a Millenáris Parkban, tovább fejlődik a környék.

Az új Nemzeti Táncszínház tehát nemcsak Budapest kulturális konjunktúrájába illeszkedik, hanem egy bizonyos városrész fejlődéséhez is hozzájárul.

Egy markáns épület, amely üvegfalú, egész nap nyitva lévő előcsarnokával, benne egy kávézóval nyitott a külvilág felé.

Akár az előcsarnok is táncelőadások helyszíne lehet Fotó: Medgyesi Milán/Origo

A nem túl izgalmas geometriájú üzemcsarnokot a monumentális előcsarnokkal sikerült egyedi épületté varázsolni. Ennek akkora a légtere, hogy „belelógattak” egy százhúsz személyes nézőterű színháztermet, ez adhat majd otthont a kísérletezőbb stílusú előadásoknak vagy a kezdők bemutatkozásának. Az előtér furcsa, szabálytalan tere akár koreográfusokat is megihlethet, semmi sem akadályozza, hogy akár itt is produkciókat mutassanak be. A nagyterem a hagyományos, frontális elrendezésben 370 nézőt tud fogadni, de éppen abban egyedülálló színházi tér, hogy minden, de tényleg minden szempontból flexibilis. Budapest színházainak többsége eredetileg más célra épült, toldozott-foldozott, gyakran lakóépületek alá betuszkolt ingatlanokban működik.

Minden színházcsináló vágya egy semleges doboz, amiben olyan teret építhet ki, amilyet megálmodott.

Mobilis a nézőtér és bármilyen térbeli elrendezést ki tud szolgálni a lámpapark és a díszleteket mozgató géprendszer is. Elfért még az épületben két nagy balett-terem is, az egyik mobil falakkal kettéválasztható. Tehát egyszerre öt próba folyhat. A kamaraterem pedig a színházpedagógiai foglalkozások helyszíne. Az utóbbi években ezen a téren is komoly a fejlődés Magyarországon, ugyanis a színházak rájöttek, hogy aktívan tenniük kell a jövő közönségének kineveléséért, számos ilyen programot indítottak el. A teljes képhez még az is hozzátartozik, hogy a Nemzeti Táncszínház a Müpa 460 személyes nézőterű Fesztivál Színházába is szervez előadásokat.

A nagyterem Fotó: Medgyesi Milán - Origo

A Nemzeti Táncszínház által kínált program rendkívül változatos, nincsen olyan táncos műfaj, ami ne fordulna elő benne. Hangsúlyosan jelen van a néptánc is. Nekünk, magyaroknak magától értetődő, hogy ez mennyire erősen jelen van a kultúránkban.

Általában egy rácsodálkozó külföldi kell, hogy felhívja a figyelmünket rá, mekkora értéknek vagyunk a birtokában.

Először is rendkívül gazdag a néptánckincs, másodszor elhivatott emberek ezt még idejében felgyűjtötték, rendszerezték. A hetvenes években teljesen spontán módon létrejött a táncház mozgalom, ennek módszerét, a bárki számára nyitott, a tánctanítással egybekötött táncmulatságot már másolják a világban. Az évenként megrendezett országos táncháztalálkozó helyszíne a Papp László Budapest Sportaréna, ez mutatja milyen léptékű dologról van szó. Szintén magyar találmány, hogy színpadi előadásban nemcsak demonstratíve bemutatni lehet az autentikus néptáncot, hanem alapanyagként használva a népzene és a néptánc formanyelvét dramatikus előadásokat lehet létrehozni. Nem is akármilyen, hanem zsigerekig ható, erős drámákat képes megjeleníteni a néptánc. Azt mindenképpen hatékonyan kellene kommunikálni a Budapestre látogató külföldiek felé, hogy szó sincs itt „csikós-gulyás” folklórról, hanem igazi művészeti alkotásokat láthatnak.

Természetes fényben fürdenek a balett-termek Fotó: Medgyesi Milán/Origo

A huszadik század elég viharosan zajlott a tánc világában, a klasszikus balett elleni lázadással telt. A huszonegyedik századra béke lett, hallatlanul gazdag béke. Már senki sem tagadja egyik vagy másik megközelítés létjogosultságát: párhuzamos léteznek a legkülönbözőbb stílusok. A klasszikus balett mellett a kortárs tánc mindenféle irányzata él és virul. Az is letisztult, hogy a közönség egy bizonyos rétege szívesen gyönyörködik az absztrakt tánc elvont szépségében, míg mások azt igénylik egy táncelőadástól, hogy követhető története legyen. Idejét múlttá váltak az elméleti viták, gyakori, hogy ugyanazok a koreográfusok és előadók kísérleteznek egymástól nagyon eltérő formákkal.

Struktúrán belüliek és kívüliek

De honnan jön ez a rengeteg táncprodukció, ami megtölti estéről estére a Nemzeti Táncszínház játszóhelyeit? Struktúrán belülről és kívülről is. A bátor kísérletezés mindenütt jelen van, a „hagyományos művészet” ugyanolyan fikcióvá vált, mint az egykori reklámokban a „hagyományos mosópor”, így elvesztette értelmét az „alternatív” kifejezés. Jobb híján függetlennek nevezik magukat azok a színházi és táncegyüttesek, amelyek alapítványi vagy egyesületi formában működnek, nem pedig állami vagy önkormányzati fenntartású intézményként.

A „független” kifejezéssel csak annyi probléma van, hogy itt is az állam a fő finanszírozó, a mecenatúra sajnos nem fejlődik rohamléptekkel Magyarországon.

Lett is sivalkodás, amikor megszűnt az úgynevezett kulturális tao rendszere, mert nem vált be. Lássuk be, a kulturális tao is az állam pénze volt, és nem akarta tovább pazarolni. A sivalkodók nézzenek csak körül a szomszédos országokban, hogy az adott állam milyen mértékben támogatja a nem saját intézményeit, hogy milyen erős a struktúrán kívüli hálózat. Azt fogják látni, hogy Magyarországon sokkal kedvezőbb a (nem is igazán) függetlenek helyzete, mint másutt. Nálunk komoly hagyományai alakultak ki az elmúlt évtizedekben, hogy az állam nemcsak a saját intézményeit finanszírozza, hanem az ezen kívüli kezdeményezéseket is támogatja. A mostani kulturális kormányzat sem akarja megtörni ezt a hagyományt, de meg kell találni a megfelelő módszert, hogy közönséges blöffökre ne lehessen pályázati pénzeket kapni. Szoktak azzal viccelődni, hogy valójában mitől függetlenek a függetlenek: a közönségtől, mert az nincsen nekik.

A kisterem Fotó: Medgyesi Milán/Origo

A Nemzeti Táncszínház nem tesz különbséget, ha megfelelő közönségigény van rá (ezért fontos a kisterem szerepe is) teret ad a nagy állami táncegyüttesek (legyen az néptánc vagy balett) és a struktúrán kívüli kezdeményezések számára is. A „függetlenek” között persze óriási különbségek vannak a kezdőktől egészen az olyan tekintélyes koreográfusokig mint például Bozsik Yvette vagy Horváth Csaba, akik stabil, erős társulatokat építettek fel. De például Juronics Tamás a struktúrán belül is megtalálta a helyét, a Szegedi Kortárs Balettből formált markáns arculatú műhelyt. Ezzel oda is értünk még egy kérdéshez: főváros és vidék viszonya. A nagy vidéki városokban már a rendszerváltás előtt létrejöttek balett-társulatok (gondoljunk csak például a 20. század egyik legnagyobb balettművészére, Markó Ivánra és Győri Balettjére), de örvendetes módon a most már minden megyeszékhelyen működő önkormányzati színházakon belül is alakulnak tánctársulatok: Eger, Kecskemét, Székesfehérvár. A vidéki műhelyeknek rendkívül fontos, hogy a munkájuk eredményét ne csak saját városukban, de Budapesten is meg tudják mutatni, ezt a lehetőséget is biztosítja a Nemzeti Táncszínház.

A Magyar Állami Népi Együttes fellépése a Nemzeti Táncszínház megnyitó ünnepségén Forrás: MTI/Illyés Tibor

Szóval lehet fanyalogni, aggódni, sivalkodni, de a magyar kultúra enyhén szólva nincs rossz kondícióban. Nem árt néha összehasonlítási pontokat keresni külföldön, és nem csak beszélni a levegőbe.

A Nemzeti Táncszínház mostani formájában egy újabb nagy siker: kompromisszumok nélküli, kiváló épület, amelyet könnyedén meg lehet tölteni az élénk magyar táncélet nagyszerű produkcióival.

Jól illeszkedik Belbuda minél kellemesebb hellyé tételének és a nagy kulturális intézményrendszer fejlesztésének folyamatába is. Mivel a tánc nyelvtől független, a Nemzeti Táncszínháznak fontos szerepe lehet Budapest kiemelt kulturális turisztikai célponttá tételében. Persze színvonalas magyar kultúrát nemcsak turistacsalogatónak kell csinálni, hanem él itt 9,7 millió ember, aki örömét lelheti benne és erőt meríthet belőle.