Kísért a múlt

Csehov Meggyeskert-jét – amit gyakran Cseresnyéskert címmel játszanak – tavasszal mutatta be a Nemzeti Színház. A csodálatos előadást a világhírű, nagy művész, Silviu Purcarete rendezte. A főszereplők: Udvaros Dorottya, Blaskó Péter, Trill Zsolt, Szarvas József, Szűcs Nelli és Kristán Attila. Gondolatok az előadásról.   Élet és Halál Istennője egy almát adott férjének, a Szent Királynak, mielőtt feláldozták, ez az alma volt a belépő számára az Elíziumi Mezőkre, vagyis az antik világ (és azt megelőző korok) Paradicsomába. Ez – Robert Graves mitográfus szerint – nem legenda, hanem valóság volt a prehellén korban, amikor még csak istennők léteztek, és a királyokat termékenységi rítus során feláldozták, vagyis megölték. Hosszan lehetne sorolni, hányszor bukkan fel – erősen módosulva – az alma átnyújtása később a görög mitológiában, olyan szélsőséges változatokig, mint Párisz története, ahol már a férfi adja az almát a legszebb istennőnek (hogy a régi, véres rítus hogyan szelídült mesévé, az messzire vezetne). Az alma átnyújtása mindenesetre olyan fontos gyakorlat volt, hogy még a kereszténységbe is átkerült: Éva is almát ad Ádámnak a paradicsomban.

Az alma volt a garancia, hogy a szent király lelke halhatatlanná válik. A „paradicsom” szó pedig gyümölcsöskertet jelentett. Abban a zord világban, ahol az életben maradásért mindennap meg kellett küzdeni, akárcsak a túlélést jelentő ételért, a legszebb, legidillibb táj volt a gyümölcsöskert, ahol az édes, lédús és tápanyagban gazdag almák, körték harc nélkül kínálták magukat, és a fák még árnyékot és madárcsicsergést – és a fészkekben tojást – is nyújtottak. Nem véletlenül tisztelték úgy a fákat, hogy minden istennek volt szent fája, és az első, például ír vagy ősi görög ábécékben a mássalhangzókat fákkal társították, de még egy-egy hónapot is rendeltek hozzájuk, vagyis a fák jelentették a naptár alapját is.

Könnyű elképzelni, miért ilyen békés gyümölcsösben vágytak élni az emberek – haláluk után is. Akár az Elíziumi Mezőkön, akár a kelta Avalonban, amely almáskert volt. De az emberiség Aranykorát is úgy írják le, mint amikor még földművelés sem volt, az emberek gyümölcsökön és mézen éltek.

„Ó, a gyerekkorom, tisztaságom! Itt aludtam, ebben a szobában, innen néztem a kertet!” (A szövegrészleteket Tóth Árpád fordította.)

Ezt mondja könnyes szemmel Ranyevszkaja Csehov Meggyeskert című darabjában. Igen, magyarul mindenki Cseresznyéskert-kén ismeri, csakhogy ez félrefordítás, az orosz címben egyértelműen meggy szerepel – és Meggyeskert címmel megy az előadás a Nemzeti Színházban, a világhírű román rendező, Silviu Purcarete rendezésében. Aki a Nemzeti magazinjának adott interjúban arról beszél, hogy az ő értelmezésében a Meggyeskert maga a bibliai Paradicsom, vagy az ókori Aranykor szimbóluma – a boldogságé, ami valamikor mindenkinek birtokában volt, de aztán elveszett. Elveszett Csehov szereplői számára is, éppen ezért, mutat rá Purcarete, soha egyikük sem lép be a darabban a kertbe. Csak emlékeznek rá és vágyakoznak oda – mint a három nővér Moszkvába. Amikor pedig a második felvonásban kimennek a szabadba, egy romos templom mellett telepednek le – vajon miért nem a csodálatos kertben? Miért csak beszélnek róla, miért csak az emlékeikben idézik fel? Talán azért, mert már nem is létezik az a meggyeskert? De létezett-e egyáltalán valaha?

Ranyevszkaja, aki öt év után tér haza megcsalva és elszegényedve, szintén arról beszél a fenti idézetben, hogy az ablakból nézte a kertet, tehát már a múltbeli emlék sem arról szól, hogy „kimentem” vagy „kint voltam” a kertben. És persze a boldogság is megjelenik a folytatásban:

„A boldogság minden reggel együtt ébredt velem, és a kert most is szakasztott olyan, mint volt, semmi változás!”

Csak persze ez nem igaz. Lopahin, amikor rá akarja beszélni őt és bátyját, hogy felparcellázva adják el a birtokot, azzal érvel a fák kivágása mellett, hogy kétévente egyszer teremnek. És Lopahint igazolja az öreg inas, Firsz is, amikor arról beszél, hogy régen még tudták, hogyan kell eltenni a meggyet, akkor még ontották a fák a gyümölcsöt, és szekérszám adták el. A kert régi dicsősége már csak múlt.

Amikor minden jobb volt, hiszen az időbeli messzeség korlátlanul szépíti meg az emlékké lett múltat. Olyannyira, hogy a meggyeskert tulajdonosainak már teljesen összefolyik a jelennel. Ranyevszkaja bátyja, Gajev is elérzékenyülve nézi a virágzó fákat, és szavai rendkívül árulkodók:

„Az egész kert csupa merő fehérség. Ljuba, emlékszel? A hosszú fasor milyen nyílegyenes... ezüstösen ragyog a holdas éjszakákon. Emlékszel? Nem felejtetted el?”

Május van, a kert most fehér, a fasor jelen időben ragyog ezüstösen, hiszen Gajev azt írja le, amit látnak, a szerzői instrukció szerint éppen kinéznek az ablakon. És mégis úgy beszél, mintha a jelenbeli látvány a múlt része lenne: emlékszel, nem felejtetted el. Persze lehet éppen úgy értelmezni, hogy Gajev csak arra kíváncsi, nem felejtette-e el a testvére külföldön a közös múltat. Lehet, de ez az értelmezés nem ad választ például a fentebb feltett kérdésre, hogy miért nem mennek oda az annyira áhított helyre, míg a másik magyarázat igen: természetesen nem lehet kimenni egy olyan kertbe, amelyik már nem létezik.

Meglehet, a meggyeskert megszűnt létezni, de ott kísért ezeknek az embereknek az életében. Mint hiány, mint veszteség, az ő nézőpontjukból. Mint egy letűnt, elkorcsosult és életképtelenné vált társadalmi osztály szimbóluma – ha társadalmi vagy történelmi szempontból nézzük. Firsz, aki folyamatosan tanúsítja a hanyatlást, arról beszél a harmadik felvonásban, hogy azelőtt bárók és generálisok voltak vendégek a háznál, ha bált rendeztek, most meg a postamestert meg az állomásfőnököt hívják meg, akik még csak megtisztelve sem érzik magukat az úri társaságtól. Olyannyira igazat beszél, hogy kiderül, a szobalány is táncol a vendégekkel, merthogy nincs elég nő a bálban.

Dunyasa, az affektáló szolgáló, aki idegen szavakat kever a beszédébe, persze nevetségesen rosszul, és folyton a saját úri voltát bizonygatja, de első szóra odadobja magát egy felfuvalkodott lakájnak, nem kevésbé komikus és ellenszenves, mint Lopahin, a felkapaszkodott parasztgyerek, aki végül megveszi a kertet és elfoglalja a hajdani urai helyét – csak éppen ő meg állandóan arról beszél, hogy lehet akármennyi pénze, akkor is tanulatlan paraszt marad. Neki aztán nem jelent gondot kivágatni a meggyeskertet, hiszen számára nem jelent semmit, legfeljebb a gyerekkori megaláztatásaira emlékezteti az uraságok híres kertje – mégsem lehet azt mondani, hogy Lopahin bosszút áll a fákon. Egyszerűen kivágatja, mert nem termelnek már pénzt.

Csehovtól általában minden társadalmi csoport megkapja a magáét, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Mert mégiscsak Lopahin az, akiben volt erő, akarat leküzdeni a hátrányos helyzetét, mert képes dolgozni, és a munkaszeretete neki egyedül a szereplők között nemcsak életcélt, de életörömet is ad.

Az uraságok, Ranyevszkaja és Gajev, akikben persze megvannak a társadalmi osztályuk öröklött jó tulajdonságai, ugyanakkor viszont már csak felélni és eltékozolni tudják az örökségüket, megmenteni képtelenek, pedig Lopahin valóban megoldást kínál, igaz, ahhoz ki kell vágni a meggyfákat – vagyis, az allegóriát folytatva, le kell számolni a múlttal, a múltban éléssel, és helyette tenni kell valamit.

Kattintson a képre a többi fotóért! Forrás: Nemzeti Színház - Szűcs Nelli

De ellenszenves itt az értelmiséget képviselő könyvelő és házitanító is, előbbi is csak magával foglalkozik és állandóan nyavalyog valamin, utóbbiban lenne igény és tudás is a tevékeny, hasznos élethez, ám mégis csak vég nélkül szónokol arról, hogy abba kellene hagyni a beszédet, és cselekedni – hogy aztán ne csináljon soha semmit. Sem ő, sem a többiek. Csehov hőseit a mérhetetlen mennyiségű szakirodalom állította már párhuzamba Hamlettel éppúgy, mint Esztragonnal és Vladimirral.

Csakhogy, és ez az irónia és a keserűség végső forrása Csehovnál, szereplői kivétel nélkül mind tudatában vannak nemcsak a másik, hanem a saját gyengeségüknek is. De ahelyett, hogy ez változtatásra sarkallná őket, egy lelki csavarral inkább büszkévé válnak rossz tulajdonságaikra. Sőt, felnagyítják azokat, mintha a méret önmagában érték lenne, és a hibák, ha eléggé nagyok és erősek, ettől automatikusan erénnyé változnának.

Ranyevszkaja szinte kérkedik azzal, hogy ostobaságokra herdálja a pénzét, miközben a cselédek éheznek, és elúszik minden, a birtok, az életük. Gajev szentimentális locsogásrohamai, Trofimov önostorozó monológjai, Lopahin műveletlensége és Varja szűklátókörűsége éppen ettől válik igazán nyomasztóvá.

Csak egyvalakit kímél Csehov iróniája, egyvalaki iránt mintha kizárólag szeretetet érezne, és ez az öreg inas, Firsz, akit a végén bezárnak és ott felejtenek a kiürült házban, ahol vélhetően halála után is kísért majd. Szép allegória, lehet mondani, Firsz maga a ház, a meggyeskert, azzal él és pusztul el. Firsz talán a rezonőr a darabban, nem a legjobb szó, de mégiscsak ő az egyetlen, akinek van valami határozott elképzelése a világról és az emberek közti viszonyokról – és ez az elképzelés gyanúsan hasonlít Csehov lesújtó véleményére. És ez akkor is így van, ha Firsznek is van azért egy érthetetlen és elfogadhatatlan gondolata: szerinte tragédia volt a jobbágyfelszabadítás. Mégis, mintha kevésbé viszonyulna nosztalgikusan a múlthoz, mert észérvekkel támasztja alá a véleményét. Szerinte addig tiszták voltak a társadalomban a viszonyok – azóta minden összekeveredett, „senki se tud kiokosodni belőle”.

Csehov, akinek a nagyapja váltotta meg a családot a jobbágysorból, természetesen nem gondolja, hogy jobb volt, amíg a parasztok rabszolgák voltak, mások tulajdonai, tárgyak, mint egy kapa vagy egy zsák búza, csak kevésbé értékesek. Azt viszont látta, hogy a jobbágyfelszabadítás nem az áhított eredményt hozta el. A csehovi hősök visszatérő témája, hogy fel kell emelni a népet, a Meggyeskert-ben Trofimov szónokol erről véget nem érően – de persze semmit sem tesz a népért sem ő, sem más, viszont megtudjuk, hogy a parasztoknak továbbra is olyan életük van, mint az állatoknak. Nem a jobbágyok emelkedtek fel, hanem az úri osztály süllyedt le: ezt bizonyítja a Meggyeskert, Ranyevszkaja és Gajev sorsa, és ezt mondja ki egészen konkrétan Firsz.

Talán ezért is tekintik nagy rendezők gyakran Firszet a darab kulcsfigurájának. És ezért játsszák rendszerint nagy színészek ezt a ránézésre epizódszerepet – a budapesti Nemzetiben Trill Zsolt alakítása tökéletesen megfelel ennek a gyakorlatnak.

Ha volt valakinek kétsége, hogy Trill nagy színész, ezentúl nem lesz. De nyilvánvalóan azért is kapta a szerepet, mert nagy színész. Olyan színész, aki, ha jelen van a színpadon, és csak áll és nem csinál semmit, akkor is szinte lehetetlen nem őt nézni. És Purcarete éppen ezt a szerepet szánta Firsznek ebben a csodálatos előadásban: jóformán mindig jelen van, bár alig csinál valamit. Sokszor csak átcsoszog görnyedten, csigalassúsággal, és közben húz maga után valami kacatot, általában ruhadarabot, hiszen Firsz kevés szövegének nagy részében az ötven feletti Gajevet korholja, amiért nem öltözik elég melegen a fiatalúr. De ahogy Trill átcsoszog, az valamiért legalább olyan érdekes, mint hogy közben hatan beszélgetnek, vitatkoznak, kergetőznek vagy énekelnek.

És aztán, mivel a néző ezt a csoszogást kíséri figyelemmel leginkább, hirtelen feltűnik neki valami rendkívül különös. Trill-Firsz látszólag teljesen értelmetlenül kinyit egy esernyőt – kisvártatva kitör a vihar. Előszed a zsebéből két kis golyót, és összeüti – erre Gajev elkezd a levegőben biliárdozni. És egyáltalán: ha felemeli a kezét, ha odamutat valahová, ott azonnal történik valami. Firsz a rendező, ő mozgatja ezt a világot, ezeket a szereplőket.

Olyannyira, hogy a báli jelenetben, amely úgy kezdődik, hogy francia táncinstrukciókat mond, váratlanul (na jó, annyira nem, mert ez is vagy tíz percbe telik) odaáll egy mikrofon elé – és némán tátogni kezd. Csak éppen azt a szöveget tátogja, amit Ranyevszkaja, Trofimov, Ánya és a többiek éppen mondanak – vagyis akkor ki mondja? Firsz alakja ugyanolyan kimeríthetetlen szimbólum, mint maga a kert. Lehet ő a Halál, esetleg az Idő maga. Az ő emlékeiben járunk, és ahogy Purcarete az említett interjúban mondja, lehet, hogy az összes többi szereplő kísértet, mert nemcsak a jobbágyfelszabadítás volt réges-régen, hanem az is, hogy kivágták a meggyeskertet, és egyedül maradt a házban.

Hiszen ezt el is mondja, csak éppen elrejtve a locsogás mögé, hogy ne legyen könnyű megérteni a lényeget. Arról beszél a bál éjszakáján, hogy neki kell kiszolgálnia, mert ki más tenné? Magam vagyok az egész házban, bizonygatja. Gyönyörű, vallomásos mondat, és teljesen egyértelmű. Csak meg kell hallani, érteni, ahogyan Purcarete tette.

A maszkja alapján Firsz egy rettenetesen öreg ember, hullaszerűen fehér arcában pirosan világítanak a szemgödrök, a háta görnyedt, botra támaszkodva csoszog legalább egy számmal nagyobb, ódivatú fekete livret-jében, nyakában foszlott prém, haja nincs, a fején szürke kendő, a kezén fekete cérnakesztyű – azzal irányítja az előadást.

De hiába öreg és lassú, van benne valami démoni – illetve ő a forrása annak a megfoghatatlan fenyegető atmoszférának, amely áthatja az előadást. Csehov leírása szerint kétszer is furcsa, zengő hangot hallani, mintha elpattanna egy húr, csak sokkal hangosabb. Első alkalommal a szereplők meg is rémülnek, találgatják, hogy mi lehet az, aztán Firsz megmondja: a nagy szerencsétlenség előtt is ilyen furcsa hangokat lehetett hallani. Ilyen szomorú és egyszerre fenyegető hang a Firszé, vagyis Trill Zsolté: gyenge, fojtott, mint az öregeké, de mégis hihetetlen ereje van és tökéletesen érthető, amit mond.

Ez a hang erősödik fel ijesztően, amikor Firsz arról beszél, hogy a jobbágyfelszabadítás előtt még mindenki tudta, ki az úr és ki a paraszt. De ma teljes az összevisszaság – ekkor Trill felegyenesedik, kitárja a karjait, és iszonyatosan felerősített, visszhangzó kiáltás hagyja el a száját: senki nem ért semmit! És ekkor már nem a társadalmi viszonyokról van szó, vagy nem kizárólag és nem elsősorban, hanem arról, hogy az ember képtelen megérteni az életet. Csehov, aki a Meggyeskert bemutatóján már haldoklott, utolsó darabjában így vallotta be saját élettapasztalatának keserű lényegét.

Ez az előadás központi mondata, és ezért ekkor lehull az álarc, és erőteljes, fiatal férfi lesz hirtelen a reszketeg öregből. És Purcarete ezt még fokozza is, mert az erőszakos vándort, aki felbukkan és megijeszti a társaságot, szintén Trill játssza, hogy aztán egy mozdulattal visszaváltozzon a rozoga vénséggé. Aki egyébként a harmadik felvonásban a karjaiban hozza be Trofimovot, aki leesett a lépcsőn, vagyis egy legalább nyolcvankilós, magas, kisportolt, fiatal színészt.

Ahogy említettem, Firsznek nincs sok szövege, de, mint a példa is mutatja, annál fontosabb az a néhány tucatnyi mondat. Például többször is álomszuszéknak nevezi a többi szereplőt, ami ebben az esetben nem lustát jelent, hanem olyan embert, aki nem él igazán, legfeljebb a saját, hamis álomvilágában.

Purcareténél ez egy rémálom világa. A kert persze kint van, kívül egy hatalmas fólián, ez a hátsó fal, és már önmagában a zűrzavar képzetét kelti: fóliát félkész, vagy éppen félig már lebontott épületekre tesznek. És a fólia mögött néha feldereng egy árnyék, de nem fák, hanem egy pózna hangszórókkal, amelyek még némán is valami fenyegető baj hírnökei, a néző asszociálhat a koncentrációs táborokra vagy börtönökre is. És baljós hang van is éppen elég az előadásban, ha nem is szirénák szólalnak meg.

Egyetlen ajtó van ezen a fólián, és gyanítható, hogy nem a meggyeskertbe, nem a Paradicsomba nyílik. Ezen át tör be Firsz – Vándor, és ezen mennek ki a végén a szereplők. Ekkor már apokaliptikus méretű tűz lángol a fólia mögött, vagyis az alakok nem Moszkvába és nem is Párizsba mennek, hanem oda, ahová a se nem jó, se nem gonosz, esendő emberek Csehov szerint valók: a Purgatórium tisztítótüzébe.

És aztán ott vannak az irracionális dolgok, ismét, mint egy rémálomban: Ánya kerekesszékben ül az előadás első fél órájában, aztán elalszik, majd hirtelen alvajáróként felkel és végigtáncolja a szobát, és attól kezdve hol jár, hol tologatják a kocsiban – és ezen senki nem csodálkozik.

Purcarete másik ötlete, hogy azokat a szereplőket, akik éppen valami fontosat mondanak, nem lehet jól látni – a háttérbe állítja őket, vagy éppen sötétben állnak, nem látszik az arcuk. Ez megint furcsa, nyomasztó, és persze azt is sugallja, hogy a fontos mondatok talán nem is annyira fontosak – vagy talán hazugságok.

És még egy eszköz, amelyre már szintén utaltam: Purcarete, aki zseniálisan olvassa és érti Csehovot, felerősíti, amit a másik zseni leírt. Ezek a szereplők, ahogy már kiderült, megrekedtek a múltban, és ezért többé-kevésbé mindannyian infantilisek. Ranyevszkaja és Gajev nem egyszerűen beszélnek arról, hogy újra gyereknek érzik magukat, hanem úgy is viselkednek, mint két idétlen kölyök, fogócskáznak, hemperegnek a földön, és hangosan énekelnek, amikor Lopahin könyörög, hogy mentsék meg a kertet. Természetes, hogy mind gyerekek akarnak lenni, ez a végső menekülés, hiszen a gyereklét lényege, hogy az ember még semmiért nem felelős, önmagáért sem. Ezért marad a házitanító is, bár már harminc felé jár, örök diák.

Persze, ha egy előadásban központi szerepe van az időnek, akkor – kicsit kitekerve a csehovi revolver gondolatát – a színpadon biztosan megjelenik egy óra. Jelen esetben egy ébresztőóra kerül az utolsó felvonásban a színpad szélére, és ettől kezdve hangos ketyegés hallható. Aztán „lejár az idő”, csörögni kezd a vekker, a búcsúzkodóknak indulni kell a Purgatóriumba. Kissé didaktikus, gondolhatná a néző, csakhogy váratlanul újraindul a ketyegés, és ezzel minden végleg kaotikussá válik: milyen idő az, ami elfogy, aztán újraindul, a történeté, a szereplőké vagy az örökkévalóságé?

Válasz persze nincs, nem is az előadásnak kell adnia, legfeljebb sugallnia a válaszlehetőségeket, és ezt Purcarete meg is teszi. Az is egy ilyen lehetőség, hogy Firsz, aki egy otthagyott útiládából mászik ki az üres színpadra félig-meddig, összefoglalja az ember ijesztő időtapasztalatát. Az életem elmúlt valahogy, mondja a darabot záró monológban, majd hozzáteszi: mintha nem is éltem volna. (Utolsó szavaival pedig már saját magát nevezi vén álomszuszéknak.) Amit megint legalább kétféleképpen lehet értelmezni. Úgy is, hogy aki nem képes a jelenben azonosulni az életével, hanem nosztalgikusan a múltban vagy reménykedőn a jövőben keres valamilyen kapaszkodót, tartalmat vagy életcélt, valóban úgy érezheti, csak álom az élet. De akár úgy is érthető, hogy lehet bár valaki száz- vagy ezeréves, akkor is olyan érzés fogja el végül, hogy az élete úgy szállt el, mint egy álom, amelynek a vekker kegyetlen csörgése vet véget.