Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A Dead Can Dance 1981-ben alakult Ausztráliában, és két tartópilléren nyugszik a mai napig, az énekes Lisa Gerrardon és a multihangszeres Brendan Perryn. A zenekart az újhullám hajnalán hozta össze Perry Melbourne-ben zenésztársaival, de mivel akkoriban a Men at Workön kívül más új ausztrál formáció nem nagyon tudta magát ismertté tenni a nagy világban, ezért úgy határoztak, hogy inkább
a pörgős Londonba teszik át székhelyüket.
A döntés határozottan jót tett a zenekarnak, különösképpen, hogy Lisa a háttéréneklést elhagyta, és egy egészen új énekstílust alakított ki, amely egyben a Dead Can Dance védjegyévé vált. A nevüket viselő első albumukat a korszak legmenőbb alternatív csapatait az istállójába gyűjtő 4AD kiadó dobta piacra. Bár a szerződés egyetlen lemezre szólt, viszont az akkorát durrant a brit indie listákon, hogy a sorban következő hat stúdiólemezt is a 4AD gondozásában jelentették meg.
Nem véletlenül hasonlította már a debütáló LP-t is a korabeli szaksajtó a 4AD másik nagy üdvöskéjének, a Cocteau Twinsnek korai, operisztikus, mítikus zenei világához.
A sikeres stúdiólemez-sorozat dacára a szerzőpáros szétvált. Lisa Gerrard 1989-ben visszaköltözött Ausztráliába, Perry pedig Londonból Írországba ment. A közös alkotómunkának azonban a földrajzi távolság nem szabhatott gátat. Bár még nem voltunk az internet korában, az ebben az időszakban készült Dead Can Dance-interjúkból kiderült, hogy
a két zenész ötleteivel folyamatosan bombázta egymást.
Amit rögzítettek, máris küldték kazettán, vagy más hanghordozón egymásnak, hogy így inspirálják egymást újabb dalok komponálására. Vagyis ők már akkor úgy dolgoztak, mint jelen korunk digitális nomádjai, akik bárhol a világon, ahol erőtelejes szélessávú netet találnak, képesek felcsapni laptopjuk tetejét és máris dolgoznak.
A sikerszéria közepette Lisa Gerrard szólókarrierbe is kezdett. 1995-ben jelentette meg első önálló albumát The Mirror Pool címmel, amivel rögtön az alternatív listák élére ugrott. Perry később követte, hiszen az ő első önálló lemeze csak 1999-ban látott napvilágot Eye of the Hunter címen. A formáció 1998-ban, a hetedik nagylemez, a roppant sikeres Spiritchaser után függesztette fel a közös munkát. Később, 2005-ben és 2012-ben újra összeálltak, mindkét évben világ körüli turnéra indultak, de csak nagyon hosszú idő után, 2012-ben készítettek új albumot, Anastasis címen.
Legutolsó lemezük (Dionysus), amelynek megjelenéséhez kapcsolódik a mostani világkörüli turné is, a görög mitológiai Dionüszoszt idézi. A 7 tételes oratórikus darab, spirituális és világi betétekkel, gyakorlatilag
a görög istenség mítoszának és kultuszának 7 különböző arcát mutatja be.
Perry ennek kapcsán egy képzeletbeli kis közösségen keresztül mutatja be, ahogyan közösen, bensőségesen ülik meg ünnepeiket és rituáléikat. Énekelnek, kántálnak, invokálnak és válaszolnak. A nyelvük fikció – nem egy létező ország vagy népcsoport élő nyelve. Azonban a szóló és kórushangok mély érzelmekkel teliek, tehát nincs is igazán szükség érteni a szöveget. Ahogy a korábbi Dead Can Dance-albumoknak, úgy a Dionüszosz hangjainak sincs szövegkönyve.
Perry a komponáláshoz ihletett merített a természet hangjaiból – kiváltképp az állatok hívó hangjai, a természeti hangok azok, amelyeket Perry az új lemezen egy sor, a világ különböző tájairól beszerzett népi hangszer segítségével mutat be. A hangszereket a Dionüszosz előkészületeinek 2 éve alatt gyűjtötte. Van ott iráni Daf dob éppúgy, mint szlovák pásztorfurulya. Ahogy a többi lemezen is, a világ különböző népeinek hagyományai, és azok ütemei játsszák a főszerepet. Perry ezúttal is zseniálisan vegyíti a lemezen az élőben rögzített hangzásokat, kántálásokat – beleértve a svájci kecskepásztorokat, új-zélandi méhkasokat, vagy a mexikói és brazil madárhangokat.
Vélhetően nemcsak a Dionysus, hanem a Dead Can Dance néhány korábbi, ikonikus „örökzöldje” is felcsendül majd a turné budapesti koncertjén, megidézve a duó majdnem 40 éves zenei életpályáját.
