Hamis, áldemokratikus megközelítés, hogy nincs rossz műfaj, csak rossz zene

Eltűnt a csend, ez pedig teljesen tönkreteszi az embert – mondja Selmeczi György. És azt is mondja, hamis, áldemokratikus megközelítés, hogy a zenei műfajok között egyenlőség van. Szerinte egész egyszerűen vannak jó és rossz zenék. A Kossuth-díjas zeneszerző azt is elmondta az Origónak adott interjúban, hogy ő maga már nagyon megválogatja, hogy mit hallgat. Ahogy fogalmaz, egész egyszerűen nincs ideje arra, hogy rossz zene vegye körbe. Az olyan kultikus filmek zeneszerzője, mint a Megáll az idő, vagy a Szerencsés Dániel szerint vannak zenészek, akiknek vannak az előadásaiknak kisugárzása. Mások pedig hiába játszanak tökéletesen, ezt sohasem tudják elérni.

Nagyjából hat óra az óta Kolozsvárról Budapestre, legalábbis a GPS szerint.

Normális esetben igen, én egy kicsit gyorsabban járok, de hat órát szoktunk rá számolni.

Ezt az utat pénteken is megtette, milyen zene szólt az autóban?

Semmi, ahogy általában. Mindig foglalkozom valamivel, és szeretem a csendet. Ha valami szól, a fejemben szól, és készülök valamire.

Az újságírók egy idő után már az interjú közben fejben szerkesztik az adott szöveget, „ezt kihagyom, ezt a gondolatot átteszem a szöveg egy másik részére"... Hasonló módon hallgat zenét a zeneszerző?

Azt hiszem nem. Én

borzasztóan megválogatom ma már, hogy mit hallgatok. Olyan szélsőséges módon vett körbe a zene, hogy tulajdonképpen van egy szaturációs jelenség, amikor az ember azt gondolja, hogy "nincs időm arra, hogy rossz zenét hallgassak", vagy rossz zenét írjak...

Körbevesz minket egy degradált zenei közeg.

Azt mondja, manapság szörnyű zenéket tolnak elénk?

Igen, borzasztó terhelés alatt van elsősorban az európai ember, de egyre globálisabb a jelenség. Szörnyű dolog sújtja az embert...

Selmeczi György Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ön szerint van olyan, hogy rossz műfaj, vagy csak rossz zene van? Létezik olyan stílus, amelyet biztosan nem hallgat?

Nincs olyan, amit eleve kizárok, ugyanakkor irritál az a

hamis megközelítés, hogy a műfajok között egyenlőség van. Vannak nagyon értékes műfajok, és vannak nagyon kevéssé értékesek. Természetesen!

A kevésbé értékesek már nem nagyon érdekelnek. Az értékesek igen. Az a fajta egyszerűsítése a kérdéskörnek, amelyet olyan gyakran hallunk, hogy nincs rossz műfaj, csak rossz zene, egy szamárság, nem fedi a valóságot. Ez jellegzetes hamis, áldemokratikus megközelítése a dolgoknak. Ebben sosem hittem, és most sem hiszek.

A „hamisat" most nem a szó szoros értelmében használta, de most elsősorban nem, mint zeneszerzőtől, hanem, mint zongoraművésztől, karmestertől kérdezem, mennyire zavarják a szó valódi értelmében a hamis hangok, amikor valami nem szól tisztán egy előadásban?

Látja ez is viszonylagosság kérdése. Nagyon jó példákat tudok erre mondani. Ott van például Sviatoslav Richter, az én fiatalkorom világsztárja, a zongoristák világának egyik legnagyobbja. Sosem játszott tökéletesen tisztán. Mindig volt egy pici maszat, kosz, idős korában már kitette a kottát, mégis olyan elementáris volt a sugárzása annak az interpretációnak, ami Richtertől származott, hogy ez a dolog fel sem merült. Mások tökéletesen, lemezkészen tudnak működni, és mégsem jelent semmit, mégsem nyújt mélységeket. Van például egy itthoni, szenzációs zongorista, Balog Jóska. Egy óriás, aki sosem áldozná fel a tartalmat, a mondandó szubjektív kisugárzását a felszínes technikai perfekcionizmusért. Semmi nem válaszolható meg fehéren-feketén.

A zene az én fejemben ma már két részre oszlik: zene, mint művészeti ág, és zene, mint fogyasztási termék.

Ezt két különálló dolog.

És azt elfogadja, ha valami populáris?

Abszolút, és a létjogosultságát sem vitatom. Az iparnak az a dolga, hogy óriási keresletet generáljon. Csak ezt a keresletet az utóbbi ötven évben olyan szélsőségessé növelte a zenéből élő emberek végtelen önzése és kapzsisága, hogy ezzel nincs mit kezdeni. Adottságként kell felfogni, és azt kell látni, hogy

a mai zeneművésznek, zenetörténeti szempontban artikulálatlan közegben kell leélnie az életét. Erre nincs precedens a zenetörténetben, erre nincs minta.

Mindig, mindenhol szól valami. Mi beszélgetünk ebben a kávézóban, és szól valami zene. Hallja? És bármi van, mindig szól valami. A csendnek a biológiai, lélektani és spirituális jelentősége, az tökéletesen megszűnt, felszámolódott. Az ember megfosztotta magát a csendtől.

És ebben a világban, ha mindent most kéne elölről kezdenie, részt tudna venni?

Nem is akarnék. Tudni, valószínűleg tudnék, hiszen ez a mesterségem. Az én számomra nincs jelentősége ennek az egész dolognak. Már nincs időm arra, hogy másként közelítsem meg a művészetet, mint ahogy eddig tettem. Ezek nem is interjútémák, hiszen egy interjúban nagyon célirányosan kell fogalmazni. Ezek nagyon bonyolult dolgok, amelyeknek egy részét tanítom, a másik részét kutatom, a harmadikat magam is tanulom. Mert érdekel, hogy mi lesz az emberrel. Az ember és a zene viszonya hallatlanul érdekel, úgy is mint természettudományos jelenség. Nem egyszerűen lelki jelenségként érdekel, hogyan jön létre, hogyan alakul ez viszony. Én nem vagyok egy károgó típus, borzasztóan utálom a folytonos sopánkodást a realitással szemben, de az kétségtelen tény, hogy ez egy elszegényedett intellektuális világ.

Az európai embert mesterségesen tönkrevágta a fogyasztói szemlélet, ezért nem csak a korábban említett csend élményétől fosztotta meg magát, hanem a zene dinamikájától is, és a differenciált természetképtől. A diverzitástól, vagy talán pontosabb, ha azt mondom, hogy a "biodiverzitástól". (Ezt a fogalmat egyre inkább értjük...)

Mindent egybevetve inkább az aggodalom és a természetes kíváncsiság él bennem, hogy mi történik majd utánam. Mi történik majd annak a paradigmának a felszámolódása után, amiben leéltem az életem, és amiben az elődeim leélték az életüket, és amelyben sajátos módon az új generáció bolyong, és keresi azokat az oázisokat, amelyben még lehetséges ennek a művészeti dimenziónak a megjelenítése.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

A populáris szót nagyon sok esetben pejoratív jelzőként használják, elfeledkezve a szó tényleges jelentéséről, a népszerűről. Azok az alkotások, amelyeket ön bizonyos filmekhez írt, például a Megáll az időhöz, rengeteg emberhez jutottak el, dúdolták akár az utcán is. Ezekre az alkotásokra hogyan tekint?

Ezeket én funkcionális zenének tekintem, amelyeknél az alacsonyabb rendű eszközök szolgálnak egy magasabb rendű gondolatot.

Nem vagyok hülye, rengeteg zenésjátékot írtam, meg musicalt is, 12 évig ment a Diótörőm, nekem semmiféle panaszom sincs.

Ha a karrierjére gondol, és azzal kapcsolatban lenne, gondolom sokan kapnák fel a fejüket...

A karrieremmel és a játszottságommal, fogadtatásommal sincs. Szerencsém is volt, a magyar filmművészet egy nagy korszakában lehettem, az egyik.

Többek között Zsigmond Vilmossal és Gothár Péterrel is dolgozott együtt.

Ahogy Gábor Pállal és Sándor Pállal is. És sok más nagyszerű rendezővel.

A felkérések után a közös munka hogyan zajlott? Kapott egy forgatókönyvet, és ön elkezdett komponálni?

Ez egy borzasztóan szerves dolog, az egyik következik a másikból. Zseniális szerzők vannak, akik nem írnak, vagy nem szeretnek írni, vagy talán nem is tudnának írni filmzenét. Ez egy készség, amely képes a vizualitás és a hangzás között szerves kapcsolatot építeni, hogy úgy mondjam, képesek fordítani.

Sokan nem tudják verbalizálni a zenei élményt, mások nem tudják vizualizálni, mások nem tudják a vizuális élményt zenére fordítani. Nem föltétlenül hiány, ha ez a képesség nincs meg. De, ha van – márpedig nekem van – akkor nagyon sok felkérés érkezhet.

Ebben éltem, ebben a sajátos nagy korszakban, amikor nagy kultuszfilmek készültek. Mai napig ezek a kultuszfilmek. Ez szomorú, de, ha 56-ot ünnepeljük, akkor nincs mit tenni, elő kell venni a Megáll az időt vagy a Szerencsés Dánielt, ha 48-at ünnepeljük, akkor a Szirmok, virágokat, stb. Az, ami meghatározta talán azt a filmkultúrát, ami ott felépült, az egyfajta nem is annyira társadalmi jellegű, hanem művészi felelősség. Voltak azok az alkotók, akik tudták, hogy nincs nagyon sok esély, ezért azt az esélyt meg kellett ragadni, ezért hihetetlen felkészültséggel és elmélyültséggel foglalkoztak az anyaggal, és ezt várták el a zeneszerzőtől.

Azt mondja, hogy sokan nem tudnak filmzenét írni, de már az önmagában nagy dolog, ha valaki egyáltalán tud zenét írni, márpedig ezt önt magas szintre teszi évtizedek óta. Meglehet ezt egyáltalán tanulni? Nem mellesleg ezt ön tanítja is.

Én egész életemben a mesterségnek éltem, a kézművesség megszállottja voltam. Igazából mai napig is meggyőződésem, hogy a művészet nem egészen a mi dolgunk. Egy műalkotás, művészi dimenziója vagy jön fentről, vagy nem. És csak akkor jön, ha a mesterséget az ember nagyon tudja.

Gyakorolja, oké, de maradva az ön példájánál, ha nincs kézügyessége, tehet bármit, nem fog működni.

Meg lehet akkor, ha az ember elég tehetséges. Akkor talán megtanítható. Ez még nem jelent művészetet, csak azt, hogy birtokában vagyok azoknak az eszközöknek, amelyek a dolgok ideális együttállása esetén, műalkotássá válhatnak a kezemben. Ez az eszközrendszer az, amit én nagyon fontosnak találok, és én a pályámat ennek köszönhetem. Nekem a mesterséget nagyon megtanították nagyszerű emberek. Beleszülettem egy diktatúrába, amely pont a kötöttségei révén szinte rákényszerítette az embert, hogy nagyon erősen képezze magát, szerény legyen, alázatos, és dolgozzon veszettül. Ha ez megvan, akkor jön a többi. Nagyon sok mindennek kell együttműködni, hogy abból műalkotás legyen. A műalkotás a kulcsszó. Odáig eljutni, vagy azalatt maradni.

Amikor azt mondom, hogy fogyasztói zene, az lehet hallatlanul jó is. De általában nem jó. Önjelöltek visszaélései egy igénytelen korban...

Mellesleg magam is nagy könnyűzene-fogyasztó vagyok, elsősorban jazzfogyasztó persze.

Saját zenét hallgat, és ha igen, eljátszik a gondolattal, hogy bizonyos dolgokat ma már máshogyan csinálna?

Az, amit létrehozok, két részre osztható: az egyik csoport az, amelyet leteszek és elengedek, és azt mondom, hogy ezzel többet nem foglalkozom, késznek tekintem. Nyilván nincs soha semmi kész, de annak tekintem. Nem foglalkozom vele, nem hallgatom újra. Elmegyek, hogyha valami reprezentatív közegben játsszák, vagy megkérnek rá, hogy menjek, de egyébként nem hallgatom magam. Ez nagyon lényeges.

Nem hallgatja, mint szerző, vagy nem hallgatja magát, mint zongoraművész, karmester, rendező?

Nem nézem a rendezéseimet sem, és nem hallgatom vissza azokat a darabokat sem, amiket dirigáltam. Azért sem tudok ezekkel foglalkozni – megint jön az időfaktor – mert nem áll módomban időt szánni arra, hogy magamat hallgassam. És nem kívánom lerombolni a lelkesültséget, az egykori előadás atmoszféráját, stb. A műveimnek a másik fele az, amit egész életemben befejezetlennek érzek. Még akkor is, ha kétszer, tízszer bemutatták, még sikeres műveim is vannak, amelyeket nem érzek késznek. Azokkal viszont folyamatosan foglalkozom, próbálok javítani rajtuk, ameddig tehetem. A megoldatlanság, legalábbis az én szintemen, nagyon sokat foglalkoztat. A lemezeimet sem hallgatom.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mielőtt befejezzük, azért nyugtasson meg, nyugtassa meg az olvasókat, hogy azért nincs baj, nem ezért emlegeti mindig az időt!

Tökéletesen jól vagyok. Ha valaki egy zenetörténeti dimenzióban gondolkodik, és annak része kíván lenni, akkor annak lényegesen nagyobb időintervallumban kell gondolkodnia, mint az, hogy jövő héten mi szól, ki szól, mi a "menő".

Réges-régen leszámoltam karrierkérdésekkel, pénzügyi kérdésekkel, ezek mind kikerültek az én érdeklődési körömből, mert borzasztóan zavaróak, zavarnak a valódi munkában.

Az, ami egyedül lelkesít, az egy új generáció, amelynek a képzésében nagyon intenzíven próbálok részt venni, és sok jó gondolatot magam mögött hagyni. Amikor azt mondom, hogy nincs időm, akkor arra gondolok, hogy ideális esetben is egy-két évtized van hátra, és ezt viszont nagyon felelősen kell tudni használni. Most egy teljesen új operámat mutatják be novemberben, ebben benne van hat hónapom, és abszolút kétesélyes: elég hiteles-e, rá tudom-e venni a közönséget vagy sem, hogy elfogadják a játékszabályaimat, hogy akarjanak velem jönni, és ne sajnálják a művekre fordított időt.