Post Malone mindössze 20 éves volt, mikor 2015-ben megjelent a berobbanását jelentő, White Iverson című dala. A számot egy hónap alatt egymilliószor indították el a SoundCloudon, aztán nem sokkal később jött hozzá a klip is, ami azóta 700 milliónál is több indításig jutott a YouTube-on. A dal
rengeteg ajtót kinyitott Post Malone-nak,
hirtelen ott találta magát Kylie Jenner 18. születésnapi buliján, ahol nem volt nehéz összehaverkodnia Kanye Westtel, aki az ünnepelt féltestvérének férje. Aztán jött a többi, már befutott hiphop előadó, többek között 50 Cent vagy Young Thug, akikkel hamar együtt zenélhetett. Két évvel később, 2017-ben kiadta a második lemezét (Beerbongs & Bentleys), rajta a következő slágerrel, a Rockstar-ral, ami 8 hétig vezette a Billboard Hot 100-as slágerlistáját, és végül az idei Szigeten szintén fellépő Ed Sheeran Perfect-je lökte le a trónról.
Vasárnap már óriási volt a por a Hajógyári szigeten, sokan engedték le az arcukra az amúgy feltekert, hajpántként hordott fejkendőiket, többen pedig pormaszkban mászkáltak. A porfelhőben negyed órával a koncert előtt már csak komoly furakodással lehetett oldalról feljutni a műanyag borításra, ha az ember szeretett volna kicsit is közelebb kerülni, és nem csak valamelyik, a hangosító torony mögötti LED-falról végignézni az előadást. Azt én sem gondoltam, hogy vígan végigdabelem a koncertet, de ilyen kényelmetlen koncertnézésre sem számítottam.
Néhány perccel fél 9 után teljesen elsötétült a színpad, és végre az idegesítő zsivaj is alábbhagyott. Leginkább azért, mert sokan csukott szájjal koncentráltak, hogy magasba emelt telefonjaikkal újabb nagyadag digitális hulladékot termelhessenek már a koncert első másodperceiről. Elindult a Too Young alapja, megjelent Post Malone, és a belépője tökéletesen sikerült a közönségtől kapott üvöltéssel és a technikusoktól – a dal második sorához – kapott tűzijátékkal. A srác alapvetően hiphop előadó, és sok számában használja a rá jellemző visszafogottabb, már-már nyugtató hangzást. Koncerteken viszont
teli torokból, szinte üvöltve szólalnak meg a dalai.
Jól is tud jönni az ilyen megoldás, mikor az ember teljesen egyedül van egy fekete színpadon, és valahogy meg kell töltenie a teret. Persze líraibb dalokkal és visszafogott hangzással is el lehet érni ugyanezt a hatást, de arra ott van Ed Sheeran. A színpad annyira üres volt, hogy még kamerások sem vehették közelről, csak a daru dolgozott a színpad magasságában, és csak néha lehetett látni egy fickót, aki valószínűleg Post Malone saját stábjának tagja, és a közösségi médiás felületeikre készíthetett felvételeket.
Post Malone tök egyedül volt a színpadon, és pizsamaszerű, mákos-kék ruhájában jól használta ki a teret. Pont annyi időt töltött a kifutón és hátul, amennyit kell egy ilyen helyzetben. Mozgását nyilván a sokat használt lángok és tűzijátékok is befolyásolták némileg. A számok közötti, visszafogott szövegekből kiderült, hogy ez valóban egy kedves fickó, aki a barátai anyukáinak kedvence lehet. Hiába mondta el vagy tizennégyszer, hogy „thank you so f*cking much”, valahogy minden alkalommal
elhittem, hogy valóban hálás ennek a több tízezer embernek.
A megköszönések közé jutott hely a „gyönyörű” Magyarországnak is – hátha valóban látott belőle valamit. Ennél sokkal többre azonban nem futotta, bár nem is nagyon kellett, mert a közönség végig vele volt komolyabb kiszólások nélkül is. Az előttem álló huszonéves srác például Raiden nagyúrként szívta (vagy küldte Post Malone-nak) az erőt 3-4 percenként az előtte álló feje fölé tartott kezének három ujjával. Egész sok lány került a nyakakba, akik arra a néhány percre végre tökéletes koncertélményt kaphattak, aztán visszaereszkedtek a sötétbe, ahol erőteljesebb táncokkal próbálták kompenzálni a vizuális élmények hiányát.
Post Malone nagy örömömre előadta a Stay című számát is, aminek akusztikus gitáros kísérete van. Kapott is egy magas széket és egy szép hangszert a célra. Néhány számmal később pedig jött a White Iverson is. A dal valószínűleg azért nem lehet zárószám, mert a Post Malone-t folyamatosan érő támadások egyike, hogy egyetlen slágere van. (Emellett sokszor megtalálják a szakmán belül a bőrszínével is.) Ahhoz biztosan sok időnek kell eltelnie, hogy a White Iverson csak egy koncertet bemelegítő dal lehessen, addig pedig ott lesz az utolsó ötben. A közönség talán a Rockstar első hangjaira indult be a legjobban, és
úgy üvöltötték körülöttem, hogy alig hallottam az óriási hangsugárzókat.
A szám vége felé pedig hátra sétált, ahol állványán már várta a gitár, amin korábban a Stay-t játszotta. Mikor titokzatosan lépdelt felé, kicsit bíztam benne, hogy valami más jön. Amúgy is a napokban néztem meg a Bűnvadászok első, kocsit szétverős jeleneteit. Sajnos nem volt menekvés, ripityára törte az akusztikus gitárt a közönség legnagyobb örömére. Aztán jött a technikus, hogy eltakarítsa a romokat.
A koncertet végül a Congratulations című dallal zárta, amit a sűrű megköszönések között a jelenlévő közönségnek ajánlott. Mondott néhány szót a gyűlölet nélküliségről, nekem meg
egyből beugrott az a rövid felszólítás,
amit egy tőlem 2 méterre álló sráctól hallottam. Ugyanis etnikai és vallási csoportok is belekerültek a mondatába, amivel szerette volna megkérni a nem sokkal előtte állót, hogy engedje már le a marihuánaleveles zászlóját, mert nem látni tőle semmit a színpadból és a közelebbi LED-falból.
A koncertet elnézve szinte érthetetlen Post Malone-ra az utóbbi hónapokban felkerült tetoválás. A szemei alá rakatta fel a „mindig” és a „fáradt” szavakat, de a vasárnapi koncertjén ebből a levertségből semmit nem lehetett látni. Állatként üvöltötte a számokat, amikor épp nem hagyta az alapot szólni. Emellett úgy mozgott, ahogy egy hiphop előadónak kell, bár néha került bele némi furcsaság az összeszorított combok miatt.
A Congratulations végén kint állt, a kifutó hegyén, és az utolsó szavai közben egy technikus leszerelte róla a fülhallgatót, ő pedig elindult lefelé a lépcsőn, hogy végigpacsizhasson a teljes első sorral. Páran annyira megörültek ennek, hogy angolul skandálták: „még egy dal”-t. De a szokásos szigetes kisfilm jelent meg a falakon.