Mi az a SZIGET-élmény? Az egymásra találás energiája

Mi a fene annyira átkozottul jó a Sziget fesztiválban? Meg lehet ezt egyáltalán fogalmazni néhány rövid mondatban, egy-két kósza gondolatban, pár szóban? Ugye, hogy nem. Illetve lehet, persze, mert mondhatunk olyanokat, hogy szabadság, szerelem, egy hét együttlét, meg mittudomén, de az egy hétnyi Sziget-vibe megfogalmazásához ez messze nem elég. Úgyhogy ennek most nekirugaszkodunk, de már előre szólunk: megnyugtató, teljes választ most sem kapunk. 

Az összetört idegrendszer (OLVASSON KITARTÓAN, MERT LEGALUL EGY VIDEÓ VÁR ÖNRE!)

Most így kapásból előkaphatom az idei élményeim tarsolyából azt, amikor önmagam számára is váratlanul beálltam egy sorba, hogy majd gyanútlanul bebandukoljak a Táncsátorba. Így utólag őszintén és tiszta szívvel állítom azt, hogy

nem ártott volna legalábbi valamennyire tájékozódni arról, hogy hova a francba is térek be éppen.

A chilei La Licuadora előadására ültem be, a Ruidóra. Azt írják, hogy a darab azt vizsgálja miként születhet valami művészi az artikulálatlan zajokból.

Nos. A művet nyugodtan hívhatjuk idegrendszer-színháznak, ideg-performansznak, vagy türelem-cibálásnak. És bármennyire is meglepő, ezeket most pozitív jelzőnek szánom. Az első néhány perc (ne legyek fukar: negyedóra) arról "szól", hogy egy fickó kapucnival a fején ugrabugrál egy sötét teremben, miközben stroboszkóppal villódznak egyenesen a közönség arcába. Ja és szól egy szívverésnél gyorsabb, átható dübögés. Amitől nagyon-nagyon kényelmetlenül kezdjük érezni magunkat nagyon-nagyon hamar. Aztán jönnek még mindenféle zajok és zörejek, minimális fénnyel megtámogatva, tényleg minden tolerancia-küszöböt megcsiklandozó picit átláthatatlan gubancolás a fényekkel és az árnyakkal. Láttam, hogy nem egyedül éreztem kényelmetlenül magam. Szinte mindenki fészkelődött, vakarózott. Volt, aki kiment. Vooolt? Tulajdonképpen szinte folyamatos volt a be- és kiszállingózás. Viszont - a francba is be kell vallanom - valamiért működött a dolog.

Hatott rám ez a chilei társulat.

Picit az idegeimen táncoltak, de aztán megértettem, hogy ők az én türelmetlenségemet, az én idegrendszeremet használják hangszerként, azon játszanak és adják elő a darabot. Gyakorlatilag én voltam a kezükben a hangszer. Baromi idegesítő, nagyon komfortzónán kívüli, de nagyon is mély élmény. Feloldozásokkal, fellélegzéssel és erős nyomással.

A fesztiválturisták alakulata (fentről balra lentre majd jobbra haladva): Viktor, Dávid, Tamás Forrás: Origo

Az összetört világkép

Vagy mondjam Xavier Rudd felemelő koncertjét, ahol megéreztem azt, hogy milyen is lehetne ez a világ? Megnéztük a fickó koncertjét (a kolléga nem volt annyira elalélva, mint én), beszélgettünk is vele, mondhatni kimaxoltuk. Nagy név ebben a világbéke-műfajban, számomra azonban (a kollégával ellentétben) eddig ismeretlen fogalomnak számított ez a (kolléga szavajárásával élve) félisten.

De ott történt valami velem az A38 sátorban.

Picit eltörtem, picit megtörtem, kaptam egy leheletnyi gellert. Úgy tudnám kifejezni, hogy lelkem állóvizébe bedobott egy kavicsot ez a Xavier Rudd nevű fickó. Nem tudom hogyan és nem tudom mikor, de abban biztos vagyok, hogy visszaköszön még az életemben az a ma még aprónak tűnő, jó értelemben vett törés, amit ez az ausztrál fickó okozott.

Az összetört pillanat

Vagy említsem azt, amikor összemosolyogtunk a gombnyomogatás okozta felhőtlen mámorban? Már tettem korábban említést erről az élményről, de úgy tűnik, hogy továbbra is meghatározó. Van egy olyan pont ezen a végtelenül nagy Szigeten, egy árnyas, nem feltűnő részen, ahol kiáll négy gomb a földből. Ha négy ember egyszerre nyomja meg a négy gombot, akkor a velük szemben álló, jó pár emelet magas fán kiviláglanak a mindenféle színes-mintás vidám installációk. Soha nem fogom elfelejteni, ahogyan három különböző nemzet képviselői összemosolygunk. Nem történt semmi izgalmas, semmi kiemelkedő.

Csak egy pillanat.

Ahogyan összenéztünk, megértettünk és felnevettünk. Négyen három különböző nyelven tudattuk egymással ugyanazt. Picit olyan pillanat volt az, amikor összefutnak egymás mellé párhuzamosan a világ sokszor kibogozhatatlannak tűnő szálai.

Az összetört pszichedélia

Vagy mondjam azt, amikor teljesen pszichedelikus élményt átélve, szinte transzba révedve fekszünk a babzsákokban és nézzük az amerikai művész gömb-belsőre megálmodott, végtelenbe taszító vizuális attrakcióját?

Vagy mit mondjak? A sörözéseket? A nagy beszélgetéseket? A nagy összefutásokat? Az összenevetéseket? A kacsintásokat? A nagy gondolatokat? Az apró hülyeségeket?

Vagy ne mondjak inkább már semmit, csak egyszerűen nyomjak rá ennek a videónak a play-gombjára és nézzem azt, ahogyan ez a három srác jóízűen összekacag? Mondjuk azt is lehet, ez igaz.