Álmomban mindig menekülök, mindig üldöznek

Nagyon szereti

A Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művész színésznő növendékkorában még Bajor Gizivel is állt közös színpadon, majd hosszú pályafutása során olyan, mára legendává lett művészeknek volt partnere, mint például Feleki Kamill, Gábor Miklós, Agárdy Gábor, Honthy Hanna. A nyolcvannyolc éves Galambos Erzsi nem titkolja korát, és olyan virulens, mintha az embert próbáló hivatásában töltött évtizedei nem estek volna egybe a történelem embert próbáló korszakaival. Pedig a „virslimoziban" átélt gyermekkori filmélményei, a szakmájától kapott szép pillanatok emlékei éppolyan elevenen élnek benne, mint a vészkorszak szörnyűségei, vagy a Rákosi-rendszer másként borzalmas abszurdjai. Amit elmond, az sokat hozzátesz ahhoz, amit tudni érdemes a színházon belüli és az azon túli világról.

Édesapja az Arizóna bár portása volt, édesanyja évtizedekig jegyszedő az Operettszínházban. Lányuk mindkét helyre bejáratos, s alig tizenkét évesen ösztöndíjas Lakner bácsi gyermekszínházában. Egy korábbi interjújában azonban azt emelte ki: gyerekkorát a nyomor, az éhezés és a kiszolgáltatottság jellemezte.

Mindennek több olvasata van. Sokszor megesett: mivel másra nem futotta, nagyon vártuk a maradékot, amit apám hozott haza hajnalban az Arizónából. Gyakran emlegette: Horthy Pista tartozik neki tíz pengővel, mert egy lump éjszaka után kisegítette, de abból a lógva maradt adóságból nem laktunk jól. Mindig használt cipőkben jártam, ha lejött a talpuk, apám megszegelte. Irigyeltem az iskolatársaim lakkcipőit, aztán apám vett nekem valami hasonlót a Teleki téri piacon. Hát, a hasonló az sosem az igazi. Vasárnap délutánonként körbeszaladtam a környéken: kinek lehet húsz fillérért mosogatni? Hajnali ötkor elmentem krumplit pucolni egy pékségbe, aztán triciklivel kihordtuk a pékárut az ajtók elé. Nem volt könnyű, ám másfelől nézve: a mosogatásért kapott pénz feléért, tíz fillérért be lehetett ülni a Damjanich utcai „virslimozgóba", ami alakja után kapta a nevét. Igaz, csak az első sor elé lerakott padra, ahonnan hátrabicsaklott fejjel bámultam a vásznat – de imádtam. Jó emlékem a Lakner bácsi is. Hogy a gyerekkorom mégis a megtestesült borzalomként idéződik fel, annak egyetlen oka van: a háború.

Fotós: Csudai Sándor - Origo

Miként élte át?

Képek ugranak be. Nem volt mód arra, hogy a nagyanyám szeméről levegyék a hályogot, ezért megvakult. Előttem van, ahogy kísérgetem le-fel a légópincék lépcsőjén, apám lépeget előttünk, öcsémmel a hátán. A bátyám mindeközben kint van az orosz fronton. Felidéződik a Dembinszky utcai egyszobás udvari lakásunk, a körgang, a szomszéd gyerekek, akik egyik napról a másikra tünedeznek el szüleikkel együtt, miután megszólal egy kolomp, és viszik őket. Halottam, de gyerekfejjel fel nem fogtam, hogy vagy a Dunába lövik őket, vagy bevagonírozzák. Gyerekeik között a barátaim, mind messzi táborokba kerülnek. Csillagos házban laktunk. Hívő római katolikusként máig sem tudom feldolgozni azt, ami akkoriban történt.

Budapest, 1957. szeptember 2. Zenthe Ferenc és Galambos Erzsi színművészek a forgatás szünetében a Csendes otthon című filmbohózat szabadtéri jeleneteinek felvételén a Róna utcában Forrás: MTI/Tormai Andor

Hogyan kerültek csillagos házba római katolikusként?

Apám azért kérdéses volt, ő Grünbaummból magyarosított. Örökbe fogadták, hosszú történet lenne, amúgy nemrég neki is megtaláltam a keresztlevelét. Mellékszál, nem a Grünbaummság magyarázza az ottlétünket. Korábban mi is szép, utcai lakásban laktunk, abban a házban, amelyben Ruttkai Éva élt a szüleivel. Éva ajánlatára kerültem el Lakner bácsihoz is. Ám egyre többe került fenntartani azt a lakást, ezért költöztünk a Dembinszky utcába. Amikor aztán olyan idők jöttek, akkor felmérték a lakók arányát, és csillagos háznak minősítették.

Amit eddig felidézett: többségükben abszurdok tragikus sorozata.

Aki nem élte meg azokat az időket, az fel sem tudja fogni, hogy milyen, amikor az abszurd maga a realitás. Mész az utcán, megszólalnak a szirénák, ugrasz az első pincébe, ahol lehet, hogy meghalsz. Bevásárolsz a szomszédaidnak, de mire hazatérsz, már nincsenek szomszédaid. Az meg elmondhatatlan, amit a nyilasok műveltek a háború végén. Valójában magam sem tudom megemészteni, amit gyerekként átéltem. Jó alvó vagyok, mégis altatót szedek, hogy kikapcsoljam az agyam egy bizonyos részét. Tabletta nélkül soha nincs jó álmom: mindig menekülök, mindig üldöznek. Miközben az is igaz: ha nem ég meg a lelkem a háborúban, akkor sosem tudom úgy eljátszani a Lola Blaut, ahogy azt Seregi László rendezésében évtizedekkel később eljátszottam. Azt a szerepet tartom pályám csúcspontjának.

Budapest, 1963. október 29. Buss Gyula Jacques a műtörténész és Galambos Erzsi Yvette, betörőlány szerepében játszik Darvas Szilárd és Királyhegyi Pál Lopni sem szabad című zenés bűnügyi vígjátékában. A darabot Bozóky István rendezésében, G. Dénes György dalszövegeivel a Nagymező utcai Petőfi Színházban mutatták be október 27-én Forrás: MTI/Keleti Éva

Addig még történt egy s más. Családjuk szempontjából jobb idők jöttek a háború után?

Viharos sebességgel érkezett a Rákosi-korszak. Csontsovány anyámat, aki minden falatját a gyerekeknek adta, pártfélórákra küldték. Azt sem tudta, hol van. Munkaszolgálatot megjárt apámat majdnem kitelepítették, persze családostól. Ugyanis az öcsém – aki raccsolt, és állandóan hülyéskedett –, amikor az iskolában raccsolásáról kérdezték, azt felelte: azért raccsol, mert grófok vagyunk. Két hét múlva jöttek kitelepíteni minket. Apám behívta az ávósokat, mutatta a nyomorult lakásunkat, kérdezte: ilyenben élnek a grófok? Megúsztuk, de az öcsém életében először kapott két pofont az apámtól.

Galambos Erzsi és testvére Fotós: Csudai Sándor - Origo

Mindeközben mégiscsak eljárt Lakner bácsihoz, majd táncolni, balettozni tanult.

Lakner bácsinál talán én voltam az egyetlen, aki aprócska fizetést is kapott. A többieknek selyemből, bársonyból csináltatták a jelmezét, a díszítéseiket, nekem krepp-papírból volt a tütüszoknyám. Kreppből volt rajta a rózsa is, a világtalan nagymamám tanította meg anyukámnak, hogyan kell papírból virágot csinálni. Ami pedig a táncot illeti: a házunk negyedik emeletén lakott Arien és Stone, akik korábban Fred Astaire iskolájában tanítottak. A virslimoziba állandóan Fred Astaire- és Ginger Rogers-filmeket néztem – amíg el nem kezdtek bombázni. Otthon meg gyakorolgattam a lépéseket. Aztán megkértem Ernő bácsit, vagyis Stone-t, hogy tanítson meg szteppelni. Ez nem sokkal az után történt, hogy a nyilasok leverték a fél veséjét, de amint felépült, hozzálátott. Szteppelni azért ülve tanított meg, úgy még ma is jobb vagyok, mint állva. Az is a pálya felé vitt, hogy anyám miatt még a leckémet is az Operettszínházban írtam. Közel háromszázszor láttam ott a Sybill-t Karády Katalinnal. Operettszínházi „hátterem" magyarázza, hogy korán elkezdtem balettozni, mégpedig Horváth Margitnál, az Operaház iskolájában, amelynek Nádasi Ferenc volt az igazgatója. Hét évig tanultam, az első spicc-cipőmet Ottrubay Melindától kaptam, aki férjhez menve Esterházy hercegné lett, de előbb még tanított az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában is, miután felvettek.

Budapest, 1979. július 5. Haumann Péter Gottfried Schreckenburg és Galambos Erzsi Gréti, szobalány szerepében Franz Arnold-Ernst Bach Hurrá fiú című bohózatának próbáján. A darabot július 6-án mutatják be a Városmajori Színpadon Seregi László rendezésében Forrás: MTI/Horvát Éva

Talán nem mindenki tudja: az 1949-ig működő intézmény a Színművészeti Akadémia mellett a honi színjátszás egyik legjelentősebb intézménye volt.

Olyan tanárokkal, mint Várkonyi Zoltán, Apáthi Imre, Somlay Artúr, Rátkai Márton. Én vagyok az egyetlen élő ember, aki – még elsőévesként – benne voltam Várkonyi Zoltán rövid életű Művész Színházában a Trójában nem lesz háború című darabban. A vizsgaelőadásainkat viszont a Nemzeti Színházban tartottuk, kisebb kitérők mellet én is oda jártam gyakorlatra. Elsőévesként Bajor Gizi mellett statisztáltam a Kaméliás hölgyben. Elképesztően fegyelmezett és a hivatásával szemben végtelenül alázatos művész volt. A második felvonás nagyjelentében mindig előrelopakodtam a próbákon. Bajor Gizi szerepe szerint – az ájulás felé közeledve – egyre jobban zihált, én együtt ziháltam vele. A főpróbán pedig el is ájultam az izgalomtól, megelőzve Bajor alélását. Az iskolát igazgató Szél István utóbb megkért: többet ilyet ne tegyek, de nem volt retorzió. Várkonyi imádott a képességeim, meg a dilijeim miatt. Az intézmény 1949-es megszüntetésekor már három évet elvégeztem. Kaptam egy működési engedélyt, amivel mindenfelé felléphettem, de nem számított diplomának. Azt csak a nyolcvanötödik születésnapomra kaptam meg.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!