Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A történelmi háttérről
A Monarchia létrejöttét különösen izgalmas történelmi események előzték meg. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverését követő, a hadseregre, a bürokráciára és a titkosrendőrségre támaszkodó neoabszolutista kormányzás egyes engedményei, például a jobbágyfelszabadítás, ellenére sem hozta meg a várt eredményt, a magyarok behódolását a bécsi udvar számára, amelynek bel- és külpolitikáját többek szerint továbbra is a téves helyzetértékelések és az elhibázott döntések sorozata határozta meg.
Az 1853 és 1856 között zajló krími háborúban az Osztrák Császárság nem állt az Orosz Birodalom mellé, semleges magatartásával viszonzás nélkül hagyta a korábban a magyar forradalom elfojtásában jelentős segítséget nyújtó cárt, megbízható szövetséges nélkül maradva így Európában. Az osztrákok vereségét és a Lombardia elvesztését eredményező 1859-es solferinói csata után
még inkább felerősödött a magyar ellenállás,
amely a külpolitikai elszigeteltséggel együtt súlyos következményekkel járt volna a császárság számára, ezért az uralkodó az 1860-as októberi diploma után az 1861-es februári pátens kiadásával kísérletet tett birodalmának központosításra, amit a magyarok elutasítottak.
Patthelyzet alakult ki, így Ferenc József Schmerling belügyminiszter kinevezésével és az ideiglenes, átmeneti állapot, vagyis a provizórium kihirdetésével időt akart nyerni. Szüksége is volt rá, mert
Bécstől nem messze feltűnt egy porosz államférfi,
aki minél előbb pontot akart tenni a hosszú idő óta az európai diplomáciai életben többeket foglalkoztató kérdésre:
kinek a vezetésével és hogyan valósul meg a német egység?
Miután a Porosz Királyság miniszterelnöke, Otto von Bismarck felszólította Ferenc Józsefet a közös fellépésre, a magukat a németek vezetőjének tartó Habsburgok 1864-ben beléptek a Porosz Királyság oldalán a Dán Királyság ellen viselt háborúba, amelyben visszaszerezték Schleswig-Holstein tartományt. A császár az 1859-es vesztes solferinói ütközet után úgy látta, hogy
a konfliktus a legmegfelelőbb időben jött a bécsi udvar számára,
és kapva kapott az alkalmon, hogy helyreállítása a császárság megtépázott renoméját. Bismarck viszont éppen azért húzta be az osztrákokat a dán háborúba, mert tudta, hogy ha közösen megnyerik, a következő kérdés az lesz, hogy ténylegesen ki igazgatja majd a visszanyert tartományt, ki lesz az európai német egység megteremtője, és ezt a pozíciót a porosz miniszterelnök saját magának szánta. Ferenc Józsefet a reálpolitika nevében kijátszották, és szempillantás alatt kitört a porosz-osztrák háború, amelyben az Orosz Birodalom revansot vett a krími háborúban elmulasztott osztrák segítségért: most ők maradtak semlegesek, és miután a franciák sem avatkoztak közbe, Bismarck pedig az olaszokkal még a háború előtt megegyezett, az Osztrák Császárság végleg egyedül maradt.
A háború a Habsburgok számára katasztrofális, 1866-os königgrätzi vereséggel zárult.
El kellett fogadniuk, hogy a németek nélkülük és porosz vezetéssel egyesülnek, ráadásul Velencét is elvesztették. A német nyelvű államok fölötti osztrák fölény véget ért, és a Habsburgok sosem képviseltek többé jelentős erőt a német területeken. Miután Ferenc Józsefnek a birodalom központosításra irányuló intézkedései is elbuktak, kénytelen volt engedni a magyar nemzeti törekvéseknek. Bár az átalakulásban bizonyára jelentős szereppel bírt, egyoldalú ítéletnek tűnne a Monarchia létrejöttét az Osztrák Császárságot érintő nemzetközi események következményének betudni. Magyar oldalról a kiegyezés vezéralakja, az ellenzéknek már a harmincas években is meghatározó politikusa, Deák Ferenc a szabadságharc leverését követően a kialakuló passzív magyar ellenállás ikonikus jelképévé vált. Deák amellett érvelt, hogy a magyar országgyűlés, vagyis a diéta feliratban (Felirati Párt) utasítsa el az 1861-es februári pátenst, meghagyva így a későbbi lehetséges tárgyalások esélyét, ellentétben Teleki Lászlóval, aki a bécsi udvarral kizárt volna minden további együttműködést, s így a határozatban (Határozati Párt) történő elutasítást szorgalmazta.
Végül Deák álláspontja győzött,
Teleki a szavazás előestéjén öngyilkos lett. A kiegyezés felé haladó közeledés egyik fordulópontja Deák 1865. április 16-án a Pesti Naplóban megjelent húsvéti cikke volt, amelyben kifejtette: lehetséges, hogy az osztrákok birodalmi érdekeit és a magyar alkotmányosságot egy platformra helyezzék. A meginduló tárgyalásokat félbeszakította a fentebb már említett néhány hetes, 1866 nyarán kitört porosz-osztrák háború. Deák július közepén az uralkodónál tett látogatása alkalmával kifejtette a magyar kormány megalakításának szükségességét, majd a háború lezárása után a császár novemberre összehívta az országgyűlést és 1867. február 17-én kinevezte a felelős magyar kormányt, amelynek miniszterelnöke a korábban halálraítélt és jelképesen felakasztott gróf Andrássy Gyula lett. Június 8-án, tizenkilenc évvel hatalomra kerülése után Ferenc Józsefet magyar királlyá koronázták. Év végére pedig tisztázásra kerültek a kiegyezéssel kapcsolatos törvények is, hogy elfogadásuk után két fővárosával létrejöjjön Közép-Európa gazdaságilag és kulturálisan is kiemelkedően erős, de annál több ellentmondással bíró dualista államszövetsége, a modern polgárság és a gazdag, szerteágazó művészeti élet alapjait megteremtő Osztrák-Magyar Monarchia.
Néhány gondolat a korszak művészeti életéről
A dualizmus többek között a művészeti élet robbanásszerű fejlődését is magával hozta, amelynek az előadásra figyelemmel néhány érdekes vonását érdemes megemlíteni. A Monarchia intézményrendszerének fejlődése, az urbanizáció, a polgárosodás és az iparosodás a korszak építészetét is fellendítette. A szakrális épületekre, kastélyokra, palotákra, színházakra adódott ugyan példa, de a bankokra, bíróságokra, kiállítási és vásárcsarnokokra, ipari és raktár épületekre nem. Mindezen túl megváltozott az épületek megépítésének folyamata is, amelyben az udvari és főúri megbízás mellett egyre hangsúlyosabb szerepet töltött be az építészeti pályázat és a társas vállalkozás. A vagyonos polgár értelemszerűen történelmi hátterének alaposabb megismerésével is törekedett az önazonosságra, így lassan útjára indult az előbb az antik korból, majd a polgárság saját történelmi előzményeiből kifejlődő historizmus. Az új és megnövekedett, kitűnni vágyó igényekre válaszul megjelent a kovácsolt, az öntött, a hengerelt vas és az acél, az üveg, később pedig a beton és a vasbeton:
az építészet nagyiparrá vált.
A század végén egyre nagyobb teret hódított a historizmussal szembe helyezkedő szecesszió, amely a természethez fordulva, növényi mintákra épülő lágy hullámzásával, látványos kidolgozottságával, kacskaringós indáival, és élénk színeivel megtagadta az ipari létesítmények vas és üveg szerkezetének seszínű derékszögeit. Bővültek a Monarchia színházi és zenei életének színterei is. A főúri kastélyok és a székesegyházak mellett egyre hangsúlyosabb szerepet nyertek a polgári művelődés és szórakozás helyszínei, a prózai és zenés darabokat játszó színházak. 1873-ban egyesült Pest, Buda és Óbuda, a főváros jelentős vonzerejét a művészeti élet új helyszínei is növelték: a forradalomban szétágyúzott Redoute helyén még a kiegyezés előtt megépült a Pesti Vigadó, 1875-ben a népszínművekre, később operettekre szakosodott Népszínház és a klasszikus zenei képzés fellegvára, a Zeneakadémia. 1884-ben megnyitotta kapuit az Operaház, 1896-ban a Vígszínház, 1897-ben a Hevesi Sándor téri Magyar Színház, 1903-ban pedig a Király Színház, a vállalkozások a színházi életben is megvetették a lábukat.
Feltűntek azok a zeneművész egyéniségek is, akiknek saját maguk mellett a közösséggel is voltak terveik:
az Erkel család elévülhetetlen érdemeket szerzett a zenei képzés minőségének fejlesztésében, a hazai és külföldi művek bemutatásában
(Erkel Elek számos operettet is vezényelt), de megemlíthetjük Richter Jánost is, aki viszont éppen a magyar remekműveket mutatta be a nemzetközi közönségnek. Liszt és Erkel korszakalkotó jelentősége mellett többek között Aggházy Károly, Farkas Ödön, Hubay Jenő, Mosonyi Mihály, Szendy Árpád, Zichy Géza neve fémjelezte a kort, a század utolsó éveitől kezdődően pedig felvételt nyert a Zeneakadémiára a nagy generáció: Antalffy-Zsiross Dezső, Bartók Béla, Dohnányi Ernő, Huszka Jenő, Jacobi Viktor, Kálmán Imre, Kodály Zoltán és Weiner Leó. A Monarchia tagoltsága és ellentmondásossága talán Kodálynak az akkori zenei valóságról megfogalmazott gondolatain keresztül is érzékelhető:
A század végén zeneélet dolgában három teljesen elkülönült rétegre szakadt az ország. A zeneileg műveltek szerfölött vékony rétege teljesen az idegen eredetű, német vagy olasz szellemiséget kifejező, de nemzetközivé lett remekművek kultuszában élt. Magyar jelleget a magasabb zenében, némi leereszkedéssel, Erkel operáiban és Liszt rapszódiáiban látott. Más elszigetelt kísérletek sikertelenségéből leginkább azt a meggyőződést szűrte le, hogy a magasabb művészi magyar jellegű zene csak álom. A cigányzenében előadásra kerülő népies műzeneirodalmat ez a réteg nem tekintette művészi zenének, viszont ez volt egész középosztályunk zenei bibliája. (...) S ott volt a harmadik réteg, a falu rejtélyes, ismeretlen népe. Senki nem tudta, de egynéhány felbukkant példából sejthető volt, hogy közte még ismeretlen, csodálatos dalok élnek.
A még fel nem fedezett, de évszázadok óta a falvak mélyén lévő népdalkincs mellett az iparosodás és az urbanizáció kitermelte a maga különleges nagyvárosi zenés színházi műfaját, szerzői pedig időközben szépen lassan lefejtették magukról a később saját hangját megtaláló hazai zenei élet átmeneti útkeresését és kialakították azokat az egyéni és sajátos stílusjegyeket és érvényes zenei értékeket, amelyekkel hódító útjára indulhatott a magyar operett.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!
