Fiam, te mindig gyilkost vagy rossz embert játszol

Vágólapra másolva!

Néhány hete érkezett haza a Szentpétervárról, ahol a színházi olimpián - Vidnyánszky Attila rendezésében - a Rocco és fivéreiben játszotta Ivo szerepét Nagy Márk. Azt mondta: mind a két előadásra elkeltek a jegyek, a nézők pedig állva ünnepelték őket a bemutatók után. Hihetetlen érzés volt – mondja. A Nemzeti Színház fiatal színésze gyerekkorában matematika tagozatos volt, és rengeteg matektanulmányi versenyen részt vett. Viszont egyetlen szavalóversenyen indult csupán – még kilencévesen –, de akkor sem jutott tovább. Na, nem azért, mert rosszul mondta volna a verset, hanem azért, mert túl rövid volt a költemény. Sokáig eszébe sem jutott a színészet. Egy rapzenekart alapított tizenévesen. Ekkor vette észre az édesanyja, hogy szeret színpadon lenni. Ő tanácsolta, hogy próbálja meg a színészetet. A Kaposvári Egyetemen végzett 2018-ban, azóta tagja a Nemzeti Színház társulatának. Jelenleg kilenc darabban láthatja a közönség, szinte minden nap a színpadon van. Woyzeck, Biff Az ügynök halálából, Richard Rich, vagy Lucifer – mind különös karakterek. „Édesanyám mondta nem is olyan régen, hogy fiam, te vagy gyilkost játszol, vagy rossz embert. Nem tudom, miért. Biztosan ilyen fejem van. De nagyon szeretem ezeket a szerepeket" – mondja. Azon is elgondolkodott már, hogy meddig tart ez a korszak, amikor játszva ugrál a színpadon kétméteres magasságokból - erőt próbáló előadásokat játszik végig. Vajon mikor jön el az az idő, amikor már rossz térdekkel, elhasznált hangszálakkal vissza kell ülni kávét kevergetni egy társalgási drámába? Interjú Nagy Márkkal.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Nemzeti Színház Nagy Márk

Fekete, feliratos póló, sötét melegítő és piros sapka cirill betűs felirattal. Rohan – pedig nem késett egy percet sem -, fut a lépcsőn, kapkodja a levegőt, jó napot, sziasztok. Kézfogás. „ Jó a sapka" - mondom, erre lekapja, nézegeti és mosolyog. „Igen, Szentpéterváron vettem. Elég megosztó." „Nem csodálom, nem is mutatjuk meg" – mondom, igen, ő is így gondolja, de neki tetszik, jó sapka ez.

Nagy Márk, a Nemzeti Színház színésze fotó: Talán Csaba

Néhány hete Szentpéterváron volt a színházi olimpia – ott mutatta be a Nemzeti Színház a Rocco és fivérei című darabot Vidnyánszky Attila rendezésében. A kolozsvári és Vidnyánszky Attila beregszászi színházán kívül magyar színház soha nem szerepelt még a színházi olimpián. A Nemzeti most a világ egyik leghíresebb színházában, az Alekszandrinszkijban kétszer lépett fel a Roccóval. Páratlan siker volt – állva tapsolt a közönség.
„Nagy dolog ez" – mondja Nagy Márk, aki a tetovált, kemény városi csávó, Ivo szerepét játssza a darabban.

Hatalmas volt a színház óriási nézőtérrel. Amikor megtudtuk, hogy mind a két előadásra elkeltek a jegyek, az valóban jó érzés volt. Izgultam, persze, mert a Rocco formabontó előadás, de nagy siker volt. A nézők ünnepeltek minket – képzeld, állva bravóztak. Ha egyenként mentünk ki meghajolni, akkor is, és amikor mindenki együtt, akkor is. Hihetetlen érzés volt."

Nagy Márk 2013-ban nyert felvételt a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának színművész szakára. Uray Péter osztályába került. Dolgozott a Karinthy Színházban, a kecskeméti Katona József Színházban, és persze a Nemzetiben is az egyetemi évek alatt. Tavaly óta a Nemzeti Színház társulatának tagja. Most 9 darabban játszik – szinte minden nap a színpadon van – és ő tényleg ott van a színpadon.

Nagy Márk a Rocco és fivéreiben, a Nemzeti Színházban Fotó: Polyák Attila - Origo

Valahogy úgy van ez, hogy amikor megjelenik – akármilyen szerepben –, őt figyeli az ember. Elég egy fejbiccentés a Roccóban, egy kaján vigyor Richard Richtől az Egy ember az örökkévalóságnak című darabban, de Az ügynök halálában, Biff szerepében is fantasztikus, és persze itt van Frank Woyzeck, a pszichés zavarokkal küzdő fiatalember – nagyon jó előadás. Épp a Woyzecket néztük, és Nagy Márk mondott egy monológot. Előttem ült egy férfi. Azt súgta a mellette ülő barátjának: „ebből a fiúból még nagy színész lesz." Nem tudta elmagyarázni, hogy miért gondolja ezt, mert - ugye – mégiscsak tartott az előadás, így csak annyit mondott: egyszerűen olyan az arca.

A detektív, aki szelektíven gyűjti a szemetet

„Biztos te is az a tipikus kissrác voltál, aki minden iskolai ünnepségen verset mondott, ezer szavalóversenyen indult, és persze nyert is, és már másodikos korában mindenki azt mondogatta, hogy színész lesz ez a gyerek." – mondom, de Nagy Márk a fejét csóválja, nem, ez egyáltalán nem így volt.
„Egyetlen versmondó versenyen indultam, de ott sem jutottam tovább. Na, nem azért, mert olyan rosszul mondtam volna a verset, hanem azért, mert a bírálók úgy ítélték meg, hogy túl rövid volt a költemény. Petőfi Sándortól mondtam a Füstbe ment tervet. Jó, persze, nem túl hosszú vers, de már akkor is menő volt Petőfit olvasni, szavalni, és én is imádtam. És mivel csak kilencéves voltam, a Szeptember végén című költeményt még nem értettem, így maradt a Fekete kenyér vagy az „Egész úton hazafelé...". A Fekete kenyér mindössze nyolcsoros, így maradt a Füstbe ment terv. De annak a versnek a karakterszáma is kevés volt ahhoz, hogy továbbjussak."

A versek szeretetét édesanyja táplálta, aki sok verset olvasott neki, és a mai napig a versek szerelmese. De alapvetően – bármilyen furcsa is – matematikából volt kiemelkedő az iskolában.
„Na, például matekversenyen annál többször voltam. Egy problémamegoldó versenyen nagyon jó helyezést értem el. Abban az időben nagyon népszerű lettem a suliban, de egyéb következménye nem lett a dolognak. Aztán egy versíróversenyen is részt vettem, ott második lettem. A versemet már nem tudnám elszavalni, de arra emlékszem, hogy egy nyomozóról szólt, pontosabban egy detektívről, aki szelektíven gyűjti a hulladékot. Megtetszett, hogy a két szó rímel: detektív-szelektív. Ez egyébként a mai napig kíséri az életemet. Mindegy, mit jelent, csak rímeljen, és akkor az elindít valamit bennem."
Azt mondja, tizenévesen elcsúszkált. Pontosan így fogalmaz: elcsúszkált. Nem értem, így megkérdezem, hogy ez mit jelent.
„Hévízre jártam általános iskolába, ami – ugye – nem sokkal nagyobb falu, mint Sármellék, csak több az orosz. A gimnáziumot már Keszthelyen kezdtem, ami már számomra metropolisznak számított. Elkezdtem bulizni, éjszakázni, ahogyan a tizenévesek szoktak. Az osztálytársaim közül sokan a Műszaki Egyetemre készültek, többen nemzetközi gazdálkodást akartak tanulni, az osztály másik fele biológia tagozatos volt, így legtöbben orvosnak készültek, de volt, aki régész akart lenni. Úgy éreztem, hogy én csak lógok a levegőben. Sem építészmérnök, sem orvos nem lesz belőlem. Valójában akkor azt éreztem, hogy nem érdekel semmi. Nem foglalkoztattak a világ dolgai, a közéleti témák, de még a szerelem sem."

Fiam, csinálj már valamit – mondta az édesanyja. Ekkor rapzenekart alapított – ehhez volt kedve. Otthon is mindig rapelt az édesanyjának. Tizenöt évesen elkészítette első stúdiófelvételét – a haveroknak tetszett, így összeálltak, és egyre többször léptek fel itt-ott a zenekarral.
„Anyám észrevette, hogy szeretek a színpadon állni. Ő mondta először, hogy felvételizzek a színművészetire, mert – úgy gondolja – felvesznek. Jelentkeztem Budapestre is, és Kaposvárra is. Kaposváron Vidnyánszky Attila öt perc alatt kirúgott. De szerintem már nem emlékszik rá."
Amikor kérdezem, hogy mit gondol, miért alakult így a kaposvári felvételi, azt mondja: szörnyű, de még a darabokat sem olvasta el, amelyekből a monológokat vitte a felvételire. Fogalma nem volt, hogy mit mond a monológban, csak megtanulta, és megpróbálta úgy elmondani a szöveget, ahogyan érezte, amit gondolt róla.

„Talán Kosztolányit mondtam éppen, amikor a tanár úr leállított, és csak ennyit mondott: nagyon nyers. Nemcsak a modora, hanem az egész. Így nem lehet. És elküldött."

"Elmentem Budapestre is felvételizni, és ugyanúgy, mint a kaposvári felvételin, ott sem volt bennem megfelelési kényszer vagy görcs. Úgy gondoltam: lesz, ami lesz. Máté Gáborral álltam szemben a felvételin, és ott is mondtam a monológokat, ahogyan éreztem, ahogyan gondoltam. Ott az első rostán tovább jutottam, de a másodikon kiestem. Ezután mentem el a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskolába. Óriási szerencsém volt, mert remek emberek közé kerültem. Naszlady Évától és Vida Gábortól sokat tanultam, de még az osztálytársaimtól is. Olvasd el ezt, olvasd el azt, rengeteg tanácsot kaptam, és én szorgalmasan olvastam is a műveket, amiket ajánlottak. Az egyik lány pedig azt mondta: erős fiú vagy, mozognod kellene, és órák után elhívott, hogy emelgessem. Fogalmam sem volt, hogy miért. Talán még az is átfutott a gondolataimon, hogy hagyjál már, ez mire lenne jó? De mivel nyilvánvalóan jó dolog egy lányt emelgetni, így elmentem, és emelgettem. Közben persze bele is szerettem a színészetbe, a játékba, a mozgásba. Nagyon mélyen hatottak rám bizonyos drámák – például Arthur Miller. Így telt el egy év, és persze már meglett az a monológanyag, amivel a következő évben újra felvételizni mentem a színművészetire. Úgy indultam el, hogy olvastam a darabokat. Kaposvárra fel is vettek Uray Péter osztályába. Megfogadtam, hogy ha felvesznek az egyetemre, ott keményen dolgozom majd. És ez sikerült is. Ráadásul jó közösségbe kerültem, elhivatott emberek közé. Korán, már az első év elején nyitottunk egymás felé, kéthetente szerveztünk osztálybulikat, amelyeknek nem a kötetlen tivornyázás volt a lényege, hanem az, hogy beszéljünk magunkról. Ez nagyon összerántotta a csapatot. Uray Péter pedig megtanította nekünk, hogy egymásra vagyunk utalva. Hihetetlenül sokat dolgoztunk az egyetem alatt. Na, akkor már érdekeltek a világ dolgai."

Milyen gondolatok mentén pörög a fővárosi értelmiség?

A kaposvári egyetemi években többször jöttek Budapestre a színészhallgatók játszani is, tanulni is. A fiatal, budapesti színészek és színészhallgatók azonnal megrohanták őket, és millió kérdést tettek fel nekik: hogyan működik náluk, Kaposváron az élet.
„Nekem azt mondták, hogy színészkocsmába megyünk, és ahelyett, hogy a színészetről, drámákról, előadásokról beszélgettünk volna, a budapestiek a közéletre, oktatáspolitikára vonatkozó kérdésekkel árasztottak el bennünket. Egyfelől ez minket nem érdekelt, másfelől pedig nem is volt időnk ilyesmivel foglalkozni, hiszen rengeteget dolgoztunk és tanultunk az egyetemen. De ekkor elkezdett foglalkoztatni, hogy miben is pörög a fővárosi értelmiség. Bármikor kérdezgettek, vagy elmondták a véleményüket Kaposvárról, az egyetemről, a tanáraimról, én nem tudtam ezzel azonosulni. Nekem azok az emberek, akikről beszéltek, egytől egyig a tanáraim voltak, és nagyon sokat tanultam tőlük, rengeteget köszönhetek nekik. Azt tudtam mondani ezeknek az embereknek, hogy például szívesen elmesélem nekik, hogyan kell a Grotowski-féle ninja feladatot csinálni. De hogy milyen politikai szövevények övezik az ő gondolatmeneteiket, azt nem tudom. Színészi gyakorlatról is szívesen beszélgetek."

Ekkor gondolkodott el a társadalmi és politikai kérdéseken – milyen korban élünk, ez őt miként érinti, és persze, ezáltal jött rá arra is, hogy nagyon fontos minden esetben megnézni, hogy a színmű, amivel éppen foglalkozik, milyen korban íródott.
„Például ha egy Csehov-darabon elgondolkodik az ember, vagy azon, hogy Moliére milyen korban élt, akkor sokkal jobban megértheti a műveket, a gondolatokat, amelyeket nem lehetett kimondani, leírni, de mégis megbújnak a mondatokban, jelenetekben. De ott van például Brecht – a kedvencem. Aki nem titkolózott. Leírta, amit gondolt – és inkább elhagyta a hazáját. Persze, az ő kora is speciális kor volt. Brechtet egyébként Zsótér Sándor szerettette meg velem – aki azt hiszi, hogy egy kaposvári vizsgán találkoztunk először, de ez nem így van. Egyszer Budapesten, a IX. kerületben jártam – nagy vihar volt, fújt a szél, esett az eső. Egy kapualjban állt, én pedig odaléptem hozzá, és azt mondtam: uram, kérem, adjon tüzet. Sokáig bajlódott vele, mert mindig elfújta a lángot szél, de végül sikerült. Ő volt Zsótér Sándor. Aztán a vizsgán, amikor megláttam, ismerős volt, és beugrott a viharos jelenet."

Ilyen a fejem

Már az egyetemi évek alatt játszott a Nemzetiben az osztálytársaival. A Boldogságlabirintusban és a Don Quijotében is szerepeltek. Nagy Márk azt mondja: furcsa volt minden, és persze mindenkitől féltek az elején.

„Hamar észrevettük, hogy olyan emberek dolgoznak itt a Nemzeti Színházban, akik között rövid idő alatt fel lehet oldódni. Itt könnyű jóban lenni mindenkivel. Nyilván, a hatalmas színpadtól zavarban voltunk, de Vidnyánszky Attila és Uray Péter úgy próbálta kitalálni a szerepünket, hogy érvényesülni tudjunk, még akkor is, ha még nem vagyunk kész színészek. Így hát ugráltunk, táncoltunk, énekeltünk, üvöltöztünk. Ez már ment."

Hamar megszerette a közeget, de a fővárost nehezen szokta meg. Nem találta a helyét ebben a nyüzsgésben. Egyedül érezte magát – pedig sok ismerőse volt már akkor Budapesten. De mégis. Úgy érezte, hogy igen, ismerősök, haverok vannak, de mégsem állnak olyan közel egymáshoz, hogy csak úgy felhívja, hogy te, nem ülünk be egy moziba? Aztán mire szerződtették a Nemzetibe, megszokta a várost.

„Egy ideje sugdolóztak arról, hogy a Nemzeti Színházba kerülök az egyetem után, de nem voltam én abban biztos, hogy ez tényleg így lesz. Korábban Vidnyánszky tanár úr mindig azt mondogatta, hogy mindenkinek a hasznára válik, ha vidéki színházban tölt el egy-két évet. Én akkor már játszottam Az ügynök halálában a Nemzeti Színházban, de semmi mást nem tudtam a következő évadról. És ekkor jött a fordulópont az életemben. Felvettek. Jött a Figaro házassága, a Woyzeck, a Gömbfejűek és a csúcsfejűek, az Ember tragédiája, az Egy ember az örökkévalóságnak, most pedig a Rocco. Nagyon jó szerepek. Látod, ezeknél is fontos, hogy milyen korban íródtak. Az Egy ember... VIII. Henrik korában játszódik – és abban a korban kotorászni végtelenül izgalmas. Ráadásul Schnell Ádám – akivel együtt játszottam a darabban – rengeteget tud erről a korról, sokat olvasott róla, és folyton kérdezgettem, még a próbák alatt is. A Woyzecknél is hasonlóan érdekes volt megtudni, hogy ez az ember miért küzdött pszichés zavarokkal? Mit jelentett az, hogy ha valakit besoroztak a porosz hadseregbe? Ha ennek az ember utána jár, megérti azt a stresszt, ami ezt a srácot – Woyzecket - nyomja."

Woyzeck szerepében Nagy Márk fotó: Talán Csaba

Woyzeck – a pszichés zavaros srác, Az ügynök halálában Biff – hát, kissé kleptomániás, az Egy ember...-ben Richard Rich - törtető karrierista. De ott van még Lucifer is. Furcsa karakterek – mondom, mire Nagy Márk elneveti magát.

„Anyám is mindig azt mondja, hogy fiam, te mindig vagy gyilkost, vagy rossz embert játszol. Nem tudom miért. Biztosan, mert ilyen fejem van. De nagyon szeretem ezeket a szerepeket. Biff az Ügynök halálából volt az egyik álmom, hogy egyszer eljátszhatom. Biff egyik monológjával felvételiztem a Kaposvári Egyetemre. Nagyon közel áll hozzám Arthur Miller és ez a darab. Aztán amikor felhívott Csiszár Imre a Galilei élete című előadás bemutatója után egy hónnappal, és azt mondta: az az ötlete támadt, hogy én játsszam el Biffet Az ügynök halálában, én lepkerepülésben mentem haza. Biff azért jó fej. Lehet szeretni. Ráadásul nem könnyű ezeket a karaktereket eljátszani. Mégiscsak elgondolkodtató, amikor egy huszonéves gyerek ráförmed Rátóti Zoltánra az Egy ember...-ben. De az Ügynökben Blaskó Péterrel – aki Willy Lomant játszotta - sem volt könnyű, amikor Biff elküldi a francba az egyik jelenetben. Hatalmas színészek ők, és ez érdekes játék volt a próbákon."

Meddig tart a hülyéskedős korszak?

„És majd egyszer, valamikor, sok év múlva el szeretnéd játszani Willy Lomant is?" – kérdezem. Nem válaszol. Mintha egy kicsit zavarba is jött volna. Aztán másként kérdezem: hogyan látja a jövőt? Egyszerűen azt mondja: remélem, lesz három gyerekem. Ez a terv biztos. Három? Igen. Minimum.

„Kitaláltam nekik olyan tulajdonságokat, amelyeket nehéz lenne egy emberben összehozni."

„És ha nem olyanok lesznek, ahogyan kitaláltad?" – kérdezem.

„Akkor másmilyenek lesznek, három teljesen különböző ember. Már látom, ahogyan viszem őket vásárolni – egyikük még kenguruban, a mellkasomra kötve, és két totyogó kölyök meg mellettem. Válogatnak, nézelődnek, csacsognak."

A színházról pedig egészen komoly és mellbevágó gondolatai vannak. Azt mondja: éppen a napokban beszélgettek erről a barátaival.

„Nem tudom, hogy meddig tart ez az időszak. Most falra mászós, egyfolytában üvöltözős, minden ellen lázadó, melegítőben járó, elhülyéskedős időszakot élek. A színpadon is hol két méter magasan vagyok, de most a Roccóban hat méter magasságban is játszunk. Jól esik, hogy Vidnyánszky Attila bízik bennem, és persze, amellett, hogy mindent megtesznek a biztonságunkért, azért megkérdezi, hogy ugye, megígéred, hogy nem esel le? És persze, hogy nem esem le, hiszen minden olyan könnyű. Aztán néhány napja belém csapott egy felismerés. Huszonöt év után lett egy rossz fogam. Életemben először. Persze, mindig jártam ellenőrzésre, belenézett a számba a fogorvos, mondta, hogy gyönyörű, és mehettem haza. Most viszont ott volt az a rossz fog, és ez sokkolt. Fogalmam sem volt, mi történik egy fogorvosi székben. Vagyis:

elérkeztem egy választóvonalhoz.

Eszembe jutott, hogy mi lesz, ha a színészetnél is bekövetkezik ez? Ha már nem megy az ugrálás ide-oda. A színházcsinálás is olyan irányba halad, amikor a kifejezésmódok sokkal expresszívebbek. Szeretem a társalgási drámákat is, de folyamatosan gondolkodni kell azon, hogy hogyan lehetne még erősebb érzelmi kifejezésmódot találni. Azt viszont nem tudom, hogy egészen pontosan meddig leszek alkalmas erre. Erőt próbáló előadások ezek. Aztán ha eljön az idő – mondjuk a negyvenes éveimben -, amikor rossz térdekkel, elhasznált hangszálakkal visszaülök kávét kevergetni egy társalgási drámába, akkor az milyen lesz majd? Vannak ilyen apokaliptikus vízióim."

A Nemzeti Színházban nagyon szeret dolgozni. És bár Vidnyánszky Attila nem vette fel az egyetemre az első próbálkozásnál, ma már érzi, hogy kedveli az igazgató.
„Persze, mindig megkapom a kötelező dorgálást, de ez kell, mert néha link vagyok, főleg, ha fáradok. Nagyon szeretek vele dolgozni.

A tanár úr a rendezésein keresztül elvisz olyan világokba, ahol az ember az álmaiban jár. Nem tudom, hogy a nézők érzik-e ezt a pezsgést, ami például bennem van egy-egy előadás alatt. Jó lenne, ha éreznék.

Ez nagyon nagy ajándék. Kevés olyan elfoglaltságot tudok mondani, ahol ilyen óriási dolgot tapasztalhat meg az ember, ilyen felszabadultsággal, vérmérséklettel. Vidnyánszky Attila udvarias, konzervatív ember, de a színpadon nincs határ. A művészete annyira szabad, annyira korlátlan, és olyan szeretettel fordul minden és mindenki felé, hogy az elképesztő. Végtelenül hálás vagyok neki."

Azt mondja: a Nemzetiben egy igazi jó, összetartó, profi csapat dolgozik. A színészektől a műszakosokon át a büfésig. Mindenki végtelenül kedves és hihetetlenül profi.

„Lenyűgöző emberek mindannyian. Néha csodálom is munkájukat: a műszak – ha kell – fele annyi idő alatt felépíti a díszletet. A kellékesek nem hibázhatnak. Ha a kellékes Évike látja, hogy álmos vagyok, kérés nélkül főzi a kávét, és hozza nekem. Ezek az emberek duzzadnak a profizmustól. Felemelő érzés belépni ide, ebbe az épületbe. Mindenkinek ezt kívánom, hogy ezt érezze, ha bemegy a munkahelyére."

Elbúcsúzunk – rohan tovább. Már a lépcsőnél jár, amikor észreveszem, hogy a piros, cirill betűs sapka a széken maradt. „Márk, a sapka" – kiáltom. Visszafut. Ja, igen, a sapka. Felcsapja a fejére, int még egyszer, és eltűnik a lépcsőfordulóban.