Lux Ádám: Azok véleményére adok sokat, akiket én is nagyra tartok

Másokkal és magával szemben is már-már szigorúnak mondható a maximalizmusa. A pályáját nem mindig a jó irányba terelő apró véletleneket a mai napig nem felejtette el, és éppen az ilyenek miatt már több mint 20 éve szabadúszó. Közelgő bemutatókról, rendezői elképzelésekről és attitűdökről is beszélgettünk Lux Ádámmal. Interjú. 

Még a Kisváros-sal kapcsolatban mondta korábban, hogy igyekszik minden epizódot megnézni, amiben szerepelt. Tart még ez az elemzési módszer?

Életem végéig. Azóta hál' Istennek, forgattam jó pár filmet, főleg tévéfilmeket, és mindig mindet visszanéztem. Szerintem mindenféle külső elemzésnél többet ér ez, mert én látom, hogy mi az, ami igaz, őszinte és mi az, ami nem. Mindenkit át tudok verni... talán... [nevet], de magamat nem. 2018 januárjában forgattuk a Megszállottak című filmet, ami már 16 nemzetközi filmdíjat nyert, és tudni kell róla, hogy iszonyatosan gyorsan készült, emiatt borzasztóan kellett koncentrálni a forgatásakor.

Ott nem volt arra lehetőség, hogy az ember mérlegeljen, hogy mi a kevés, mi a sok,

mi az, ami elég egy szuper közelihez. Ott nagyon kellett az a rutin, amit például én többek között a Kisváros-nak köszönhettem. Egyébként még a színházi előadások tévé felvételét is megnézem utólag, pedig az nem egy igazán szerencsés műfaj.

A felesége szakmabeli, szinkronrendező. Ő esetleg társul ezeknél a visszanézéseknél?

Nem igazán. Ezt rám hagyja.

A már egész nagy gyerekei sem ülnek oda?

Az az igazság, hogy szeretem is egyedül nézni. Ettől függetlenül számít a család véleménye, de akit nem tudok átverni, az én magam vagyok. Ráadásul szűz jegyben születtem, ami egy elég szigorú jegy. Másokkal és magammal szemben is maximalista vagyok. Ebből következik, hogy nagyon ritkán vagyok tökéletesen elégedett magammal.

Lux Ádám Forrás: Origo

Herczeg Ferenc Kék róka című darabjának próbája után beszélgetünk. A műben központi szerepe van a féltékenységnek, ami azért is lehet egy kicsit érdekes, mert tudható, hogy ön nagyon rendezett családi életet él. Mit érzett, amikor jött a felkérés?

Nagy boldogság volt, mert ez egy kitűnő darab, és rengeteg titok van benne. Mindegyik szereplő álcát visel, többek közt az én karakterem is. Azt hihetnénk, hogy ez a Pál egy nagyon egyszerű, hiszékeny ember, akit könnyű átverni. Aztán a darab alatt kiderül, hogy egyáltalán nem így van, csak ő másképp álcázza azt az érzést, ami benne munkál a felesége kapcsán, mint ahogy elsőre feltételezünk. Remek, összetett figura ez, nehéz is, éppen ezért nagyon örültem neki. Az pedig egy kellemes véletlen, hogy párhuzamosan próbálom Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek-jét a József Attila Színházban. Ugyan

az egy szerepátvétel, de abszolút főszerep.

Az egy szerelmi háromszög, ez, a Kék róka pedig egy szerelmi négy- vagy ötszög, de ennek is egy háromszög a magja. Ahogy a két szerző, úgy a két darab is nagyon különbözik, mégis a bennük lévő alapkérdések, alapfelvetések nagyon hasonlóak. A figurák viszont nagyon különböznek egymástól. Az egyik egy öreg tábornok, aki 40 évig ül a sötétben, eszi magát a múlton, és alig várja, hogy megjöjjön régi barátja, akivel majd tisztázza, hogy mi is volt az a bizonyos viszony köztük és közös hölgyismerősük között. Herczeg Ferencnél meg van egy férj, egy házi barát, és egy közös hölgy, vagy kettő...? Mindkét szerep eljátszása iszonyatosan nehéz, összetett feladat, éppen ezért nagyon élvezetes, de nagyon fárasztó időszak ez most nekem.

Igazából arra voltam kíváncsi, hogy általában örül-e annak, ha a személyiségével szöges ellentétben álló karaktert kap? Mert a Kék róka Pálját én éppen ilyennek gondolnám.

Hogyne, szeretem az olyan karaktereket, amelyek nagyon is különböznek a saját egyéniségemtől. És valóban ilyen Pál is, noha van sok hasonló vonásunk is. Ami hasonló, az talán az, hogy ő is nagyon vigyáz arra, hogy ne bántson meg másokat. Ha véleményt formál, azt kulturáltan, óvatosan teszi. Nem szereti, ha durván rontanak bele az életébe, ezért ő is vigyáz másokéra. És amikor ez mégis megtörténik, mert van a darabban egy ilyen jelenet, akkor szépen, határozottan, de kulturáltan rendet tesz. Persze azért őt is vezetik az orránál fogva, de hát melyik férfit ne vezetnék az orránál fogva a nők?! [nevet]

Forrás: Origo

Egy korábbi interjújában említette, hogy érdekli a rendezés. Azt lehet tudni, hogy mikor fogalmazódott meg először ez a gondolat?

Nem tudom pontosan, de annyi biztos, hogy izgat ez a dolog. Úgy mondanám, hogy fogékony vagyok bizonyos problémák iránt, és ha azokkal foglalkozik egy-egy darab, akkor azt én borzasztó szívesen megrendezném. Tehát nem úgy gondolok én erre, hogy olyan rendező lennék, aki mindent megrendez, amit felkínálnak neki, nem. Engem elsősorban lélektani darabok érdekelnek.

Ezzel már kicsit vissza is kanyarodtunk a Kék róka Páljával közös vonásukhoz, vagyis ahhoz a képességhez, hogy az ember kulturáltan tudja közölni a véleményét, vagy egyáltalán bánni tudjon az emberekkel.

Végül is igen, ez az úgynevezett színészvezetés egy fontos eleme. Egyébként abban én nagyon hiszek, hogy különböző színészekkel különbözőképpen kell dolgozni. Az egyiket halkan, suttogva, a vállát átfogva kell instruálni, szinte vallomást téve elmondani neki, hogy mi lenne a legjobb. A másikat pedig

ordítva elküldeni a jó büdös francba, mert az mozgatja meg, az piszkálja fel.

A lényeg a végeredmény. Azt már egész halkan súgom meg, hogy nagyon kevés olyan rendezővel találkoztam, aki így dolgozott volna, különbséget téve a színészek között. De nem mondanám, hogy ez volna az oka annak, hogy én a rendezésen gondolkodom. Ez inkább csak felerősítette bennem azt a kérdést, hogy hogyan lehet elérni a legjobb eredményt. A saját szakmai tapasztalatom alapján is, amikor éreztem, hogy kihozták belőlem a maximumot. Nemrég olvastam el újra a diplomamunkámat, amit a Nemzeti Színház egykori nagyhírű főrendezőjéről, Gellért Endréről írtam. Szerintem ő ilyen típusú rendező volt, aki tudott arra is figyelni, hogy ne csak egy víziója legyen az előadásról, de érdekelje is, hogy a különböző karakterű színészeknél hogyan tudja a legjobb eredményt elérni.

Tett már valamilyen lépést a rendezés irányába?

Nem.

Keresi vagy inkább várja a lehetőséget?

Keresem, de nyomulni nem akarok. Vagy hozza az élet, vagy nem.

Milyen a közös munka a Kék róka rendezőjével, Csiszár Imrével? Ha jól tudom, nem most találkoztak először.

Imrével már nagyon sokszor dolgoztunk együtt, ráadásul sokféle, különböző műfajú munkák voltak ezek. Őszintén mondhatom, hogy jól ismerjük egymást, és ez jó dolog. Imrénél nincs semmi tétovaság, nagyon pontosan megmondja, hogy mit szeretne és hogyan. Nála

soha nem lehet olyan bajban az ember, hogy nem tudja, mit miért mond.

Az ő módszere pontosan egybevág azzal, amit mi a főiskolán tanultunk. Nekem Horvai István és Kapás Dezső voltak az osztályfőnökeim – a Vígszínház két kiváló rendezője. Horvai tanár úr igazgatója is volt akkoriban az intézménynek. Ők minket arra tanítottak, hogy nem lehet semmit sem csak úgy, általánosságban mondani a színpadon. Mindig mindennek megvan az oka, hogy mit miért tesz, vagy mond az ember. Ennek pedig utána kell járni, fel kell fejteni, ki kell bogozni az okokat.

Forrás: Origo

Említette, hogy a hasonlóságok mellett A gyertyák csonkig égnek-ben játszott szerepe és a Kék róka Pálja azért alapvetően különböző karakterek. Általában szereti, ha egyszerre többféle szerepet játszik?

Igen, sokfélét szeretek játszani. Ahogy mondtam, a lélektani drámák a kedvenceim, de boldog vagyok, ha közben játszhatok egy vígjátékban is, és nagyon szeretek énekelni, ezért mindig örülök, ha musical is kerül a repertoárba. Most például műsoron van még az ExperiDance táncegyüttessel a Gyöngyhajú lány balladája, amit nagyon szeretek.

A sokszínűség kedvelése mindig is így volt?

Igen.

Valójában az a gondolat volt a kérdésem mögött, hogy létezik-e olyan hozzáállás a pályakezdő, a főiskolát éppen csak elhagyó színészeknél – az „ide nekem az oroszlánt is”-típus mellett –, aminek inkább egyfajta megfelelési kényszer a lényege. És ami miatt igyekeznek egy szerepre koncentrálni, hogy azt nagyon jól megoldják. Vagy ez már a gyávaság határát súrolná?

Nekem inkább az „ide nekem az oroszlánt is” jellegű hozzáállás ismerős. Egy főiskolás esetében butaság lenne attól félni, hogy esetleg nem sikerül a dolog. Menni és csinálni kell. Nekem például pont a műfaji sokszínűség hozott sikert a pályám elején. A főiskola után előszerződésem volt a József Attila Színházhoz, de közben vidékre, Debrecenbe mentem két évre. És rögtön az első évben megkaptam Debrecen város nívódíját. 23 éves voltam, és mellettem 40-50 éves emberek kaptak ilyen díjat, amit én akkor épp egy lélektani drámára és egy musicalre kaptam.

A vidékre való szándékos elszerződés pályakezdőként talán még mindig éppen ezért divatos, mert ott sok mindent el lehet játszani, lehet tanulni.

Szerintem jó is, mert ott vannak kötelező műfaji „körök”. Ott muszáj egy zenés darabot, egy vígjátékot, és egy drámát is, lehetőleg kosztümöset bemutatni egy évadban. Ezekben az előadásokban én is rutint szerezhettem. Debrecenben két év alatt eljátszottam 8-10 szerepet. Nagyon kedves emlék, hogy életem legelső nagyszínházi szerepe a József és testvérei című drámának egy nagyon kis szerepe

arra volt jó, hogy az ember megtanuljon a tömegjelenetekben is maximálisan jelen lenni.

A történetet egy amerikai drámaíró, Barrie Stavis írta, aki maga is ott volt a premieren. Utána odajött, és a főrendező jelenlétében azt mondta, hogy „ez a fiú...hm... erre figyeljetek oda”. [nevet] Ezek után jött a két előadás, amiért a nívódíjat kaptam. Az egyik a Godspell című musical, ami nekünk korábban, még a főiskolán volt vizsgaelőadásunk, és itt újra alkottuk, a lélektani dráma pedig Strindberg Haláltánc című darabja volt. Az utóbbi igazából beugrás volt, nem én játszottam volna eredetileg a szerepet. Valaki visszamondta, ezért szóltak nekem, mondván, hogy „Mit csinálsz holnapután? Csak mert lenne egy olvasópróbád.” Hát így kezdtem.

Aztán elment a József Attila Színházhoz, majd Szolnokra, és a '90-es évek közepén döntött a szabadúszás mellett. Ez az üzemmód megmaradt?

Igen, még most is tart. Éppen ezért is játszhattam sokfélét sokféle emberrel. Ha a szabadúszás jól működik, akkor egyik produkció szüli a másikat. Tehát ha az ember megfelel, megszeretik, akkor hívják legközelebb is. Persze ez egy kockázatos buli, de ha bejön, akkor csak olyat játszik az ember, amit szeretne.

Forrás: Origo

És lehet tudni, hogy miért váltott a szabadúszásra? Igazából én pont olyan színésznek gondolnám, aki 40-50 évig játszik egy, maximum két társulatnál.

Jogos a felvetés, mert ha lett volna olyan színház, ahol teljes szakmai bizalmat érzek, akkor valószínűleg így alakult volna, tehát egy társulatnál maradok. De az életemben nagyon sokszor pici véletleneken múlt, hogy éppen hova kerülök. Már a pályám legelején is így történt: még főiskolásként a Katona József Színháznál voltam gyakorlaton, ahol Székely Gábor volt az igazgató. Ő rendezett volna egy darabot, amit végül betiltottak. Ekkor még a rendszerváltás előtt voltunk, 1986 körül, és egész egyszerűen betiltotta az előadást a híres-hírhedt Aczél elvtárs. Emiatt a produkció nem jött létre, és én emiatt nem dolgoztam Székely Gáborral.

Ezek szerint több az olyan pici véletlen, amiről azt gondolja, hogy nem feltétlenül a legjobb irányba terelte a sorsát?

Persze. Egy olyan szellemi műhelyhez tartozni folyamatosan, amit én sokra tartok, az nagyon jó lett volna. Ki tudja, mi történik, ha bekerülök egy olyan színházi műhelybe, amilyen Gáboré volt. Azért sok-sok évvel később dolgoztam az ő rendező osztályának több hallgatójával is. Például Bagossy Lacival, aki azóta országos hírű rendező, és ha jól tudom, tanszékvezető a főiskolán. Az ő első nagyszínházi produkciójában, Goethe Clavigó-jában játszottam, és akkor Székely Gábor eljött besegíteni a rendezésbe.

Nagyon jó volt az a közös munka.

Aztán szerettem volna idekerülni, mikor Székely Gábor igazgatásával 1994-ben elindult az Új Színház. Azért is bíztam benne egy picit, mert rendezett itt a szintén az ő osztályában végzett Hargitai Iván, akinek én több főiskolás vizsgarendezésében is részt vettem korábban. Az idekerülés sajnos nem jött össze, viszont cserébe dolgozhattam a már említett Bagossy Lacival és egy másik Székely-tanítvánnyal, Bal Józseffel. Akkor már négy éve a József Attila Színháznál voltam, és valami frissebb energiára, szellemi munkára vágytam. Ekkor mondták Laciék, hogy menjek Szolnokra, mert ott elindul valami.

Azért jó emlékei is vannak a József Attila Színházról?

Persze, hogyne. A lényeg, hogy én ott is a kisebb műhelymunkákat kerestem, szerettem. Volt nekünk ott teljesen saját kezdeményezésünk is. William Wharton Madárka című regényéből készített Alan Parker egy filmet, és mi, Csizner Ildikó újságíró segítségével elkészítettük a dramatizált változatát, amivel aztán megkerestük az igazgatóságot, pályáztunk különböző szakmai fórumokon, és végül be is mutattuk a darabot. Olyan sikere lett, hogy a gazdasági igazgató saját hatáskörben osztott nekünk jutalmat. Nagy öröm volt, hogy az előadásunk miatt olyanok jöttek el a József Attila Színházba, akik annak idején nem nagyon jártak arrafelé: rengeteg egyetemista. Ezt mi nagyon nagy eredménynek tartottuk.

Most két bemutatója is lesz. Vannak olyanok, akiknek számít a véleménye?

Nagyon is vannak, a családon és a szakmán belül is. Neveket nem mondanék, mert senkit sem szeretnék megbántani azzal, hogy őt nem említem. Ha az ember – főleg ha premieren van, – kaphat hideget és meleget is, és ez borzasztóan össze tud zavarni. Én úgy tettem ez ügyben rendet, hogy azoknak a véleményére adok nagyon sokat, akiket én is nagyra tartok. Most is lesz a Kék róka premierjén ilyen vendégem, és fontosnak tartottam, hogy a József Attila Színház Stúdiószínpadán is legyen majd ilyen ember, A gyertyák csonkig égnek premierjén.

Ezek szerint a stúdiószínpadon lesz, a kedvelt környezetben...

Igen, igen. A stúdiószínpadok óhatatlanul vonzzák a lélektani kamaradrámákat, mivel a stúdiószínpad egyesíti a színháznak és a filmnek az előnyeit. Vagyis olyan közel van, mint a film – mert a legkisebb szemvillanást is észre lehet venni –, de közben élő is, mint a színház. Persze veszélyt is rejt magában, mert ha valaki nem játszik őszintén, akkor az nagyon könnyen lebukik.

Mert esetleg alibizik, vagy nem sikerül neki?

Én úgy szoktam mondani, kicsit pestiesen, hogy ha valaki nem döglik bele abba a lélektani állapotba, amibe éppen bele kell halnia, akkor az egész fabatkát sem ér. Ezért tud nagyon fárasztó lenni egy-egy ilyen előadás, hisz az ember szívét, lelkét beleadja. De nagyon kell vigyázni, főleg premier esetén. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy ilyenkor, az előadás végeztével azonnal be kell csukni a lelkemet, mert a bemutató után mindenkinek véleménye van, és ezek néha akaratlanul is bántóak tudnak lenni. Ma már azt szoktam mondani viccesen, hogy a saját premieremre is csak azért járok, mert muszáj.

Miket tervez még erre az évadra?

Mást egyelőre nem tervezek, nem is nagyon tudnék. Ez most két olyan fajsúlyos szerep, dráma, hogy próbálok egyáltalán életben maradni. [nevet] Ezeken kívül van még valami a levegőben, csak kérdés, hogy létrejön-e. Viszont úgy néz ki, egy régi tervemet lassan meg is tudom valósítani. Édesanyám tíz évvel ezelőtt halt meg, és emiatt

nagyon komolyan készülök egy anya-fiú estre.

Rengeteg nagyon jó anyagom gyűlt már össze ismert és teljesen ismeretlen versekből, de lesznek benne prózai írások, dalok is. Egy-két évvel ezelőtt meghívtak, hogy mondjak el egy anyaverset a Családbarát című műsorban, és akkor velem együtt felkérték Cakó Ferencet is, a fantasztikus homokanimátort, festőművészt, hogy illusztrálja az előadásomat. A következő évben, kicsit már irányítva az ügyet, én jelentkeztem, hogy volna megint egy ilyen versem. Aztán lett egy harmadik, homokanimációval együtt előadott anyaversem. Ezeket mindenféleképpen szeretném beletenni az estembe. Ezeken kívül énekelni is nagyon szeretnék. Gyönyörűségesen szép anyadalok vannak. Jó lenne megmutatni őket...