Ez olyan, mint a boksz, ahol csak önbizalommal lehet ringbe szállni

Vágólapra másolva!

Nagyjából egy éve dolgoznak az előadáson, de azt mondja, a munka meghozta gyümölcsét, és minden fáradságot megért. Szerinte Herczeg Ferenc-művet rendezni mindig nagy kihívás, de vállalni kell. Nagy Viktor rendezővel beszélgettünk az Új Színház közelgő ősbemutatójáról, Az élet kapujá-ról, de szóba került a történelem és az agresszív rendezők is. Interjú.

Csermely Gábor

Vágólapra másolva!

Új Színház ősbemutató ujszinhaz2019 Nagy Viktor rendező

Mikor érkezett a felkérés a színháztól Az élet kapuja rendezésére?

Nagyjából egy éve kért fel Dörner György, azóta dolgozunk az előadáson. Az előző közös darabunk a Bizánc volt, illetve utána jött még a Csíksomlyói passió. És nyilvánvaló volt, hogy a Bizánc sikere után a színház elő fog venni más Herczeg-darabokat is. Elő is vették a Kék róká-t, most pedig Az élet kapujá-t, ami egy regény. Talán inkább kisregény. A lényeg, hogy nem színpadra írta Herczeg Ferenc. Fazekas István színpadra alkalmazott átirata jó egy évig készült. A komoly munkafolyamat alatt többször találkoztunk vele, beszélgettünk róla, és persze több verzió is készült. Nem könnyű egy ilyen nagy történetet színpadra fogalmazni, annál is inkább, mert a regény nagyon filmszerűen ábrázolja a történéseket, és viszonylag kevés dialógus van benne.

A szöveggel kapcsolatos közös munkában segítette az, hogy korábban voltak írói, drámaírói ambíciói?

Azért ebben inkább a színházi tapasztalatom segített, mert a drámaírói ambícióimat igazából még a Zeneművészeti Főiskola alatt leállítottam. Akkor fordultam a rendezés felé, mert úgy gondoltam, hogy az nekem jobban megy.

Gondolom, nem volt hezitálás a mostani felkérésnél?

Azért volt némi, mert mindig nagyon nehéz egy regényt színpadra vinni. Persze színpadra vitték már szinte az összes ismert regényt, a Háború és béké-től kezdve az Anna Kareniná-n át a Száz év magány-ig. Ezek között persze vannak jó és kevésbé jó adaptációk. Nyilván a Háború és béké-t nehezebb színpadra adaptálni, mint A per-t, de a lényeg, hogy egyiket sem könnyű. Éppen ezért kíváncsian és némi kétséggel vártam, hogy mi lesz ebből a dologból. De azt gondolom, hogy a közös munka Fazekas Istvánnal, és a több verzió meghozta az eredményt, és egy nagyon jól játszható dráma kerekedett ki belőle.

Hány verzió készült?

Legalább három. Azt is tudni kell, hogy egy ősbemutató gyakorlatilag a premierig íródik. Tehát mindig vannak olyan dolgok, amik a próbák alatt jönnek elő. Plusz még az egész történetet megspékeltem azzal, hogy igen érdekes lesz az előadás zenei világa. Egy kis csalással, egy időbeni ugrással az opera kezdetének korszakába, az 1600-as évekbe ugrunk, Monteverdi és Cavalieri idejébe.

Szinte száz éves ugrás ez.

Igen, némi csalással behozom ezt a zenei világot. A darabban megjelenő dekadens római arisztokrata világ – beleértve természetesen a papságot is – az egyik jelenetben belesodródik egy olyan történetbe, ami lényegében egy operaelőadás. Ez benne van Herczeg Ferenc eredeti művében is, csak nem mint opera, hanem mint pantomim, vagy egyfajta pogány szertartás.

A felkérésnél adott volt Az élet kapuja, vagy esetleg csak annyit lehetett tudni, hogy valamelyik Herczeg-mű lesz az?

Igazából azon ment a gondolkodás, hogy melyik Herczeg-művet vegyük elő, több is szóba került. És végül a színház döntötte el, hogy melyik legyen az a darab. Szerintem ebben közrejátszik a regény szomorú és európai aktualitása. A mű 1513-ban játszódik Rómában, ahol egy pápaválasztás történt, és ahol egy magyar főpap, Bakócz Tamás jó eséllyel pályázott a pápai trónra, de kudarcot vallott. Ez után egy évvel jött a Dózsa-féle parasztfelkelés, majd a töröktől elszenvedett vereség, végül Magyarország összeomlása. Tehát

a regényben és a színdarabban is ott van a széthúzás és a Nyugat közönye, valamint maga felé fordulása.

Európa urai pontosan tudták, milyen veszedelmet jelent a török és a muszlim nyomulás, mégsem tettek semmit. Inkább beáldozták Kelet-Európát, Közép-Európát, így Magyarországot is. Herczeg Ferenc munkáinak sokszor van valamilyen fontos történelmi, politikai aktualitása. És ez a Bizánc-ban és Az élet kapujá-ban is vastagon benne van.

Egy felkérésnél általában mi számít önnek? A mű, a szerző, a társulat vagy valami más is?

Minden számít. Én már többedszer dolgozom itt, és nyilván ambicionálom, hogy egyáltalán felkér engem a színház megrendezni valamit. Mivel az Újszínház magyar darabokat játszik, nyilván nem fognak Shakespeare-re felkérni, és eddig mindig jó választások voltak, hiszen Kocsis István két darabját is megrendeztem, utána egy Móricz Zsigmond-darabot, a Sári bíró-t, majd jött a Bizánc, aztán a Csíksomlyói passió. Ezek mind remek feladatok, mindegyiket nyugodt szívvel elvállaltam. Volt olyan is, amire én tettem javaslatot, ilyen volt a Sári bíró. De ott van a Bizánc, ami már nekem is régóta a fejemben volt. Még élt Sík Ferenc, amikor kaptam egy felkérést a Nemzeti Színháztól, de valami oknál fogva nem akartam elvállalni.

Egy rendező életében nyilván gyakran előfordul, hogy egy alkotótól több darabot is megrendezhet. De Herczeg Ferenc ebből a szempontból speciális, mert talán mondhatjuk, hogy nem egy „divatos” szerző. Az élet kapujá-ra készülve előny volt, hogy korábban már rendezett Herczeg-művet?

Herczeg Ferenc szerintem mindig egy kihívás. Olyan nagy volumenű szerző, akit nagyon sokáig elhallgattak, és teljesen érdemtelenül. Az övé ugyanaz a szenvedéstörténet, mint Dohnányi Ernőé, aki szintén a két nagy háború között volt a csúcson. Mondhatjuk, hogy a művészi élet királya volt, nemcsak mint zeneszerző, hanem mint szólista, mint karmester, mint zeneakadémiai igazgató is. Ugyanilyen Herczeg Ferenc is: sikeres regényíró, akadémikus, politikus, akinek külföldön is játszották a darabjait, és közben az Új Idők szerkesztője is volt. De

a háború után rá is az a sors várt, mint Dohnányira.

Bár Herczeg elég bátor volt, mert nem ment külföldre; igaz, nem is támadták, mint Dohnányit. Ennek ellenére 1945 után gyakorlatilag egzisztenciálisan és művészileg is háttérbe szorították, magyarul hidegre tették. Ezért nagyon fontos az ő újbóli felfedezése a most is folyó kultúrharcban, amit ne nevezzünk kultúrkampfnak. Ugyanis a gyanútlan olvasó egyből azt hiheti, hogy itt valami fasiszta dolog van, holott csak küzdelemről, harcról van szó. Kultúrharc? Hát persze, hogy van. Miért, az '50-es, '60-as években talán nem volt kultúrharc? De, csak a Szabad Nép, majd a Népszabadság oldalain ment. Akiről ott egyszer negatívan írtak, az szedhette a sátorfáját. És ha van kultúrharc, akkor annak az az egyik értelme, hogy a Herczeg Ferenc és a hozzá hasonlók megkapják a maguk helyét az irodalmi kánonban. Én azt gondolom, hogy ezt be kell vállalni. Nem kell igazodni senkihez.

Tehát annak üzenete van, ha valaki elvállalja egy Herczeg-darab rendezését?

Igen, annak már eleve üzenete van. Főleg, ha az előadás nem karikatúrája a műnek. Mert úgyis lehet üzenetet mondani, hogy mondjuk, a Bizánc-ot megfordítom, mert ugye el lehet játszani mindennek az ellenkezőjét is. Az élet kapujá-nak is lehet az ellenkezőjét rendezni, mint az eredeti szándék. Tehát nemcsak a mű bevállalása az érdekes, hanem hogy mi a végeredmény.

Említette, hogy részt vett a színpadra alkalmazási folyamatban, de gondolom, rengeteg kutatómunka szükséges egy ilyen feladathoz.

Igen, rendesen bele kell ásnia magát az embernek a történelembe. Még a reneszánszot is újra elő kellett venni, hiszen felbukkan például Michelangelo, Leonardo és Raffaello is a darabban. Tehát bármennyire is ismerem a műveiket, és egész életemben bújtam a könyvtárakat, lapozgattam a különböző albumokat, de csak fel kellett ütni a különböző könyveket az életükkel kapcsolatban, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy egy színpadon ábrázolt művész milyen életet élt. Eddig nem nagyon érdekelt, hogy Raffaello hogyan élt, de most már pontosan tudom. És természetesen utána kellett menni az egész Bakócz-ügynek is. Tehát ez nagyon komoly előmunkálattal járt.

A napokban elindultak az olvasópróbák. Mik a tapasztalatok?

Nagyon jó a hangulat, mindenki feldobva érkezett. Az olvasópróba kétnapos volt, ami egy rendezői expozéval indult, aztán elolvastuk az egészet. A második napon már nagyon komolyan elkezdtük elemezni is a karaktereket. Mellette persze elmeséltem vizuálisan az előadást, vagyis azt, hogyan fog kinézni.

Nagyon élményszerű volt, ahogy az emberek fogadták,

és ahogy bizonyos dolgokról elkezdtünk beszélni, vitatkozni. Nálam a rendezés nagyon sok beszélgetésből áll, hiszen egy karakter megfogalmazásának van egy nagyon komoly gondolati-filozófiai része is. Én nagyon jól éreztem magam, és bár nagyon megterhelő és nehéz egy ilyen olvasópróbát elemzéssel együtt végigvinni, megérte a fáradságot.

Privát, kétszemélyes beszélgetések is kialakulnak, ha ön rendez?

Természetesen igen. Próbán és akár a büfében is, bár a büfé ma már nem igazán színtere ezeknek a beszélgetéseknek, mert mindenki rohan valahova. Azért is kellenek ezek a beszélgetések, mert nagyon sokszor egybeesik a privát és a művészi oldal. Már csak azért is, mert az én privát ízlésem és privát gondolkodásom találkozik valaki másnak a gondolkodásával és ízlésével.

Alapszabály, hogy a színészek nem szólnak bele a rendező dolgába, de mi a helyzet akkor, ha az ember olyan színésszel dolgozik, aki maga is rendez, ráadásul a színház igazgatója?

Nem csak itt fordult velem elő ilyen, bár kifejezetten nem szeretek igazgatókat rendezni. De gondoljunk csak a Vígszínházra vagy a Katonára, és sok más helyre, ahol egy olyan művész igazgatja a színházat, aki egyben vezető színész. Ha az ember sokat rendez egy ilyen helyen, akkor óhatatlanul színészként is találkozni fog az igazgatóval. De nekem ilyen szempontból csak pozitív élményeim vannak. És nemcsak itt, hanem más színházaknál is.

Engem soha senki nem próbált meg azért befolyásolni, mert ő már rendezett életében.

Akkor természetesen lehet véleménye valakinek, ha arról szól a beszélgetés, hogy milyen módon kell valamit megcsinálni, de mindenki tiszteletben tartja, hogy ki a rendező. Hiszen ő viszi a bőrét a vásárra. Persze a színész is a maga területén, de a rendezőnek határozott elképzeléssel kell érkeznie, és határozottan kell meggyőznie például az igazgatót, a vezető vagy akár Kossuth-díjas színészt is. Egyébként pedig az a tapasztalat, hogy minél nagyobb kvalitású egy színész, annál könnyebb vele dolgozni.

Általában a színészektől hallani a nagyon komoly premier előtti drukkról. Önben is szokott lenni? Vagy a bőr vásárra vitele másként jelenik meg legbelül?

A helyzet az, hogy drukk mindig van az emberben, de talán szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mindig nagy tétekben utaztam, emiatt ezt megtanultam legyőzni. Dolgoztam egy-két világsztárral is életemben. Többek között Domingóval három éve csináltam egy Traviatá-t Pécsett, de dolgoztam Carrerasszal is. És persze, érzi az ember, hogy rezeghet a léc, főleg amikor őrületes pénzeket bíznak rá. Egy-egy nagy előadásnál ugyanis erről van szó. Ilyen volt már az egyik első rendezésem, a diplomamunkám is a Madách Színházban. De az embernek le kell győznie a félelmét. Nem lehet görcsösen felmenni a színpadra, és rendezni. Én gyakorlatilag elsüllyesztem magamban a félelmet. Nem is érzem, és úgy megyek neki a dolognak. Ami jó, mert bár tudom, nem érzem, hogy mekkora a tét. Ha elkezdeném érezni, az óhatatlanul görcsöket okozna bennem. Ez ugyanolyan, mint a boksz, ahol csak önbizalommal lehet ringbe szállni.

Említette a görcsöt, és éppen a színház társulatában dolgozó Kökényessy Ági mondta, hogy nagyon sok rossz tapasztalata van a görcsöt okozó rendezőkről. Ön milyen rendező?

Szerintem én az a fajta rendező vagyok, akinél talán nincs ilyen. Az nagyon elvetemült színész, aki tőlem görcsölni tud. Én magam sem tudok görcsben dolgozni, mert szerintem a lazaság az egyik legfontosabb feltétele ennek a munkának. Ha ez nincsen meg, ha parancsuralom van, ha görcs van, ha agresszió van, akkor az egész nem megy. Ez lehet rendezői agresszió, de ugyanúgy színészi is, amit szintén nem szeretek. Nem is tűröm el, de magam sem vagyok agresszív, még kiakasztani is nagyon ritkán lehet. Azt gondolom, hogy

elmélyült, művészi munka csak görcsmentesen lehetséges.

Persze viták lehetnek, hiszen egy szituációt, egy helyzetet százféleképpen lehet jól megcsinálni, és még kétszázféleképpen rosszul. De ezt nem lehet hatalmi helyzetként átélni. A magam részéről szívből utálom azokat a rendezőket, akik görcsből, hatalmi helyzetből rendeznek. A mostani botrányoknak is ez az egyik oka, hogy régen lefojtott indulatok kerültek napfényre. De szerintem ma már nem tűrnek el olyan dolgokat, amiket régen esetleg elviseltek. Az agresszivitásnak olyan formáit, ami a legrosszabb esetben lehet egy zaklatás is akár, de lehet az verbális agresszió, vagy megalázás. Szerintem ezt már kevésbé tűrik el az emberek. És azt hiszem, hogy a színésznők és a férfi kollégák is vannak olyan tudatosak, hogy ezeket elkerüljék. Hiszen nemcsak nőket, férfiakat is érhet agresszió. És szerintem nagyon helyes, hogy ezek a dolgok most a felszínre törtek, mert bizonyos dolgok egyszerűen nem tolerálhatók senki részéről.