Schell Judit útja díjugratástól a versenytáncon át - Schell Juditig

Schell Judit
Vágólapra másolva!
Jászai-díjas, érdemes művész. Versenytáncosnak készült, de mert a debreceni drámatagozatos középiskolai osztályának többsége színésznek jelentkezett, maga is megpróbálkozott a Színművészeti Főiskolával. Azonnal bekerült Horvai István osztályába, aki egy évet adott arra, hogy szóban is olyan szintre jusson, ahol mozgásban tartott. Schell Judit diplomázva már édesanya volt, ugyanakkor már a húszas éveiben korosztálya egyik meghatározó színészének számított, és azóta is kiemelkedő alakításokat nyújt a színházi műfajok mindegyikében. Két éve vezetői pozícióban is próbára teheti magát, miután elvállalta a Thália Színház művészeti vezetői posztját. A széles palettáról dolgozó művész egyebek közt elmeséli: akkor búcsúzott el első teátrumától, a Radnóti Színháztól, amikor eszébe jutott, hogy a nagy mozdulatlanságban unalmassá válhat. Utóbb bő évtizedet töltött a Nemzeti Színháznál, ahol ugyancsak főszerepek sorát játszotta, bár időközben háromgyermekes édesanya lett. Schell Judit úgy véli, hogy a legjobb szülő a nyugodt szülő, mely nyugalmat a terápiaként alkalmazott hivatása is segít biztosítani.
Vágólapra másolva!

Interjúban említette egyszer: gyermekkora, kamaszkora nagy szabadságban telt; csoda, hogy túlélte. Milyen konkrét veszélyek fenyegették?

Úsztunk örvényt, ugrottunk le hídról. De muszáj volt túlélni, mert sötétedésre otthon kellett lennem. A korosztályom számára a szülőkkel való kapcsolat a bizalomra épült, nem a mobillal biztosított állandó kontrollra.

Debreceni lány volt. Harmonikus, cívis családban nőtt fel?

Édesapám gépészmérnök, édesanyám építésztechnikus volt. Én hétéves voltam, a nővérem kilenc, amikor elváltak.

Nagy trauma volt?

Csak arra emlékszem, hogy azt mondták: apu mostantól máshol fog lakni. Örültem, hogy a második hétvégéket nála tölthettük. A nővérem nehezebben élte meg a dolgot. Ám aztán feloldódott ez a kéthetes „szakaszolás", úgy jöttünk, mentünk, ahogy jólesett. A kezdeti nehézségek után a szüleink újra jóban lettek, édesapám új családja is részt vett a ballagásainkon, más ünnepi eseményeken. Édesapám révén „kaptunk" egy nővéremmel egyidős mostohafivért, majd öcsénk személyében féltestvérünk is született. Változtak a viszonyok, de összességében család maradtunk.

Schell Judit Fotó: Csudai Sándor - Origo

A válással kapcsolatos egyik fő nézőpont szerint a gyerek miatt is jobb meglépni, ha már nem jó együtt. A másik olvasat arról szól: a gyerek érdekében meg kell próbálni együtt maradni. Ön hogy látja?

Felnőtt, elvált szülőként azt gondolom: jobb, ha külön mennek a szülők, mert akkor nem kell a gyereknek folyamatosan kompenzálnia a felnőttek feszültségeiből adódó szorongásait. Nem kell az asztal alatt töltenie a gyerekkorát, elbújva a valóság elől. A legjobb szülő a nyugodt szülő, nem a lakcíme a fontos.

Kislányként kezdett versenytáncolni, eredetileg táncosnőnek készült. Szülői ötlet volt a műfaj?

Szülői ötlet volt, hogy kiskoromban kezdjek balettozni, amire Debrecenben egy bizonyos Viola néninél volt lehetőség. Szülői ötlet volt, hogy a balett mellett kezdjek el lovagolni is. Kiváló edzőm volt, Dunka Csaba. Csakhogy egy hortobágyi díjlovagló versenyen ráesett a ló, ő pedig belehalt a sérülésébe. Hátborzongató az élet: évekkel később kiderült, hogy Marozsán Erika, aki a színművészetin lett az osztálytársam, látta a versenyt, amelyen a baleset történt. Nekem nem kellett látnom, de édesanyám a történtek után rábeszélt: felejtsük el a lovaglást. Hobby szinten sohasem hagytam abba, de édesanyám ajánlatára áttértem a versenytáncra, amit napi szinten űzhettem, ráadásul nőiesebb műfaj. A balett alapok már megvoltak, ugyanakkor a sporttagozatos általános iskolában szertornáztam is, amely akrobatikusságával ugyancsak jó alap a versenytánchoz.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Egy internetes interjúsorozatban említette kérdezőjének: serdülőkorú sportolóként élt meg egy olyan kellemetlen helyzetet, amelyben felnőtt edzője próbált közeledni önhöz. Hasonló szituáció adott témát Nagy Zoltán Szép csendben című filmjéhez, amelynek ön alakítja az egyik főszerepét. A filmbéli tizennégy éves csellista lánynak az édesanyja sem igen akarja elhinni, hogy az idős mester zaklatná. Az ön megszólalására rávetette magát a bulvár, csak az kapott kevés hangsúlyt a cikkekben: privát történetének más a képlete, mint a film által elbeszélt sztorinak.

Az én édesanyám száz százalékig mellém állt. Számára nem volt kérdés, hogy nekem hisz, nem másnak. Pedig a nyolcvanas években a gyerekjogok még a közbeszéd margóján sem szerepeltek.

Arról is beszélt már interjúkban, hogy hosszú délutánokat töltött nővérével a nyugatról kapott Quelle-katalógusok lapozgatásával, epekedve bámulva a nyugatnémet kerti medencék, játszóterek fotóit. A nyolcvanas években nemcsak a gyermekjogok, hanem a szabadság, a vasfüggönyön túli világ színei sem voltak ott a nyilvános közbeszéd centrumában, de a margóján sem. Miközben gyermekkorának - mint másokénak is - szép szakaszai voltak. A diktatúra diszkrét bája?

Korlátainkon belül találtuk meg a szabadságunkat. Most mindent lehet, és sokan egyre nehezebben találják meg azokat a belső korlátokat, amelyeken túllépve értéküket vesztik a dolgok. Persze ma is megkönnyítheti az eligazodást a szülők, a pedagógusok figyelme, gondos törődése.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Jó esetben a művészet is igyekszik ellene menni a rossz irányú trendeknek. Esetében természetes volt, hogy érettségi után a debreceni Ady Endre Gimnázium irodalmi-drámai tagozatáról a Színművészeti Főiskolát veszi célba?

Az lett volna logikus, ha a Táncművészeti Főiskola táncpedagógiai szakára jelentkezem, hiszen folyamatosan táncoltam. De mert az osztálytársaim többsége a színművészetire jelentkezett, gondoltam, abból nem lehet baj, ha kitöltök még egy jelentkezési lapot. Bár nem nagyon javasolta senki. Mégis elsőre bekerültem Horvai István osztályába.

Meglepődött?

Enyhén szólva. Már a felvételi utolsó fordulóján fel akartam adni. Akkor tartottak először egyhetes vizsgát a harmadik fordulóban, amelynek a harmadik napján éreztem: ez nekem sok. Felhívtam édesanyámat egy telefonfülkéből – hol volt még a mobil -, hogy elmondjam, nem bírom tovább. Miközben vártam, hogy felvegye a kagylót, hallottam, hogy a szomszédos fülkében valaki kétségbeesetten hajtogatja: „Elegem van az egészből!" Kinéztem, Fekete Ernő volt az, a későbbi osztálytársam. Az ő szülei sem engedték, hogy feladja, engem is arra kért az édesanyám, hogy csináljam végig, ha már belekezdtem. Felvettek, de eleinte sokszor bőgtem éjszakánként a kollégiumban. A legtöbb osztálytársamnak volt már valami köze a szakmához, volt színházi előéletük, legalább csoportos szereplőként. Pesti osztálytársaim fővárosi színházak előadásaira jártak, többen találkoztak már színpadon kívül is igazi, élő színésszel. Tizennyolc éves, frissen érettségizett vidéki kislányként rendesen begörcsöltem az új helyzetemben, hirtelen lett színinövendékként.

Horvai István nem említette, hogy miért vette fel?

Az első év végén árulta el, hogy nem akart felvenni, de a felvételi mozgásra koncentráló szakaszában meg tudtam mutatni egy olyan oldalamat, amiről azt gondolta: ha a prózában is képes leszek ilyen nyitottságra, akkor lehet helyem az osztályában.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mi segítette feloldódni?

Tulajdonképpen Marozsán Erika lumbágója. Az első év végén rendeztek a főiskolán egy Madách-fesztivált, amelyen külföldi színinövendékek is részt vettek, a Tragédia jeleneteit vittük színre. Horvai István Erikára és rám osztotta Éva szerepét, és ránk bízta, hogy játsszuk le egymás között, hogy melyikünk kerül a fesztiválon a közönség elé. Nem szoktam könyökölni, hagytam volna, hogy Erika játssza, de egy nap előjött a lumbágója. Így szegény a földön elterülve nézte a „tündöklésemet." Disznóólban játszottuk a paradicsomi színt, kollégiumi párnákból szórtuk ki a tollat, a menza konyhájáról kértünk kelléknek moslékot. Az abszurd, de alaposan kidolgozott szituáció felszabadított. Addig azt hittem, azok a tehetségesek, akikben van valami különös elvontság. Akkor megértettem, hogy az csak körítés. Csak a munka számít, még akkor is, ha ettől unalmasabbnak látszom a színpadon kívül.

Fel szokta idézni, hogy a főiskola első két évében a tanárok rendesen szétszedték a hallgatókat, lebontva a személyiségüket. Miközben egymás riválisainak érezték magukat, ugyanakkor barátságok is születtek a vetélytársak között. Jót tesz a fiatalok pszichéjének ez a sajátos pedagógiai metódus?

Maradandó élmény. Szerintem jót tud tenni, azzal a kitétellel: nem mindenkinél működik. Van, akinek olyan nagy gyötrelmet okoz, ha a személyiségét molekuláris szintig lebontják, hogy nem lesz képes újjáépítenie magát. Volt, akinek ez nem sikerült, és maradt benne egy állandó görcs. Nekem azonban használt, hogy az elején szétcincáltak.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

A harmadév már a „túlélők" újjáépítéséről szólt, de önnek lett egy fontosabb programja. Megszülte első gyermekét.

Pontosabban harmadév végén szültem meg Lackó fiamat, s aztán már vele együtt építkeztem tovább. Horvai felajánlotta: amikor úgy érzem, hogy kész vagyok rá, akkor visszaállhatok a többiek közé, nem kell tanévet halasztanom. Így maradt ki fél évem, néhány vizsgával együtt, ráadásul nem volt szakmai gyakorlatom. Tulajdonképpen úgy fejeztem be a főiskolát, ahogy elkezdtem: komoly szakmai tapasztalat nélkül. A diplomához közeledve szerződési ajánlatom sem volt.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!