Reggel Stella, este Blanche - interjú Földi Lea címzetes magántáncossal

Interjút adott a Magyar Szónak Földi Lea, a Magyar Nemzeti Balett címzetes magántáncosa. A beszélgetést az alábbiakban olvashatják.

Hat évvel ezelőtt, a Magyar Táncművészeti Főiskola (ma Egyetem) elvégzése után került a Magyar Nemzeti Balett együtteséhez kartáncosként. 2018/19-ben az évad Kamaraművésze lett, ugyanekkor elnyerte a címzetes magántáncos titulust. Rögös út vezetett idáig?

– Nem egyszerű megküzdeni, a táncosoknál ez alap. Tíz évig tanuljuk a szakmát. Eleve egy kis hendikeppel indult a pályám, mert amikor 9 évesen felvételiztem a Táncművészetire, első körben nem vettek fel. Emlékszem, letörtem, és Pesten még nagyon sírtam, de Miskolcon már magabiztosan kijelentettem: nem baj, én azért felmegyek Pestre. Édesanyám látta, hogy nem igazán fogtam fel a történtek súlyát. Töprengett, mitévő legyen, végül szívhez szóló levelet címzett Gál Jenő rektor úrhoz, aki így a 18 kislány mellé felvett 19-ként. Azért megjegyezte, hogy a féléves rostán, vagy a másodikban valószínűleg kiszórnak. Végül én lettem az egyedüli, aki végzett a szakon. Tavaly neveztek ki címzetes magántáncosnak, ami azt jelenti, karköteles szólista vagyok.

Egészen fiatal korától tudatosan készült a pályára. Azonban az elhivatottság és a kitartás nem elég. Mennyit gyakorol naponta?

– Első emlékeim a baletthez társulnak, pici koromtól tütüben és balettcipőben vagyok. Folyton spicc-cipőért könyörögtem; de tényleg, amióta az eszemet tudom, én balerina szerettem volna lenni. Mondhatnánk, nem nagy dolog, a legtöbb óvodás erre vágyik, viszont az nagy dolog, hogy mire a többiek kinőtték ezt a vágyukat, nálam egyre csak erősödött. Ekkor jött a sok gyakorlás. A balettben hatványozottan érvényes a művészetekre vonatkozó elv, miszerint a tehetség a sikernek kb. 10 százalékát teszi ki, 90 százalék kemény munka, szorgalom. A balettintézetben alsó tagozaton délelőtt elméleti oktatás folyt, délután a szakmai rész. Ahogyan nehezedett a szakmai terhelés, ez megfordult, és reggel 8-tól délután 2-ig volt a balettóra. Tanultunk moderntáncot, karaktertáncot, pas de deux- emelést fiúkkal, képességfejlesztést, spicctechnikát és repertoárt. Gimnáziumi érettségi után pedig bejött a filozófia, tánctörténet, kulturális management tárgy is. Hála a jó Istennek, nagyon színvonalas volt az oktatás a Táncművészeti Főiskolán. Amint bekerültem az Operába, a félnapos próbák helyett már egész napos gyakorlás várt. Reggel a bemelegítés, a napi rutin után a repertoár függvényében, elkezdődnek a próbák, a karakterek betanulása.

Földi Lea Fotó: Mudra László - Origo

Ki volt a mestere, a példaképe?

– Nagyon sok mestert felsorolhatnék, mindenkinek, aki a szó jó értelmében hozzám nyúlt. Sokat köszönhetek pl. Solymosi Tamás balettigazgató úrnak, Szakály Györgynek, Dózsa Imrének, Sebestyén Katalinnak, Barna Mónikának. Leginkább két mester volt rám nagy hatással: Dvorszky Erzsébet az alsó tagozatban, és Aradi Mária, aki megalapozta a pályámat. Hálával tartozom érte. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rájuk. Aradi Mária a Holland Nemzeti Balett szólistája volt, csodálatos karrier áll mögötte. Hihetetlen éleslátás, elhivatottság jellemzi, hatalmas tudása van, mindezt úgy tudja felém közvetíteni, hogy elegendő egy pillantás vagy fél mondat ahhoz, hogy elérje a hatást, megváltozik tőle az egész nap. Meglátta bennem a tehetséget, csiszolgatta és felszínre hozta. A munkakapcsolatunk folytatódott, legnagyobb szerepeimet is vele próbáltam. Mindig nagy segítség volt ő számomra.

Ki volt a legjelentősebb férfi partnere?

– Oláh Zoltán Kossuth-díjas művész, a Halhatatlanok Társulatának tagja. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés, hogy partnere lehettem a színpadon, őt kislány korom óta csodáltam. Apáti Bencével is így éreztem. Vele voltam a legnagyobb biztonságban. Illetve meg kell említenem Kekalo Iurii-t, társulatunk ukrán szólistáját, akivel nagyon jól kijövök a színpadon.

Földi Lea színészdinasztia sarja. Édesapja Földi László Csantavéren, édesanyja Kerekes Valéria Pancsován, pontosabban Hertelendyfalván született. Művészek gyermekeként a színpadon nőtt fel, mondhatnánk: a piros függöny volt az álomba ringató takarója.

– Abszolút így volt. Édesanyám meséjéből tudom, hogy 2-3 éves koromban szó nélkül végigültem az ölében a Traviatát. Emlékszem, néha be kellett vinniük a színházba, de amikor akadt babacsősz, én akkor is kikönyörögtem, hadd mehessek velük. Volt bent egy hasonló korú kislány, Kozma Johanna, Seres Ildikó lánya. Vele történt meg a nagy színházfelfedezés, rohangáltunk a folyosón, mindenhova bekukkantottunk. Mindketten a táncosokhoz vonzódtunk, kerestük a társaságukat. Kürti Zita, a jószívű balerina a szárnyai alá vett, vigyázott ránk és tanított bennünket. Néha titkon becsempésztek bennünket a tömegjelenetekbe, a Csókos asszonyba, vagy a Marica grófnőbe. Kéznél voltunk. Ott éltük boldog gyermekéveinket. Előfordult, hogy az ügyelő előadás közben bemondta a hangosbemondón: „Figyelem, a gyerekek menjenek pihenni!"

Minden bizonnyal művészi töltetet adott ez egy sikeres pálya kezdetéhez. Mennyire jelentett előnyt és mennyire volt teher két neves színész a családban?

– Nem tehernek, nagyon nagy előnynek éltem meg. Eszembe sem jutott, hogy a pályafutásomra vagy az életképemre negatív hatással lenne. Édesanyámmal sokszor mély beszélgetéseket folytatunk a művészetről. Szerettem szavalni és a versmondó versenyek előtt mindig a szüleimmel dolgoztunk. Egyik nagy alakításom Weöres Sándor Ballada három falevélről című verse volt. Jól sikerült Ady Endre Karácsony című versének előadása is, mert édesapám mindkettőt megkönnyezte. A művészetek összefogják a családunkat.

Fotó: Mudra László - Origo

Édesanyával bensőséges a kapcsolatom. Ha öröm vagy bánat ér, vele és első házasságából született lányával, Bevk Alidával mindent megoszthatok. Igyekszünk minden nyáron elmenni hármasban nyaralni. Sajnos, ez a nyár úgy tűnik, kimarad. Édesapám oldaláról is van egy féltestvérem, Kálló Lilla, vele is szoktam beszélgetni, illetve a párom, Apáti Bence az, aki meghallgat. Ha történik velem valami, legyen az jó vagy rossz, azonnal édesanyát és Bencét tárcsázom. Az hallja a hírt, aki előbb felveszi.

Ilyen hír lehet egy új álomszerep vagy újabb díj elnyerése. Többször kitüntették már, elismerik és méltatják munkáját. Melyik díjra a legbüszkébb?

– Egyértelműen a 2018-ban átvett kis Étoile-nak is nevezett Kamaraművészi díjra, amit először kapott meg balettos. Izgalmas a történet, mert előtte nem értesítettek, a díjat meglepetésnek szánták. A Csillagóra Gálán került kiosztásra. Emlékszem, pont aznap volt Felméri Lili barátnőmnek a leánybúcsúztatója, oda készültem. Venekei Mariann pedig hívott-csalogatott, hogy előtte menjek vele a Gálára. Mit sem sejtve beültem. Amikor kimondták a nevemet, a szívem majdnem kiugrott a helyéről.

A leghíresebb klasszikus produkciókban láthatjuk. A drámai, a bohókás vagy a technikai kidomborítás áll jól Önnek?

– Leginkább a nagy drámai karaktereket megformáló, művészileg megpróbáltató szerepekre vagyok hivatott. Ilyenek Zaréma (Puskin A bahcsiszeráji szökőkút c. hosszú versének egyik főszereplője), Blanche, vagy akár Stella (A vágy villamosa Tennessee Williams egyik legsikeresebb drámája). Ezekben lehet igazán nagyot alakítani. Boldog vagyok, ha megmutathatom a színpadon a humoromat is, ugyanis hatalmas öniróniám van, én tudok a legnagyobbat nevetni magamon. De kihívás számomra a technikai bravúrra épülő szerep, és örülök is az ilyen felkérésnek, mert itt tudok fejlődni, pl. Balanchine Téma és variációk vagy William Forsythe A tökéletesség szédítő ereje, a világ egyik legnehezebb balettje, de bekerültem és megcsináltam. Hálás vagyok, amiért lehetőséget kaptam megmutatni a tehetségemet ennyire változatos szerepekben. A Táncművészeti Főiskolán mi Vaganova-módszert tanulunk. Lehetőséget kaptam 3 hónapot Szentpéterváron tölteni a Vaganova Akadémián. Ez áll hozzám közel, ugyanakkor hasznos más módszerekkel is találkozni, látványos pl. az amerikai Balanchine-stílus, vagy az angol Ashton-stílus. Szeretem a változatosságot a repertoárban, vagy akár a napi rutinban is.

A vágy villamosában Ön Stella és Blanche szerepét is eljátszotta. Ez ritka. Hogyan élte meg egyszerre a két erős női alak megformálását?

– Iszonyúan boldog voltam. Ez volt az első szólóm a Magyar Állami Operaházban. Az ősbemutatón, Stella szerepében voltam látható. Venekei Mariann gyakorlatilag rám írta a szerepet, mert a koreográfia megvalósítása közben rajtam próbálta ki a mozdulatokat. A 6 hónapos folyamat alatt volt időm kielemezni Stella karakterét és kidolgozni a mozdulatait. Mire kijuttattam őt a színpadra, úgymond egyszerű feladatom volt. A szerepekről egyébként elmondható, hogy idővel érnek a mozdulatok, az idő segít kidomborítani a részleteket. A kulisszában melegítettem. Bence, a párom odajött, láthatóan nagyon izgult. Meglepődött, egyben megnyugodott: Jé, te nem izgulsz! – nyugtázta. – Jaj de jó! – Egy évre rá kaptam meg Blanche szerepét, ami sokkal nehezebb. Végig a színpadon vagyok. Nagy mennyiségű és annyira bonyolult mozgásanyag van, ráadásul kevesebb felkészülési idővel startoltam. Előfordult olyan nap, hogy dupla előadás volt, és reggel Stella voltam, este meg Blanche!

Jessica Carulla Leon (j) Blanche és Földi Lea (b) Stella szerepében Tennessee Williams A vágy villamosa című drámája balettváltozatának próbáján az Erkel színházban 2017. június 15-én Forrás: MTI/Illyés Tibor

Meddig hordozza magában előadás után annak drámaiságát?

– Előadások után nem tudok rögtön elaludni, nehéz visszatérni a normális kerékvágásba. Többen a művészbüfében egy pohár bor társaságában teszik ezt. Én hazamegyek, és még egy ideig dédelgetem, élvezem ezt az állapotot. Kell egy kis idő, mire elengedem ezt a felfokozott idegállapotot, de én ezt is úgy szeretem! Érzem, hogy elfáradtam, már tudom, hogy jól sikerült a produkció, de még fel vagyok pörögve... Ez a világ legjobb érzése. Ezért is jó, hogy mindenki művész a családban, pontosan ismerik ezt az érzést. Édesanyámmal órákon át elemezzük a szerepet. Amikor a Don Quijote cigányszólót táncoltam, tévéfelvételről naponta visszanézte, és azt mondta: „Kislányom, nem tudok semmi olyat mondani, amit én másként csináltam volna". Részéről eddig talán ez volt a legnagyobb dicséret.

A világ legnépszerűbb balettje, Csajkovszkij A diótörő bemutatásakor nem volt siker. Azóta csak a New York City Balett társulata kétezerszer adta elő, előadásukat évente legalább százezren nézik meg. Ön eddig hányszor szerepelt A diótörőben?

– A diótörő egyrészt azért nehéz, mert én nem vagyok az a cukorral leszórt naiva típus. Inkább tüzesebb, karakteresebb női szerepek állnak jól. Mária ugye egy aranyos kis hercegnő. Másrészt a világirodalom legnehezebb pas de deux-jét táncolja a herceggel. A szerepeket váltottam, ahogyan nőttem, több mint 100 alkalommal. A keleti tánc A diótörőben elkerült, de vágyálom.

Kinek a szerepében szeretne még átlényegülni?

– Tele vagyok szerepálmokkal. Tatjána az Anyeginből, Flavia a Spartacusból, Makrancos Kata és kissé félve mondom ki, Júlia! Fiatalsága ellenére ő egy erős jellem. Ha én táncolnám el, ez a drámai erő lenne előtérben, a szerelem, az érzelem és a vágy! Érzem magamban, hogy meg tudnám testesíteni.

Olvastam, hogy a tütü elkészítése hatvan-kilencven óráig tart, és több mint kilencvenméternyi fodrot használnak hozzá, és azt is, hogy forgások közben a spicc-cipő olyannyira felmelegszik, hogy szinte éget, ha hozzáérnek. A spicc-cipőket kézzel készítik, a táncosoknak szó szerint be kellett törniük az első használat előtt. Hány spicc-cipőt koptatott el?

– Vagy 300 lehetett eddig. Van, amit elteszek. Sajnos az albérletben kevés hely van a balettfelszerelésnek, szégyensarokban állnak a táskák, szatyrok tornyosulnak a szekrény tetején. Érzelmi kötődést érzek a tárgyak iránt. Szelektálni kellene, de amiben életem első Zarémáját táncoltam, attól nem válnék meg soha.

A színházak zárva vannak. Nem ragad magával bennünket egy-egy előadás varázslatos világa. Az előadóknak is hiányozhat a rivaldafény meg a tapsvihar. Hogyan tölti a napjait egy táncművész a vesztegzár idején?

– Kissé üres időszak ez, nehéz megélni, de azért akad munka. Készítettem viccesnek szánt videókat, amit az Opera megosztott, és online képzem magam. Így a reggelek a gyakorlásról szólnak. Kaptunk a Magyar Állami Operaháztól egy 1,5x1,5 négyzetméteres balettszőnyeget, azon töltöm a délelőttjeimet, az emeletes ágyba kapaszkodva. Szerencsére nagyon sok online balettóra elérhető. Tamara Rojónak, az English National Ballet művészeti igazgatójának a balettóráira szoktam bejelentkezni. Nagyon tetszik. Sokszor beütöm a lábfejemet a szekrénybe meg az ágy szélébe, ami elég idegesítő, de otthon nincs meg a próbaterem tágas tere.

Földi Lea Forrás: Nagy Attila/Magyar Állami Operaház

Mi hiányzik a legjobban a jelen helyzetben?

– Egy előadás nekem olyan, mint egy szertartás. Nem akkor kezdődik, amikor felmegy a függöny. Az egész nap arról szól, úgy kelek fel, úgy étkezem és várom az indulást. Amikor megérkezek a színházba és elfoglalom az öltözőmet, az egy életérzés, leírhatatlan öröm. Nagyon-nagyon szeretem, amikor elkezdek sminkelni, és érzem, hogy magamra öltöm a szerepet. Minden hiányzik, az, hogy bejöjjenek az öltöztetők, bekapcsolják a tütümet, hogy elkezdjem felvenni a spicc-cipőmet, meg a kollégáim hangja a kulisszában, hogy „Nyomás Lea! Ügyes leszel! Megcsinálod". És hiányzik a színpad, a tánc maga!

A turnék és emlékezetes fellépések milyen élményt nyújtanak?

– Annak, hogy most felújítás miatt nincs előadás az Operaházban, az egyetlen pozitívuma, hogy többet turnézhatunk. Kedvencem a Kárpát-Haza Operatúra volt. Körbejártuk a határon túli magyar lakta területeket, én az erdélyi részén vettem részt: Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad, Tusnádfürdő. Meseszerű élmény volt. A víg özvegy című balettben premiereztem Valencienne szerepében. Nagyon-nagyon szeretem ezt a szerepet. Rónai Andrissal táncoltam, akivel még iskolás koromban együtt jártunk versenyezni, nem mellesleg én írtam meg a töridogáit, tehát régóta tart a munkakapcsolatunk. Kicsit olyan volt, mint anno a kollégiumban. Hatalmas élmény, hogy 2018 novemberében eljutottunk New Yorkba. Ott is volt egy premierem. Lukács András Örvény című balettjében, ami nagy szerepálom volt. Jövőre, ha kinyitnak a színházak, láthatja a közönség a repertoáron. Várom, hogy újra táncolhassam. Emlékezetes, hogy bekerült a nevem a New York Timesba. A Hattyúk Tava spanyol táncát táncoltam, és megemlítettek. Fantasztikus volt. És elmondanék még egy sztorit, ami eddig egyetlen interjúban sem jelent meg. Hans van Manen Black Cake című balettjét tanultuk be, a Holland Nemzeti Balett 30. évfordulójára készült. A koreográfia kicsit humoros, címét a fekete kosztümök és a díszlet adta. Szólót táncoltam, a világhírű koreográfus pedig eljött Budapestre megnézni az előadást. Mindenki ott volt a balett-teremben, tapasztalt szólisták, díjazott magántáncosok, szóval a szakma krémje. Előadtuk, Manen úr pedig végignézett a táncosokon, majd rám mutatott. A szívem hevesen kezdett verni. Nem tudtam, mi fog történni, netán kikerülök a produkcióból?! Ő pedig rám nézett, és ezt mondta: „Te ott, te nagyon tetszel nekem!" Örömömben nem tudtam mit kezdeni magammal – meséli Lea ma is felfokozott érzelmi állapotban.

Hol töltődik fel?

– A tengeren. Ráadásul a víz alatt szeretek a legjobban. Fel tud tölteni egy séta a párommal az erdőben, ha leülünk egy jó étteremben megebédelni. Édesanyámnál Miskolcon is jól feltöltődök, de az igazi lazulást az Adrián a hullámok szüntelen morajlása, a pineák gyantaillata és a naplementék elmélyüléséből kizökkentő kabócák adják. Kényszerhelyzetben a futással is be kell érnem. Fontos a fizikai erőnlét, meg a kitartás. Május elején megvolt életem első félmaratonja, és jelentkeztem a Trianon-futásra, mert szeretnék egy Nagy-Magyarország emlékérmét.

Párja, a szintén balett-táncos és újságíró Apáti Bence nagy szeretettel nyilatkozik Önről, a nyíltszívűségéről és az őszinteségéről.

– Minden kapcsolatnak a bizalom az alapja. Bence olyan szinten ismer, ha pl. „csík-szájjal mosolygok", már olvas a lelki világomban. Kevés közös produkciónk volt az Operában, bár ott ismerkedtünk meg. Tervezzük a közös jövőt. Konkrétumok? Majd alakul, csodálatos anyakép van előttem, a gyermeknevelést nem szeretném bébiszitterre bízni, a karrierrel kell majd egyeztetnem.

Földi Lea és Apáti Bence Forrás: TV2

Édesapjára, Földi Lászlóra, az Újvidéki Színházban és a Szabadkai Népszínházban nyújtott alakításaira még jól emlékeznek olvasóink. Látta Ön a zenés, táncos előadásait, a filmjeit?

– A szabadkai korszaka után születtem, inkább a miskolci pályafutására emlékszem, de a Késdobálót is láttam, a Sacra Coronát többször is megnéztem, és bár még kicsi voltam, hivatalosan nem nézhettem volna az Egy őrült naplóját, én megnéztem. Emlékszem, milyen félelmetes volt az őrült nevetése. Nyilván tőle örököltem az őrült figurára hajazó tehetséget.

Van-e kapcsolata Szerbiában élő rokonokkal, barátokkal? Vannak emlékei Vajdaságból?

– Persze, édesanyám testvéreit minden nyáron meglátogattuk. Régen találkoztunk, apai nagymamához is vágyom már. Emlékszem egy szabadkai fellépésre. Bencével táncoltunk Kálló Béla Jászai Mari-díjas színész és rendezőnek a március 15-ei ünnepségre rendezett előadásában. És előtörnek gyermekkori emlékek is. Református vagyok, Hertelendyfalván kereszteltek, és 12 éves koromban ott konfirmáltam, majd ott is szeretnék megesküdni, egyszer.

Bence ehhez mit szól?

– Ő még nem tud róla, de én szívesen eljátszom a gondolattal.