Ezrek szimfóniája, avagy Mahlerrel a járvány ellen

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 149. LEVÉL

Édes Néném,

nem, nem bolondultam meg. Nem azért játsszuk el a világirodalom (egyik) legnagyobb apparátusra írott művét, mert ne lennénk tisztában a járványügyi helyzettel, és még csak nem is azért, mert abban hinnék, hogy zenével a vírus kifüstölhető. Nem ez a két oka van, hanem legalábbis másik kettő: ezt tűztük ki tavaly decemberben – mit sem sejtve –, és egy ekkora intézmény menjen végig a saját útján, mert a többiekén eltévedne, el se férne. És mert érezzük mi is az időablak szűkülését, és mert tudjuk, hogy egy hónapok munkájával betanult mű előadása tartást ad nekünk, nemcsak élményt a közönségnek. És ünnepeljünk végre, hogy legyen mire emlékeznünk – ez volt a jelszó már a Parkfoglalónál is.

De ennek a levélfolyamnak a lényege a teljes őszinteség, igaz? Akkor nem kerülhetem meg a dilemmát. Amikor csütörtök este, magyarán tegnap először állt fel az Eiffel Műhelyház Mozdonycsarnokába – természetesen a saját műszakunk által épített – gigantikus színpadra az Opera teljes énekkara, tehát 150 kifejezetten nagyhangú énekművész, és az altisztek eléjük rendezték a 102 fős zenekari összeállítást (amely a teljes gárdánk nem egészen fele), orgonával, zongorával, cselesztával, rengeteg ütővel, és amikor megjelent a gyerekkarunk fele, 40 gyerkőc, és végül a nyolc énekes szólista és a mennyei rézfanfárcsapat is, már jóval háromszáz felettivé vált a gárda. És mindjárt mondom a dilemmát, amit úgyis tud mindenki.

Ez a projekt nemcsak egy régi, sokáig hűtött vágy manifesztálódása: ahogy kezdettől szerettem volna bemutatni Az árnyék nélküli asszonyt, Richard Strauss opus magnumát végre Magyarországnak, vagy újra felvenni a Porgy és Bess fonalát, vagy ahogy egy bő 25 éves terv vált valóra a mozarti kéziratban maradt Kairói lúd színpadra vitelével, vagy régóta feszített a késztetés operát íratni Az ötödik pecsétből (Madarász Iván dolgozik rajta), vagy ahogy Szálinger Balázs tolla által létrejött a Wagner-Nietzsche-darab (Siegfried-idill) és a Puccini-dráma is (Krizantémok), abban is volt egy-egy jó tízéves gondolat.

Forrás: Ókovács Szilveszter

De hogy a mahleri 8. szimfóniát eljátsszuk, ahhoz nem lett volna elég a bennem kezdettől meglévő – és mivel kiirthatatlannak tűnik, ezért inkább önmegismerésre használni próbált – teatralitás. A monumentális nagyformákhoz való vonzódás, amely félreértés ne essék, mindennél nagyobb rokonságot mutat a végletesen kisformák monumentalitásával. Ugyanazért diplomáztam Schubert – és a dalirodalom – legnagyobb és leghosszabb ciklusával, a Téli utazással, amiért előtte félévkor rávettem a Zeneakadémián az összes érintett felet, hogy szerepgyakorlat-vizsgánkat egy teljes, de bécsi változatú Don Giovanni-val tegyük le, amelynek – khm, természetesen – a címszerepét magamnak tartottam fenn. (Az is önmegismerés útjának fontos próbaköve, hogy végül mindkettő idején súlyos náthát kaptam, ami remekül jelezte előre, hogy ilyen ingatag nyálkahártyákkal az ember ne akarjon direkt éneklésből megélni.)

Elkanyarodtam, most vissza. Tehát nemcsak ez, a nagyformák extatikus bűvölete van a 8. szimfónia betanulása mögött. A kollégák még emlékeznek rá: amikor az Eiffel-csarnokot 2015-ben vagyonkezelésbe kapta az Opera, hogy elkezdhesse rajta a felmérést és a koncepcióterveztetést, ilyentájt, szeptember elején rendeztünk benne egy Csarnokfoglaló munkacímű családi programot. Öt éve volt, jézusmária! A kollégák kénytelenek voltak eljönni, mert azt találtam ki, hogy a 22 ezer négyzetméteres, akkor még válaszfalak és tagolások nélküli térben játsszunk el néhány részletet legalább a Carmina Buraná-ból, és kivételesen legyen ott minden énekkari és zenekari művészünk, találja ki a zenei vezetés, hogy oldja meg a nem tutti zenekari szólamok dupli-triplikálását. A cél ekkor az volt, hogy mindenki érkezzen családosan, nézhesse és mutathassa meg az Opera új akvizícióját az „ilyen volt” állapotban – és ha már itt van, együtt a többiekkel csücsüljön le, és kivételesen az egész hatalmas, háromszoros létszámú zeneművész stáb alkosson valamit. A balettet sem felejtettük el, ők – nyilván a talaj miatt edzőcipőkben, de – gigantikus örömkörtáncot jártak, megvolt a közös ügyhöz történő hozzájárulás tetszetős gesztusa. Ja, és persze, nem hagyhattuk ki, hogy Sümegi Eszter gégéje a gigazenekarral Csarnok-áriát énekeljen a gigacsarnokban.

Nem hiszem, hogy lett volna módom arra, hisz komoly médiaérdeklődés is megjelent, hogy bárkinek arról valljak, milyen mérhetetlenül meghat és mekkora felelősséggel terhel, ha egyben látom a művészeti tárakban dolgozó kollégákat, akik ráadásul épp egyetlen, azonos és jelen idejű célért mozdulnak. Akkor megfogadtam magamnak, hogy ha elkészülünk az átépítéssel (akkor azt hittem-hihettem, két év múlva...), valamiféle Opera Total formát kitalálunk erre, hogy a rendesen csak aulaként használt Mozdonycsarnok – amely pedig jóval nagyobb, mint a mellette lévő színházterem – extra hangversenyhelyszínünk lehessen. És bár tudván tudom, hisz megértettem, hogy a zenekari játék csiszolására Haydn-szimfónia méret éppen elég, teszünk olyat is, de azt a totalitással mutathatjuk meg, ami csak a mi sajátunk, amilyet csak mi tudunk a sok és kiváló magyar zenei együttesből. Ilyen értelemben ugyanis a mi erőnk éppen a monumentalitásban és a jól értett teatralitásban van, a minőségi művészi erőforrásban magában – ilyen másnak nincs Bécsig bezárólag.

És kitűztük a Nyolcadikat, és már most riogatom az illetékes vezetőtársakat a Gurre-dalokkal (Schönberg elképzelhetetlenül szép korai darabja, in memoriam Kocsis Zoli, aki a mű nagy magyar szerelmese volt) és Wagner elfeledett alkotásával, Az apostolok szeretetlakomájával, vagy akár nagy Kodály-művek kinagyított előadásával. De ez a jövő, bezzeg a jelen, a Mahler-Nyolcadik most van itt előttünk épp, és úgy szól a fogadalom, hogy minden évben a zenei világnapon előadjuk majd. Ez elhatározás, ebben nincs a keresett dilemma, ebben Mahler van, aki nálunk igazgatott és vitte világ elé a Titán-szimfóniát a mi muzsikusainkkal, és a Nyolcadik kozmikus extázisa van benne.

Az dilemma viszont – de nem ezt keressük, tovább spannolom Nénémet! –, hogy egy szegecselt acél-üveg-beton csarnok alkalmas-e koncertteremnek? Az első rapid válasz: nem, dehogy. És a második is. Hisz visszhangos, mint egy igazi bazilika. De a harmadik, a részletgazdag felvetés utáni válasz már az enyém: akkor is, ha nagy apparátusú művet teszünk bele? Akkori is, ha az ehhez szükséges mintegy 1000 köbméteres színpad beleépül? Akkor is, ha 400 operás bársonyszék érkezik a nézők számára, plusz háromszáz személyes sporttribün épül fel ugyancsak nekik, katlant képezve a hangnak? Akkor is, ha a felülvilágító tető üveggerincét nyitjuk? Akkor is, ha 300 előadó sétál bele? Akkor már nem biztos. Mindenesetre a termet ki kell találni, be kell hangolni, hogy azon az évi egy-két-három estén éppen azzal tűnjön ki, amely tulajdonság Budapest más nagyszerű, és valóban hangversenyezésre épült termeiből hiányzik. Ma teszünk még bele molinókat, szövetet a falakra, beépül a lelátó, és ha nagy bomba nem robban, a vasárnap beleérkező közönséggel mutatja majd meg igazi arcát a Mozdonycsarnok, hisz akkor éppen ezren leszünk benne: előáll az „ezrek szimfóniája" életérzés is.

De miféle bomba robbanna? És miféle dilemma: hát persze hogy a vírus. A ragályos helyzet egy operaház számára a legkezelhetetlenebb, állítom. Hogy tartson szociális távolságot egy balettművész? A táncos miként kerülje el partnere cseppfertőzését, ha egymást fogják, emelik? Hogy viselhetne maszkot egy fúvós? És egy énekkari tag? Miféle színpadokat terveztek arra, hogy azokon a művekhez szükséges létszám fizikailag elférjen másfél-két méter megtartásával? A nagy termeinkben szükséges levegőcsere és légkondicionálás jó vagy rossz? Felkavar és összekever, vagy kiszellőztet és megtisztít? Együtt énekelni, zenélni, táncolni éltető vagy halálos? Otthoni kényszerszabadságba visszatolatni pihenő nyugalom vagy sorvasztó koplalás? Miként lesz hiteles egy mégoly hatásosan is elénekelt szerelmi duett az egymásért darvadozók két fényéves távolságából?

És mi van a nézővel, akiért létezünk? Jelentem, minden ellenkező híresztelés dacára nem érződik egyáltalán az a hatalmas kultúrszomj, amitől beltéri operára-balettre rohannának a rajongók, pedig százmillióik ragadtak be nálunk is, és kész vagyunk a pótlásokra (Kaufmann és a Parkfoglaló más eset volt a szabadtér és a világsztár miatt is). De ahogy magukat veszélyben érző művészekkel és asszisztenciával sincs igazi élmény, úgy reszkető és foghíjas nézőtér előtt se, az üres ház pedig értelmezhetetlen – érdemes KAP idevágó videóját a végéig nézni, mert nekünk is pont olyan.

Van egy betegünk a balettben, vagy egy az adminisztrációban – igaz, egyikük sem járt már be egy hete, amikorra pozitivitása kiderült, tehát jó esélyeink vannak, hogy a jövő pénteki Ekmann-balettpremier (Kaktuszok), de azt megelőzően a találó nevű Korona-gála és a fent hosszan nevezett Mahler-koncert is megvalósul. Teszteltetünk, reménykedünk, és szárazon tartjuk a puskaport: amikorra jelmezműhelyünk legyártja az újabb adag mosható operás maszkot, tehát szeptember 9-re, a társulati ülésig (helyszíne: az Eiffel Műhelyház Kodály-parkja, jó kis pokrócos-szabadtéri évadnyitó, ilyen se volt még...), a használatát próba és előadás kivételével kötelezővé tesszük – eddig is ajánlottuk –, és visszük a megtervezett programot, amíg vihetjük.

Azonban addig... csak addig még szerezzünk emlékeket, gombostűzzük fel azokat a lelkünk parafatáblájára, drukkoljunk és imádkozzunk az előadóművészekért és a közönségért is: az operások most az ép lélekért mennek harcba! Néném is ülhet a Mahler-tribünön maszkban, 75 perc csoda, nem lesz szünet, nem lesz baj. Regisztráljon, várom, jöjjön Néném is!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

Szilveszter

2020. szeptember 4.