Rákosi Mátyás feleségével járt egy osztályba, gyűlölte a kommunistákat, és ezért a diktatúra megbüntette

Székely László, Nemzet Művésze, Kossuth-díjas díszlettervező. 2020.07.31 Szentendre Foto: Csudai Sándor - Origo

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar díszlettervező a budapesti Katona József Színház és a Budapesti Kamaraszínház alapító tagja. Székely László 1950-ben kezdte meg tanulmányait az Iparművészeti Főiskolán, ahol csak 1960-ban szerzett diplomát, mert polgári háttere miatt és a Rákosi-rendszerről hangoztatott véleménye miatt eltanácsolták a művészeti tanulmányoktól, ám Hincz Gyula segítségével később visszavették. Dolgozott Major Tamással, Komor Istvánnal, Vámos Lászlóval, Sík Ferenccel, Békés Andrással, ahogy később olyan, a hetvenes években pályára lépő alkotókkal, mint Székely Gábor, Babarczy László, Csiszár Imre. A prózától az operetten át az operáig minden műfajban alkotott díszleteket, az ország legtöbb színházában felkérték, hogy legalább vendégként járuljon hozzá az előadások sikeréhez. Amerikában óriási stadionban rendezett be hatalmas pódiumot a három világsztár tenor koncertjére. A Képzőművészeti Főiskolán tanárként, majd tanszékvezetőként bocsátotta útjára díszlettervezők generációit. A legendás tervező egyik aláírója volt annak a levélnek, amely támogatta a Színház- és Filmművészeti Egyetem szakmai megújítását, azaz kiált Vidnyánszky Attila és a Magyar Teátrumi Társaság reformtervei mellett. A nyolcvannyolc éves alkotó ma is aktív, vidéki és fővárosi teátrumok is számítanak a közreműködésére. Hosszú évtizedek alatt megtapasztalta, hogy a konfliktusos helyzetek katasztrófával érhetnek fel egy művészember nyugalma szempontjából. De Székely László nem vitatja, van, amikor mégis muszáj véleményt formálni. Pályája fordulópontjainak felidézése mellett, még a nyáron arról is beszélgetett Sztankay Ádám a nagy művésszel, hogy miért döntött az aláírás mellett.

Az interneten is fellelhető tömör életrajza. Gyermekkora kapcsán írja: „Fiatalságom a háborús készülődések által okozott feszültségek között telt el. Ennek ellenére, szüleim jóvoltából gyermekkorom örömteljesnek mondható. Egy nagycsalád egyetlen gyermeke voltam, a vele járó összes pozitív élménnyel. Mivel foglalkoztak az örömteljes gyermekkort biztosító szülei?

Édesapám a Magyar Posta műszaki szakembere volt. Édesanyám és hét testvére is mind részt vett az istápolásomban, polgári kultúrájú családban nőttem fel Újpesten. A Pöltenberg utcában volt a házunk, barátom, a kilencvenéves festőművész-grafikus Bertalan Tivadar ma is abban az utcában él.

Az ön esetében miként kezdődött a rajz, illetve a színház iránti érdeklődés?

Gyerekként sok minden akartam lenni – oroszlánszelídítőtől orvosprofesszorig. A nyarakat nagyszüleim házában töltöttem Gödöllőn, ott kötöttem barátságot Remsey Jenő festőművész három fiával. Igazi művész család volt, a fiúk különösen a színházért rajongtak. Maguk készítettek bábszínházi paravánt, díszleteket festettek, bábokat faragtak, fantasztikus produkciókat hoztak létre. Rajzolni korábban is szerettem, az érdeklődésem a Remsey fiúk hatására fordult egyre inkább a színházművészet felé.

1950-ben felvették az Iparművészeti Főiskola akkor induló díszlettervező szakára.

Egyik anyai nagybátyám baráti viszonyban volt az Oláh családdal. Fiuk, Oláh Gusztáv már a negyvenes években az Operaház vezető díszlettervezője és rendezője volt. Nagybátyám neki említette meg: érdeklődöm a színház iránt. Személyes találkozót is összehozott, ahol Oláh Gusztáv megnézte az addigi rajzaimat, majd azt mondta: érdemes lenne jelentkeznem az induló díszlettervező szakra, ahol maga is tanít.

Székely László, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas díszlettervező Fotó: Csudai Sándor - Origo

Felvették, majd három évvel később kirúgták. Miért?

Erős véleményem volt az ötvenes évek történéseiről, amit nem is hallgattam el. Annak ellenére sem, hogy egy osztályba jártam Rákosi Mátyás feleségével, a jakut származású Fenya Fjodorovna Kornyilovával. Órák alatt ott ácsorgott a két testőre az osztályterem előtt, vigyáztak rá. Én nehezen viseltem a rendszert, mely miatt 1953-ban kirúgtak.

Senki sem intette: jobb lenne, ha magában tartaná azt, amit a rendszerről gondol?

Képtelen lettem volna rá. Reggel fél nyolcra kellett bejárni párttörténeti szemináriumra, nem bírtam az ilyesmit, és ennek hangot is adtam.

1959-ben folytathatta, illetve befejezhette a főiskolai tanulmányait. Mit csinált a közben eltelt hat év alatt?

A már említett bácsikám segítségével kerültem be a Kohó- és Gépipari Minisztérium Krisztina körúti tervezőirodájába műszaki rajzolónak.

Izgalmasan hangzik.

Nincs helye iróniának. Hálát adok a Jóistennek, amiért a tervezőirodában alaposan megtanulhattam, hogyan kell műszaki-kiviteli terveket rajzolni. A mai napig abból élek. Az ott szerzett tudás sokat hozzátesz az ember hitelességéhez a kivitelezők előtt.

A Macbeth díszlete a székesfehérvári Vörösmarty Színházban (2012) Forrás: Székely László

Hat év azért hosszú idő egy műszaki rajzállvány előtt.

Alakítottam az irodában egy képzőművészeti szakkört is, sok tehetséges építészmérnök vett részt benne. Díjakat is nyertünk a kerületi fesztiválokon. Amíg „parkoltattak", sokat festettem, rajzoltam, készültem rá, hogy talán újra lehetőségem lesz a választott hivatásom művelésére. Mindeközben 1956-ban megnősültem. 1958-ban született meg lányom – két nappal édesapám halála után.

A felesége szakmabeli?

Pedagógus, mellesleg munkatársa volt Zsolnai Józsefnek, az általa megteremtett értékközvetítő és képességfejlesztő program létrehozásában és elterjesztésében. A Zsolnai-módszer az anyanyelvi nevelés átfogó megújítását tűzte ki céljául.

Miként lett ismét főiskolai hallgató?

Megélhetési problémáink miatt gondoltam, jó lenne rajzot tanítani valamelyik iskolában. Nem volt elvetélt ötlet, hiszen volt négy lezárt szemeszterem a főiskolán. Az illetékes tanácsnál azt mondták: ha az Iparművészeti Főiskola rektora hozzájárul, meg is kaphatom az engedélyt. Éppen előző évben volt rektorváltás, így engem már Hincz Gyula fogadott. Kiderült, hogy látta egy pár aquarellemet egy kiállításon Szentendrén. Megkérdezte: nem lenne-e kedvem befejezni a tanulmányimat? Az ő segítségével rehabilitáltak. 1960-ban, a tanulmányaim megkezdése után tíz évvel le is diplomáztam mint díszlettervező művész. Van egy bizonyítványom, amelyben le van írva, hogy alkalmatlan vagyok művészeti tanulmányokra, majd ugyanabban az indexben az is ott szerepel: folytathatom a művészeti tanulmányaimat. Igazi kuriózum.

Diploma után pár évet töltött az egri Gárdonyi Géza Színháznál. Hasznos évek voltak?

Szakmailag nagy iskolát jelentett. Az első évben több mint nyolc darabhoz kellett díszletet terveznem. Nem volt egyszerű, mert az akkori gyakorlat szerint az előadásokat különböző vidéki városok kultúrotthonaiban is bemutattuk. A díszleteket úgy kellett megtervezni, hogy szinte minden körülmények között használhatóak, illúziókeltőek legyenek. Az egyik legemlékezetesebb feladatomat 1963-ban kaptam, az akkor még főiskolás Sík Ferenc rendezésében színre vitt Brecht Koldusoperáját. A darab címszerepét az ötvenhatos ügyeiért elítélt, s a börtönből frissen szabadult Mensáros László játszotta.

Említett előadás kapcsán írta a díszletekről a Heves Megyei Népújság: „Székely László modern, sűrített színpadképei jól segítették az előadást, s a hármas tagolású színpad megfelelő játszási lehetőséget biztosított a cselekmény számára." Díszletei praktikumát jelenkori munkái kapcsán is gyakran emelik ki elismeréssel a recenziók.

Attól jó egy díszlet, ha egyszerű, praktikus. Ha engedi kibontakozni a színészt, mert mégiscsak ő a legfontosabb. Ő adja azt az élményt, amiért színházba járunk, én csak a megfelelő közeget biztosítom, hogy kibonthassa a tehetségét.

Székely László Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az egri évek után Szegedre került, ahol a Nemzeti Színház játéktere mellett a Szegedi Szabadtéri Játékok Dóm téren színre kerülő előadásaihoz is tervezett díszleteket. De Szegedre miként került?

Komor István, a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője hívott át. Kiváló rendező és jó barát volt. Azért is örültem a felkérésnek, mert Szegeden nagyobb volt a repertoár. A zeneigazgatóval, Vaszy Viktorral és a rendezőkkel, Versényi Idával, Bozóki Istvánnal, Sándor Jánossal is jól megértettük egymást. Első közös munkám Kerényi Imrével is Szegedhez kötődik. A Szegedi Szabadtéri Játékok akkori vezetőjével, Tari Jánossal ugyancsak megtaláltuk a hangot. Akkoriban találkozhattam ott annak a rendező generációnak a tagjaival, amelyet olyan alkotók fémjeleztek, mint Vámos László vagy Békés András. Óriási szerencsém volt velük: volt kiktől megtanulni az elkötelezett, szenvedélyes színházi munkát.

Mi a legfontosabb, amit akkoriban megtanult?

Az például, hogy miként kommunikáljak a rendezővel. Vagy az, hogy miként teljesedhetek ki egy olyan hivatásban, amelyben csak más szakemberekkel együttműködve érhető el, hogy a terveim tökéletesen megvalósuljanak. Nem csupán a kimagasló alkotóművészek voltak segítségemre, hogy megtanuljam mindazt, amit a főiskolán nem tanítottak, hanem a szegedi színház kiváló szcenikai szakemberei is.

A Magyar Művészeti Akadémia önről szóló írásában olvasható egy elemzés, amely lényegében azt fejti ki: díszletei minden esztétikai értékük és praktikusságuk mellett attól is unikálisak, hogy rendre kifejezik az adott mű lényegi mondandóját is. Magyarán: ától-cettig ismeri a darabot. Már Szegeden is ilyen alapossággal dolgozott?

Az ambícióim bizonyára megvoltak, de csak később jött el az a korszak, amikor meg mertem mondani a rendezőnek: kíméljen meg a vízióitól, amíg nem olvastam el magam is a darabot, engedje, hogy saját elképzelésem legyen a műről.

Évtizedek óta hallani, olykor tényközlésként, máskor panaszként: a rendezői színház korszakát éljük, amelyben a színész is szinte másodlagos. Miként éri el a díszlettervező egy ilyen világban, hogy a rendező félretegye kedvéért a saját vízióit?

Nem töprengtem rajta, talán tudatában sem voltam annak, hogy milyen színházi korszakot élünk „teoretikusan". Amit az elmúlt hatvan évben elértem, abból az a legfontosabb: merek nemet mondani. Éppen azért, mert olyan erős víziójú, végtelenül professzionális rendezők által értettem meg a szakma morálisan is fontos lényegét. Nemcsak idősebb alkotókkal dolgozhattam együtt, hanem a hetvenes évektől feltörekvő rendező generáció tagjaival is, mint például Székely Gábor, Ruszt József, Csiszár Imre, Valló Péter, Nagy Viktor.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!