Nem akart rivaldafénybe kerülni, mégis a legnagyobbakkal játszott együtt - most megírta

Szeret visszahúzódó lenni, azt azonban mégsem kerülhette el, hogy legendás karriert fusson be. Igaz, nem is szereti ezt a szót, hogy karrier, ő csak muzsikálni akar. És tette mindezt a 70-es, 80-as évek meghatározó zenekaraiban is, a Kexben, a Bergendyben és a Hobo Blues Bandben. Közben pedig bejárta egész Európát, akkor, amikor ez még a mostaninál is nagyobb dolog volt. Ahogy mondja, a hazatérés mindig fájdalmas volt, mert itthon akkoriban semmi sem változott. Mégis hazajött. Most, 70 évesen könyvet írt Tóth János Rudolf, amelyben mesél. Többek között arról, hogy kivel milyen volt muzsikálni.

A tervek szerint a könyve a 70. születésnapján jelent volna meg. Noha ez valamelyest csúszott, azért már a kezünkben foghatjuk. Ebben több helyen írja, hogy erre vagy arra nem gondolt volna korábban. Arra igen, mondjuk fiatal zenészként, hogy egyszer könyve jelenik majd meg?

Nem. Az utóbbi időben érlelődött meg az elhatározás, hogy össze kéne foglalnom az életem. A korosztályomból, hogy is fogalmazzak, egyre többen távoznak az élők sorából. Azt a kontrasztot akartam bemutatni, amit én fiatalon megéltem. Én 23 évesen eljutottam – ahogy akkor hívtak – a nyugati világba. Előbb Németországba, aztán Svájcba, később pedig még sok-sok helyre.

Mindig, amikor haza kellett jönnöm, egy megmagyarázhatatlanul kellemetlen érzés fogott el. Nem azért, mert haza kell jönnöm, hanem mert itthon semmi nem változott.

Ugye a 70-es évekről beszélek.

Tóth János Rudolf Fotó: Hirling Bálint - Origo

Amikor azt írja, hogy köszönöm a családomnak a türelmet, akkor konkrétan a könyv megírásának az időszakára gondol, vagy úgy mindenre?

Utóbbi. Nekem szerencsém volt, ha nótát kellett csinálni, vagy valamit megírni, akkor nagyon nagy türelemmel viseltetett irányomba a családom. Békén hagytak olyankor, amikor nekem erre szükségem volt.

Ön egyébként könnyű ember?

Végeredményben igen. Kerülöm a konfliktust. De ez nem gyávaság, csak

értelmetlennek tartom a vitát akkor, ha tudom, hogy igazam van. Ha pedig nincs igazam, azt elismerem.

Azt utálom, amikor hangerővel próbálják eldönteni a vitát. Én a fiatal generációval is nagyon jó viszonyba kerültem, amikor a Kőbányai Zeneiskolában tanítottam. Fontos megjegyezni, hogy én muzsikus vagyok, nem tanár. Ráadásul a későn született lányom pont ehhez a korosztályhoz tartozott, ilyen szempontból könnyű dolgom volt. Azt tudni kell, hogy attól, hogy idősebb vagyok, nem biztos, hogy igazam van. Egyébként a tanítás kétirányú volt, én is rengeteg dolgot tanultam tőlük. Mivel zenegyűjtő vagyok, elég jó és nagy anyaggal rendelkezem, és ami meg nekem nem volt meg, megvolt Buday Zsolt barátomnak.

Azt az zeneiskolát, amelyről beszél, Póka Egon vezeti, akivel sokat játszott együtt. Ez az ismeretség a közös munkát megkönnyítette?

Én hála istennek semmiféle instrukciót nem kaptam, hogy mi nyomán kell menni. Rám volt bízva, hogy mit hogyan építek fel, én pedig tudtam is, hogy mit akarok átadni. Sokszor analizáltunk felvételek alapján muzsikát.

Nagyon fontos volt, hogy megjegyezték azt, amit mondtam, hogy 100. után beszállni a történetbe 101.-ként nem érdemes, azt kell megkeresni, hogy te ki vagy. Nem szabad kópiának lenni.

A zenében nagyon sok lehetőség rejlik. A suliból nagyon sok embert vittem el magammal játszani. A lemezen, amit most csináltunk, olyan fiúk játszanak, akikkel együtt dolgoztunk 3-4 évet, akik pontosan tudják, hogy mire gondolok, és én is pontosan tudom, hogy mit várhatok tőlük.

Ön nagyjából annyi idős volt, amikor eljutott Nyugat-Európába, mint ahány éves fiatalokat tanított a zeneiskolában. Mennyire gondolkodnak másként a mai fiatalok, mint ön fiatalon?

18 éves kortól lehet az iskolába jelentkezni. Én 2000-ben kezdtem el tanítani, még azt is figyelemmel tudtam követni, hogy mennyire vannak manipulálva az internet által. Ez a muzsikájukon is nagyon látszik. Az internet nem káros, csak változást hoz. Sokan úgy gondolták, hogy ez most régi, én inkább valami újban gondolkodom.

A fiatalok is pont úgy akarnak muzsikálni, pont olyan tehetségesek, csak egyre kevesebben tudják megmutatni azt, hogy ki kicsoda.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Ön 23 évesen mennyire akart egyéniség lenni, rivaldafénybe kerülni?

Amikor Magyarországon elkezdtük a zenekarokat csinálni, akkor akartunk valami nagyon újat. Először volt ugye a Cyklon, abból ketten átkerültünk a Kexbe, amikor a Baksa elment Németországba. Akkor a Fogarasi meglátott engem egy próbán, és beajánlott egy külföldre induló zenekarba.

Tépelődtem egy kicsit, mert ugye mindenkinek az volt az álma, hogy eljusson nyugatra, de akkor indultak be itthon a dolgaim.

Azt írja a könyvében, hogy fiatalon Angliába és Svájcba akart eljutni. Miért pont ezek a helyek vonzották?

Ez abból adódik, hogy amikor kisgyerek voltam, egészen más szórakozási körülmények voltak. Nem voltunk ennyire lekötve. Én sokat olvastam, és a régészet érdekelt. Ahhoz pedig a térkép elengedhetetlen. Azt játszottam, hogy ha elmennék valahová, hogyan tervezném meg az utat. Amikor olvastam valamiről, hogy találtak valamit, azonnal megkerestem a térképen. Volt egy álomvilágom, amiből még most sem szabadultam ki, de ugye közbejött a zene.

Végül mi szólt amellett, hogy elfogadja a szerződést, és menjen? Mert ugye így döntött...

Az, hogy el lehetett menni megnézni a világot. Ez egy akkora lehetőség volt, amiért minden árat megfizettem volna. Akkor a Kexben voltam, és vártuk a Baksát haza.

Elképzeltük, hogy mi leszünk azok, akik megváltják a világot. De ez senkinek sem sikerült.

Én fiatal koromban hetente háromszor jártam német, kétszer hegedűórára. Nem örültem egyiknek sem.

Mert nem volt gyerekkora, ezt is írja a könyvében!

Így van, én gyerek szerettem volna lenni, mint bárki más. Nem viseltem én rosszul a különórákat, mert bele tudtam feledkezni a zenébe. Aztán autodidakta módon tanultam meg sok mindent. Csiszolgattam magam.

Szerencsés alkat vagyok, mert hamar megtanultam azt, amiért rajongok, és amiért áldozatot tudok hozni.

Az soha nem merült fel, hogy disszidáljon?

Egy éjszakát eltöprengtünk rajta, amikor a svájci zenekarban játszottam. Hoztak egy új rendeletet, ami megint lehetetlenné tett mindent. Addig egy év kint töltött szolgálat után mindenki vámmentes volt. Akkor azonban kitalálta valaki, hogy ez így nem jó, hogy jönnek haza a csepűrágók, hoznak magukkal mindent, valutát, autókat, itt meg a szegény munkás ember éveket vár, hogy vehessen valami rozzant keleti tákolmányt. Ezért még haza kellett jönni időben, hogy vámmentesek lehessünk.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Abban az időben önnek már Volkswagen Bogara volt, ami akkor nagy dolog volt.

Igen, de én soha nem vezettem, a feleségem volt a sofőr mindig. Később már a családommal utazhattam, ez szintén nagyon nagy dolog volt. Egész Norvégiát bejártuk a fiammal és a feleségemmel.

Én magamra se tudok vigyázni, nemhogy arra, aki velem szembe jön. Nem vonzott az autóvezetés, most sem vonz.

Nagyon jól olvasok térképet, ennek is van haszna utazás közben.

A 70-es évek három meghatározó magyar zenekarában is játszott: a Kexben – amelynek több formációja is volt –, a Bergendyben, és a Hobo Blues Bandben. Számtalan kiváló zenésszel játszott együtt. Volt kedvenc?

Tátrai Tibivel nagyon szeretek együtt játszani. A Magyar Atom felállás, amely gyakorlatilag ugyanaz a zenekar, amely a Hobo Blues Band, csak előbbi a Hobóval történt, a Magyar Atom pedig Jimi Hendrixet játszik, meg olyanokat, amelyek a fiatalságunkból való. Az ember miután meghallgatta egy magyar táncdalénekes után Hendrix Hey Joe-ját, úgy érezte, mintha a két zenész nem is egy bolygón élne. Ez nem minősíti előbbit. Volt egy kor, aminek volt egy elég simulékony time zenéje. Ez az egész világon így volt.

És akkor megjelent valaki, aki Jimi Hendrix volt, aki nekem annyira meghatározó, hogy nekem akkor fordult meg az életem, amikor rájöttem, hogy van itt valaki, aki nem követi a szabályokat. Már a zenei szabályokat.

Minden fölmerült, valami olyan elementáris erő, amely korábban soha. Amikor az ember zenekarban játszik, akkor csapatjátékos lesz, de mégis bennünk él valami.

Olyan is volt, akivel nehezebben ment a közös játék?

Ez nyugaton volt az első, és 1984-ben az utolsó zenekarral.

Szakmai vagy emberi problémák voltak?

Mind a kettő.

Melyiket volt könnyebb megoldani?

A zeneit valahogy meg lehet oldani. De például az utolsó zenekar egy perrel fejezte be a pályafutását. Amelyben én, mint alperes, a főperes védelmére keltem. Szóval vannak olyan dolgok az ember életében, amelyek rendhagyóak. De hát a felperesnek volt igaza.

A Macskafogó rendhagyó dolog volt az életében?

Egy szerencsés dolog volt.

Hogy jött az egész?

Készült egy A hatvanas évek slágerei című televíziós műsor. És valaki, aki a körhöz tartozott, elment nyugatra, és engem kerestek meg. Énekeltünk Beatleseket, meg más angol nótákat, a Deák Big Banddel. Amikor ezeket a felvételeket csináltuk, Deák Tamás megkérdezte tőlem, hogy ismerem-e a Four Brothers című nótát. Én meg kezdtem neki énekelni (mutatja is). Aztán azt kérdezte, hogy mi lenne, ha ezt magyarul kéne énekelni. Mondtam, hogy benne vagyok, de pár hét múlva utazom Norvégiába. Ha eddig jó, akkor nagyon szívesen.

Így került össze a történet, mindenki megkapta a maga stimjét, én a harmadik szólam voltam, ami egy nehéz dolog, mert nincsen semmi, amire támaszkodni lehet.

Ilyenkor jött jól a zeneiskolai tanulmányokból a szolmizáció, amivel meg lehetett oldani a dolgot. Mindenki otthon megcsinálta a szólamát, volt két próba, ahol minden kíséret nélkül elkezdtük énekelni, aztán fel is vettük.

Az első fellépésén ötéves volt. Ön elöl állt, ön mögött a lánykórus. Mit gondol, az akkori énje azzal a karrierrel, amelyet befutott elégedett lenne?

Én ezt nem karrierként nézem.

Forrás: Tóth János Rudolf

Hogyan máshogy lehet?

Úgy, hogy van mondanivalóm. És van lehetőségem arra, hogy a mondanivalóm valahogyan napvilágra kerüljön. Nem akarok én a közönségnek megfelelni.

Ez egy lelkiismereti kérdés. Ha az embert tehetségesnek tartják, akkor elindulnak a dolgai, akkor van egy kötelessége, hogy a tehetségét kidomborítsa.

A hallgató ezután majd dönt, hogy tetszik neki az adott dolog, vagy nem. Hogy ennek van-e karrierhozadéka, az nem elsődleges. Én egy visszahúzódó ember vagyok. Nem szeretem a rivaldafényt, amelyben mások szeretnek sütkérezni. Nekem nem az a fontos, hogy ha megyek az utcán, integessenek nekem, hanem hogy muzsikálhassak, hogy ezt az egészségem lehetővé tegye. És ez úgy tűnik, hogy megy is, csak ez a járvány ne szóljon közbe.