Mi a bajom a kommunistáinkkal?

Budapest, 2018. október 19. A magyar színház- és filmművészet kategóriában Prima Primissima-díjra jelölt Székely Gábor Kossuth-díjas rendező, egyetemi tanár budapesti otthonában 2018. október 19-én. MTI/Czimbal Gyula

Mint többször megírtuk: Gyurcsány Ferenc, a baloldal vezetője vagyonelkobzással fenyegette meg Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház igazgatóját, mert őt nevezték ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem kuratórumi elnökének. Ezután többen támadni kezdték Vidnyánszkyt, a Színművészeti korábbi rektora, a Nemzeti és a Katona József Színház egykori igazgatója, Székely Gábor például bocsánatkérésre szólította fel Vidnyánszkyt, sőt, azt írta, hogy szégyellje magát. Ezután a Pesti Srácok közzétett egy fényképet, amely megmutatta: Székely Gábor lelkes kommunistaként miképpen szónokolt a MSZMP 11. kongresszusán, 1975-ben, Brezsnyev és Kádár jelenlétében. Sőt, a Népszabadság archívumából előkeresték, hogy Székely Gábor hogyan akarta kommunista mintára megváltoztatni a magyar színházi életet. Legalábbis szónoklata szerint. Ennek apropóján írt Demeter Szilárd író, filozófus, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója az ügyről.

Az egyik gyermekkori ismerősöm, akivel tizenhét évig egy iskolába jártunk, vagyis elsőtől az egyetem végéig vagy egy intézménybe, vagy egy osztályba/csoportba, és azóta is kibírta a kapcsolatunk, hogy nem föltétlenül ugyanazt gondoljuk a világról, szóval ez a kedves ismerősöm megszakította velem a Facebook-ismertséget, mert egyetértően idéztem Bayer Zsolt publicisztikájának a következő passzusát: „Elmegy maga, Székely Höfgen Gábor a -p...csába, és ott csináljon tovább világnézetileg elkötelezett színházat. Azt is elárulom, miért ilyen nyersen, miért ilyen alpárian. Azért, Székely Höfgen Gábor, mert amikor volt tétje, amikor diktatúra volt, akkor maguk illúziókat hazudtak maguknak, és gyávák, számítók voltak a szabadságharchoz és az ellenálláshoz. Akkor inkább pártkongresszusokon szólaltak fel és besúgták a legjobb barátai¬kat. Most, hogy semmi tétje, most »szabadságharcot« vívnak, s hogy legalább önmaguk előtt ne váljanak végleg szánalmassá és nevetségessé, hát diktatúrát hazudnak önmaguknak. Így válik egész életük hazugsággá." A kedves ismerősöm szerint fogalmam sincs, hogy „ki az a Székely Gábor és mit jelentett a magyar színháznak az ő munkássága".

Mondjuk úgy, távoli tudásom volna, amennyi az általános műveltséghez kell, csak hát nem a szakmai kvalitásairól van szó. Idézem Bayert, aki idézi Székelyt: „Székely Gábor pedig arról beszél ott, a szószéken, 1975 tavaszán, Brezsnyev és Kádár és Biszku szájszagában, hogy »színházunk és a legtöbb vidéki színház igyekszik olyan új, a mához szóló, a jelenünket tükröző, a jelen kérdéseire választ kereső, világnézetileg elkötelezett színházat létrehozni, amelyben szórakoztatnak, és egyben formálják az új szocialista embert«. És arról is, hogy »új szervezettségű színházakra van szükség. Új műhelyekre, amelyek segítségével nemcsak a magyar színházművészet léphet jelentősen előre, hanem általuk megvalósulhat pártunk művelődéspolitikája, a tudati és esztétikai nevelés, a munkásművelődés, az ifjúság művelődése éppen úgy, mint a szocialista gondolkodás alakítása, az emberek erkölcsi-ideológiai nevelése, a szocialista, kommunista ember megformálása.«"

Székely Gábor felszólal a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) XI. kongresszusán az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házában. Mögötte Leonyid Iljics Brezsnyev (k), a Szovjet Kommunista Párt főtitkára, mellette Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, és Nyers Rezső, az MSZMP KB tagja ülnek. Forrás: MTI/Vigovszki Ferenc

Ugyanez a Székely Gábor ma már így emlékszik vissza a hetvenes évekre, idézet a Vidnyánszky Attilának címzett nyílt leveléből: „Ön életkora és külhoni magyarsága miatt még nem vehetett részt a 70-es években kezdődő – a kultúra által képekben és szavakban is megfogalmazott – demokratikusabb magyar társadalmi változások előidézésében."

Szóval olvasom Székelynek az 1975-ben „képekben és szavakban" megfogalmazott gondolatait, és valamiért nem az jön le, hogy akkoriban „demokratikusabb magyar társadalmi változásokat" akart volna.
Nem Székely Gábor színházi munkásságával van bajom tehát, azt nem tudom megítélni, mert nem értek a színházhoz, a kedves ismerősömnek elhiszem, hogy a magyar színháznak az ő munkássága valóban sokat jelentett. Hanem attól a morális piedesztáltól kapok viszketést, ahonnan ma kinyilatkoztat.

És hogy miért, arról lassan több, mint egy évtizede vissza-visszatérően beszélek. A román kommunista diktatúra bukásának 20. évfordulóján megjelent egy nagyon fontos könyv, Molnár János írta, Szigorúan ellenőrzött evangélium a címe. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, Tőkés László megbízásából Molnár a Szekuritáté archívumát nézte át, besúgói jelentések alapján tárta föl a KRE lelkészeinek múltját, ennek első kötete jelent meg akkoriban. A könyv bemutatójára írtam egy szöveget, azt most újra közzéteszem, hátha a főigazgatói emelvényről messzebbre hallszik.

Székely Gábor rendező 2013. április 5-én. Forrás: MTI/Soós Lajos

Nincs k

Talán mindannyian emlékszünk még Esterházy Péter esetére. Befejezi a Harmonia Caelestist, pontosabban kiadás alatt a – most maradjunk ennél – családregény, még javítgatja a kefelevonatot, amikor szembesül azzal, hogy apja Csanádi fedőnéven „titkos megbízott" volt, ügynök, ha úgy tetszik, mi úgy mondjuk: besúgó.

Esterházy megírja ezt is, a Javított kiadás című könyvében mássalhangzóval jelzi, ahol sír, elerednek a könnyei, k, ennyi: k.

Amikor Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének kéziratát először olvastam, nemigen tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá: lezárom a gépet, kilépek az ajtón, köszönök XY-nak, vigyázok, ne lássa rajtam, hogy őt olvasom, ő is benne van; mert tudom, hogy szűkebb környezetemben, Nagyváradon, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben ezt a könyvet így fogják olvasni, benne vagy, nem vagy benne, benne leszel a további kötetekben, ha ebben nem vagy benne – így kérdezik tovább ezt a történetet, ezeket a történeteket.

Mondhatjuk, persze, hogy mindenki benne van, benne volt, aki akkor élt, ilyen volt a rendszer, és ez is egy álláspont, megérteni a rendszert, mintha az felmentené az egyént, nincs akkora egyéni felelősség, a rendszer volt a bűnös, nem ő, elmúlt, lejárt, felejtsük el, ne foglalkozzunk vele, hiszen azóta mennyi jót tett, jó ember.

„...Az informátor – idézzük Molnár Jánost – a legritkább esetben elkötelezett kommunista, sőt, rendszerint egy ellenségesnek, vagy legalábbis gyanúsnak minősített csoport, társadalmi réteg tagjaként épp azért szemelték ki, hogy feltűnésmentesen informálódhasson övéi között. Volt lehetősége a választásra. És innentől, a választás aspektusainak sokrétűségétől kezdve válik az informátorok története a kommunizmus emberi drámájává..." (Kiemelés – D. Sz.)
Volt lehetősége a választásra tehát.

Igen ám, viszont Demeter M. Attila a Magyar Kisebbség „A pártállami diktatúra titoktalanításáról" szóló, 2007/1–2-es számában rámutat: „A totalitárius rendszerekre az volt jellemző, hogy nem választható alternatívákat kínáltak fel a polgároknak. Sokan, feltételezhetően Szilágyi Domokos is, kényszerhelyzetben lettek besúgókká. És pontosan ez a rendszer specifikuma: olyan választási helyzetek elé állítja a polgárait, amelyek nem valódi választási helyzetek, embertelen választási helyzetek stb." (Kiemelés az eredetiben.) Tegyük hozzá, a filozófus szerint „ez ugyan nem menti fel az egyént a felelősség alól, de megmutat valamit a rendszer természetéből". A továbbiakban azt írja: „Kivételesen jellemes, erős erkölcsi meggyőződésű emberek mondhatják ilyen helyzetben, hogy: inkább a halál, csakhogy többnyire nem vagyunk kivételesen jellemes emberek, s az »inkább a halál« pedig nem épeszű választási alternatíva."

Székely Gábor budapesti otthonában 2018. október 19-én. Forrás: MTI/Czimbal Gyula

Molnár János a következőképpen fogalmaz: „A dráma erkölcsi vonatkozásait kihangsúlyozza az a helyzet, amikor az informátor egy vallási közösség bármilyen szintű vezetője (lelkész, pap, rabbi, imám, presbiter stb.), vagyis tisztségénél fogva, eskü terhe alatt, emberi titkok tudója és őrzője. Amikor tisztségénél fogva a rábízott egyén és közösség emberi integritásának védelmezője kellene legyen. Vizsgálódásom ezt a szempontot tekinti a legmérvadóbbnak, mert arra a kutatói tapasztalatra épül, hogy a lelkész-informátorok igen kis része az, akit karrier- vagy hatalomvágy motivál, aki örömét leli a kiszolgáltatottak kiszolgáltatásában, vagy konkurenciának tekintett kollégáinak a befeketítésében. Többségük emberi gyengeségek, szenvedélyek rabjai, akik a túlélési életstratégia részeként vállalták, hogy valamilyen szinten információt szolgáltatnak kollégáikról, vagy a rájuk bízott hívekről. Illetve többnyire valóban többre érdemes személyiségek, akik felvállalják, hogy tehetségük kibontakoztatását akár valamilyen szintű informátori szolgáltatás árán is megvalósítsák. Félreértés ne essék, ez a megközelítés nem ment fel senkit a felelősség alól, de biztosítja egyrészt azt a minimális objektivitást, ami a tudományos kutatás egyik elengedhetetlen feltétele, másrészt azt az empátiát, ami nélkül emberi sorsokat ábrázolni torzító egyoldalúsághoz vezet."

Nézzük csak: két ember – A és B – utaznak a vonaton. A kétkezi munkás, B lelkipásztor. A a rendszer ideológiai kedvezettje, elvileg az „ő országa" Románia Szocialista Köztárság, neki találták ki, B országa „nem evilágról való", hivatásszerűen adagolja a „nép ópiumát", eleve a rendszer ellenségének van kikiáltva. A és B beszélgetnek. Nem tudjuk, hogy B elmondta-e A-nak, mivel foglalkozik, vagy csak elnyerte A bizalmát, mindenesetre B – adatolja Molnár János e könyv 255. oldalán – „egy fiatalemberről is jelent, akinek a nevét is megjegyezte, akit a vonatban ismert meg. Az illető panaszkodott, hogy leszerelt a milíciától, mert nem akarták figyelembe venni, hogy szeretne Bihar megyébe kerülni. Asztalosként dolgozik Nagyváradon, hallgatja a SZER-t, és igazat ad nekik. A [most maradjunk ennél] A nevű fiatalembert beazonosítják, és felhívják a Bihari Felügyelőséget, kísérjék figyelemmel."
Ezt magyarázza meg nekem valaki. Nincs k.

Hiába, hogy ilyen a totalitárius rendszerek természete, hiába, hogy a lelkész is emberből van – B ez esetben a rosszat választotta. Merthogy, mondja Schelling, az emberi szabadság lényege éppen abban áll, hogy képesek vagyunk a jóra és a rosszra, és itt a hangsúly az és-en van. B tudta, hogy a jelentésével árt A-nak, belülről ismerte a rendszert, tisztában lehetett az információ következményeivel. B-nek A az égadta világon semmit nem ártott, ha fogalmazhatunk így, B-nek nem ez volt a dolga, nem erre szervezték be (kollégájáról kellett volna „informálódjon").

De nézzük másképp: tegyük fel, B azt hitte, hogy A besúgó (volt milicista, ugye), és magát védendő jelentette fel őt (a foganatosított intézkedésekről nem tudhatott, nem előtte hozták meg a döntéseket). Merthogy ilyen volt a rendszer, a legegyszerűbb emberi kapcsolatokat is megmérgezte, családtagok jelentgették fel egymást, senki nem bízott senkiben, és pont ez volt a Szekuritáté célja.
Csökkenti-e B felelősségét a második verzió.

Nem. Molnár János ebben a könyvében megmutatja, hogy még a rossz választások esetében is létezett olyan megoldás, amikor aránylag tiszta lelkiismerettel ki lehetett szabadulni a csapdahelyzetekből: például ugyan aláírtál egy jelentési kötelezvényt, utána viszont teljesen érdektelen információkat szolgáltattál mindaddig, amíg használhatatlannak nem minősítettek, és le nem zárták a „megfigyelői" dossziédat (és többnyire áttettek a „megfigyeltek" közé). Fentebb, B történetében nem az „inkább a halál" dilemmáról volt szó, legfeljebb egy kis kényelmetlenségről, amennyiben A szintén informátor lett volna.

Ha mélyen magunkba nézünk, sejtjük, valószínűleg az első variáns igaz, B túlteljesített, megemlítette ezt is.
Ezért nincs k.

Pedig szerettem volna, hogy legyen, hiszen személyesen érint ez az egész. Nekem csak életem első tizenhárom évét „vitte el" az a világ, viszont gyermekként az élet szép, ezért túl sok ilyen irányú tapasztalatom nincs. Ellenben végignézem a szüleim generációját, akik legszebb és megismételhetetlen éveiket töltötték ilyen körülmények között, emlékszem nagyapámra, aki büszkén mutogatta, mi volt a miénk még az államosítás előtt, és látom, mennyire akarnak felejteni.

Semmi heroikusat nem találnak abban, hogy túlélték a kommunizmust. Valószínűleg semmi heroikus nem volt benne. Sőt, kissé mintha szégyenkeznének is. Idősebb írókkal beszélgetve éreztem, kényelmetlen a téma, hazudni kellett, hát dicséretet hazudtak, tömjént, szép jelent.
Piti kis történeteik vannak, emiatt elmaradt a katarzis kilencven után. Talán ezt szégyellik.
De akkor sem értem, hogy miért nem téma többmillió ember megnyomorított élete, nem beszélve a deportáltakról, a bebörtönzöttekről, a kivégzettekről.

Demeter Szilárd Forrás: Talán Csaba

Nem értem, hogy kilencventől errefelé miért nem hajtották el dühödten a hatalomba, közéletbe stb. visszaszivárgó kommunistákat, hiszen igazán tudhatták, mire képesek.

Ráadásul jelen esetünkben egyházi emberekről van szó, tehát bűnről és bűnbocsánatról kellene, hogy beszéljünk. Ehelyett „leleplezésekről" szólunk, arról, hogy a kommunizmus hazugságra épülő világa után további húsz évet hazudoztunk. Mert fogadjuk el, hogy a totalitárius rendszerek valóban nem biztosítanak valódi választási lehetőséget. De hogyan magyarázzuk az azóta eltelt húsz évet?
Molnár János „a kommunizmus emberi drámáiról" beszél.

Nos, sikerült kilúgozni szenvedéseikből mindent, ami nemes, ami katartikus erővel bírhatott volna, ami áteszményítette volna nyomorúságukat.
Az empátiámat hazudták el.
Ezért nincs k.

Az átvilágítási folyamatot ennek ellenére folytatni kell. Egyéb haszna mellett: legalább a szégyent ne hagyjuk örökül utódainkra.