Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Mivel volt nehéz szembenéznie, amikor a gyerekkorát megírta?
Utólag már nem szeretném magyarázni azokat az időket és panaszkodni sem arról, ami nehéz volt. Mindent beleírtam, ahogy emlékszem akkori önmagamra és azokra, akik felneveltek. Tizennyolc éves koromig követi az életem meghatározó eseményeit a Magyar Copperfield.
Megpróbáltam visszaváltozni azzá a tizennyolc évessé, és úgy írni, amit ő látott, ahogyan érezte a gyerekkorát: vagyis visszaváltozni azzá, aki voltam.
Úgy látszik most jött el az idő, hogy szembenézzek magammal, és elfogadjam magam. Három és fél évig írtam a könyvet.
Gyerekkorának motívumai visszatérnek korábbi műveiben is, mégis ez az első olyan írása, amelyben a gyermeki önmagát a legtisztábban, a maga valójában láttatja?
Igen, a saját nevemen és mindenki másnak a saját nevén írtam, akik azóta már meghaltak. Korábban írtam novellákban hasonlókat, de akkor mindig irodalmiasítottam a történteket. Most ennek a könyvnek a folytatásán dolgozom, a nagykorúvá válástól a 25 éves koromig terjedő időszakon.
Úgy gondolom, hogy irodalmi szempontból 25 éves korig érdekes egy ember élete.
Általában az írói memoárok is eddig tartanak, utána már karriertörténet következik, a munkaügyek, ilyesmi, ami kevésbé való regénybe vagy novellába.
Három néven élte az életét: édesapja után Vetró Gézának keresztelték, majd mostohaapja nevét vette fel, így váltott Rózner vezetéknévre, később édesanyja családi nevét, illetve a szeretett nagyszülők nevét választotta: érett fejjel lett Bereményi Géza. Három elkülöníthető korszakot jelölnek a nevek, netán három énjét is?
Igen, hat évig voltam az apám nevén, tizenegynéhány évig a nevelőapám nevét viseltem, aztán amikor az irodalmat választottam, akkor az anyai nagyapám nevét vettem fel, mint irodalmi nevet. Úgy emlékszem, 50 forintba került akkor a névváltoztatás, ami a lányom születésénél vált hivatalossá.
Fordulópontokat jelölnek a nevek, új helyzetet hoztak az életemben. Meg vagyok győződve arról, hogy a név meghatározza az embert.
Regényében azt írja, hogy általában hangulatoktól rögtönözve döntött. Fiatalon volt így, vagy általában jellemző önre, hogy a véletlenre ad?
Legalábbis nem tudatosan döntöttem. Minden alkotói munkát a véletlenszerűség határoz meg, életkortól függetlenül. Arany Jánosról leírta egyszer valamelyik elemző, hogy ezt meg ezt gondolta a költő az adott műben. Ő maga pedig az elemzés lapszéli jegyzetébe odaírta: gondolta a fene!
Az írói munkának a gondolkodáshoz, a tudatossághoz kevés köze van, az más forrásból táplálkozik.
Például egy találkozásból Cseh Tamással, aki a dalok ihletőjévé lesz?
Amikor Cseh Tamással találkoztam, éppen abbahagytam az írást, és másfelé tekintgettem, tehát kapóra jött nekem, hogy valaki zenét szolgáltat és ahhoz írhatok. Huszonnégy éves voltam, ő három évvel idősebb nálam, kölcsönösen inspiráltuk egymást a dalszerzésre. Eleinte a dalainkat én nem szántam közönségnek. 2-3 éves barátságunk után Tamást bíztatták a barátai, hogy lépjen fel a dalokkal, és ő egyre inkább szerette volna, hogy megjelenjenek a dalaink. Én nyomatékosan figyelmezettem, hogy ez meg fogja változtatni az életét. Ő azt mondta, hogy ez nem tartja vissza.
Zavarta-e, hogy régebben Cseh Tamással kapcsolták össze a dalokat, amelyeket mind ön szerzett?
Talán, de közben Tamást is zavartam én, vagyis hogy én írtam a szövegeket. Sajnáltam, hogy nem állhatok ki az emberek elé énekelni, mert botfülem van.
Másik Jánosban megtalálta később az alkotótársat?
Az ő zenéje különösképp inspirál engem. De másoknak is írok dalt, csak olyanoknak, akiknek a zenéje megihlet.
Azt mondják, a hetvenes évek hangulatát a CsehTamás-Bereményi Géza dalok rajzolják meg a legpontosabban. Hogy látja, a mostani jelent nehezebb elbeszélni?
Mindig azt mondják, minden korszakról, hogy megírhatatlan, megfoghatatlan, aztán kiderül, hogy mégis születnek belőle jó művek.
Viszonylag kevéssé ismert a Fegyverszünet című daluk. A kitelepített gróflánnyal biciklizés néhány percében a kommunizmus teremtette osztálykülönbségek bánata szólal meg. A dal szerint: „Az osztályharc egy biciklin megszűnt, És én vázon egy gróflánnyal, Azonnali hatállyal békét kötöttem, egy összefolyt világgal..." Azóta is úgy gondolja, hogy „ami külön van", összeér, vagy össze kellene érjen?
Az összes dalt, amit írtam, ma is majdnem kívülről tudom. Egyébként ez egy nyári emlékem volt, amikor Gyömrőn nyaraltam. A magyar történelemben állandóak a széthúzások, amik idővel változnak, változtatják a helyüket, de léteznek. Most is jelen van, én már nem is tudom elképzelni a társadalmat széthúzás nélkül.
A forgatókönyvírástól a rendezés felé hogyan vezetett az útja?
Mindig az engem érintő témákat írtam vagy rendeztem meg. Ha erre nem volt mód, műfajt változtattam. Így lettem több műfajú ember. Oda mentem, ahol éppen befogadó készség volt
Filmezni és forgatókönyvet írni is úgy kezdtem el, hogy a nyolcvanas években már a teljes tanácstalanságot lehetett érezni. Szükség volt másféle forgatókönyvekre, és néhány stúdióvezető megkért, hogy írjak. Filmrendező pedig úgy lettem, hogy Nemeskürty István bíztatott, mert közölték vele, hogy év végén kidobják a stúdió éléről, de addig egy filmre van még pénze, szeretné, hogy ha én írnám meg annak a filmnek a forgatókönyvét. Én akkor már nem akartam több forgatókönyvet írni, épp rosszkor talált meg. Erre Nemeskürty azt mondta, akkor írjak saját magamnak, legyek én a rendező is. „Ezt a csínyt még megengedhetem magamnak" - mondta. Minden előképzettség nélkül, illetve azzal a tapasztalattal, amit a forgatókönyvírásról és a forgatásokról tudtam, elkezdtem rendezni A tanítványok (1985) című filmet. Minden műfaj másféle ihletforrás. Ugyanakkor a műfajok szabályai kialakultak, léteznek, így aztán önkéntelenül a szabályok szerint írunk, anélkül, hogy bárkit is majmolnánk. Más a filmírás, és teljesen más a költői módszer. A Hídemberig (2002) filmeztem, írtam forgatókönyvet és rendeztem, azóta nem rendezek.
A Hídember komoly vitákat szült, a kultúra szereplői közül sokan támadták a filmet. Hogy látja, miért volt megosztó ez a film?
Választások után mutatták be, és egy filmnek a sorsát erősen meghatározza a légkör, amikor bemutatják.
Akkor én már tudtam, hogy hogyan működik, és nem ért felkészületlenül a bemutatás után rám zúdult kritika. Új rendszer van, új irányzatok, és gúny tárgya lett a film.
Egészen biztos, hogy ha máskor mutatják be, más utat fut be ez a film.
Ezért hagyta abba a rendezést? Sok barátot veszített a film körül támadt viharban?
Veszettem, de nem olyan sokat. Akiket elvesztettem, azokat nem is bánom.
Van kedvenc saját filmje, vagy olyan, amit szívesen elővesz, újranéz?
Az Eldorádó (1988) című filmem, ami számomra olyan, mint egy dokumentumfilm egy korról és az életem egyik szakaszáról. Tudniillik a nagyapámról szól.
Noha a véletlen hozta, hogy rendező lett, mégis azt mondta korábban, hogy a rendezőt jegyzi meg mindenki, és egy idő után úgy érezte, odaadja az ötletét, ami az ön filmje is lehetne. Amikor elkezdett rendezni, már nem is nagyon írt másoknak forgatókönyvet?
Nemcsak hogy a rendezőt jegyzik meg, de sokszor a rendezők azt is odaírták, hogy a forgatókönyvet is ők jegyzik, pedig azt más írta. Emiatt is éreztem úgy, hogy a saját ötletemet az ő nevükhöz adom. Amikor elkezdtem rendezni, már csak magamnak írtam forgatókönyvet.
A könyv hátulján olvasható ajánlóban az áll, hogy tipikus írói életút az öné. Így látja ezt?
Számos megoldatlan problémája volt az életemnek, és az írás kisegített ezekből. Általa találtam megoldásokat.
Nagyon boldog első hat évem volt, amire ma is szívesen emlékszem vissza, és bár nagyon fiatal voltam, élénken vissza tudok emlékezni arra az időszakra. Utána változás állt be, mostohaapám megjelenésével, és azzal hogy anyámmal a nagyszülőktől a nevelő apámhoz költöztünk. Az már egy bonyolultabb helyzet volt. Most, hogy az egyetemi éveimet meg akarom írni, kiderül számomra, hogy nagyon kemény dió, nehezebb megírni, mint a gyerekkort.
Miért?
Mert nem volt olyan gazdag, és túlságosan társadalmi volt. Felnőtté válni számomra nehezebb volt. Mert a gyerek, ha nehéz helyzetet kap is, meg tudja őrizni a kívülállását, persze ha engedik neki.
Édesanyja miként fogadta, hogy a gyerekkorának elemeit is beemelte az alkotásaiba?
Meghívtam az Eldorádó című filmem bemutató vetítésére, de nem gondoltam rá, hogy ez nem lesz egyszerű dolog neki. Vele néztem a filmet, és rájöttem, hogy az az anya, aki a filmben szerepel, Eszenyi Enikő alakításában, kísértetiesen hasonlít az én édesanyámra. Nagyon megijedtem, akkor jöttem rá, hogy könnyelmű dolog volt meghívni. Felismerte az apját, a környezetet, a Teleki teret, ahol ő maga is nevelkedett. A vetítés után, amikor hazakísértem, egyszer csak elgondolkozva megszólalt: Az a színésznő... Melyik? - kérdeztem. - Az a szőke... - válaszolt, majd elhallgatott. Az Eszenyi Enikő! - vágtam rá. – Hát az nagyon szép volt! – állapította meg végül, mint aki megbocsájtott nekem. Rájöttem, hogy a szerep ábrázolásában egyetlen mentségem volt, hogy szép nő alakította. Emiatt megbocsájtotta nekem a szerep sokoldalú ábrázolását. Édesanyám tizenkét éve halt meg, nagyon jóban voltunk. Az Eldorádót többször is átírtam színdarabnak, és azt gondolom, hogy a legjobb változata az, amit a József Attila Színházban játszanak. Nagyon sajnálom, hogy a járvány elvágta a pályafutását.
Debrecenben él most családjával. Az új könyvének, az írásnak él?
Úgy is lehet mondani, hogy ide nősültem, és az elmúlt években hol Budapesten, hol Debrecenben éltem. A járvány időszakát Debrecenben töltöm, és az írásnak élek. Ebben nem zavarnak a bezárt körülmények. Körülbelül két év lesz, mire befejezem a második részt, úgyhogy ez türelemjáték is.
Hogy értékeli azt a helyzetet, amit a járvány teremtett? Új korszakba léptünk?
Remélem, hogy a járvány elmúltával élhetőbb világ lesz, mint előzőleg.
