Aranyemberek beolvasztása, avagy Bartók, Kodály és más nőgyűlölők

171. levél

Kedves Néném,

látom én, olvasom a Tóth Krisztina-féle osztrák lapinterjú sorait, amiket gondosan átküldött. A költőnő, tudom, nem „előállt" durva ötletével, hanem csak válaszolt egy könyves oldal kérdőívére, mindenesetre meglepően naiv lett volna, ha nem is sejti, hogy felkapja majd a közbeszéd az ő Jókai-kritikáját. Az arany embert letaszítaná a kötelező olvasmányok piedesztáljáról, amely – teszem hozzá – egyúttal a nemzeti kultúra egyfajta kirakata, büszkeségtablója is, A kis herceg és más külföldi művek mellett. És nem mondom, a canismerga levélszekrénybe gyömöszölése se szépségdíjas cselekedet, de pont egy művész ne kalkulálná előre az érzelmek felkorbácsolását, amikor a nemzeti irodalmi szentélyben nekiáll ereklyéket lomtalanítani? De a levél nem emiatt születik, hanem a külföldi csapatok behívása miatt.

A Falter-interjú innen, az ajtó berúgásától vadul el, soraival mélyen nem értek egyet, de tartok tőle, hasonló hőfokra bőszült Kegyed sem érti meg, miért árulás ez, ami innen kibomlik, csak ha más példán levezetem. Mert amit Tóth Krisztina SOS-hadjáratával művel, az bőven túlmutat Jókain.

Megkésett kultúra

Először is lépjünk távolabb. Nekünk, magyaroknak a művészi hírünk, tradíciónk és szeretném hinni, jelenünk is erős, messze az ország vagy a nemzet valós méretén túlmutató. (Sportunk is ilyen, hiányolom mindig azt az olimpiai táblát a játékok alatt, amely a népek éremszerzését lakosságarányosan mutatná: tuti dobogó remélem, idén nyáron is.) De ez a kultúra – a néphagyományokban gyökerező műfajok kivételével – jelentős késedelmet szenvedett a finoman szólva is problematikus történelem miatt. Amikor például az opera mint művészeti összegző ág kialakul Itáliában, épp a török berendezkedés zajlik idehaza, és amikor végre kihajtják őket innen, már az opera mint olyan több európai aranykoron is túl van. Szoktam példálózni a tényleg nem távoli Münchennel: a bajor választófejedelemség központjában már a XVII. század közepén játszottak operát, Ferdinand Maria fejedelem (férfi, a németben a Maria férfinév is lehet, á la Klaus Maria Brandauer) konkrét palotát alakított ki e célra. Nálunk Zrínyi, a kardos poéta csatázik a törökkel ekkor, és a szabadulásig még csaknem egy évszázad hátra van! Ha ezt tekintjük az első ottani operaháznak – miért ne tennénk, hisz az volt! –, mire minálunk Andrássy Gyula gróf kezdeti tétova feliratából majd Podmaniczky és Ybl összehozzák a Sugár úti palotát (20 esztendő telik el), akkor, 1884-ben már München sorrendben harmadik operaháza is majdnem 70 éve működik, a ma is funkcionáló hatalmas épület.

De még vissza egy mondatra: mire a magyarok saját nyelvükre tudják ültetni, és legalább az olasz operához képesti egyszerűbb, német daljátéki forma szerint legalább egy epigon-darabot tudnak írni és lesz végre hol, kikkel előadni, az már bizony, 1822. A kolozsvári előadáson kezdetleges mű, a Béla futása megy (pár éve játszottuk a kintiekkel közösen), és megint jelzem: ekkor már négy éve üzemel a bajorok 2000 személyes harmadik operaháza, Mozart 30 éve halott, Jacopo Peri, az első operista meg már majdnem két évszázada.

Aranyemberek

Mindezzel csak azért untatom Nénémet, hogy lefesthessem: mennyire kellene vigyáznunk szükségképp kisebb számú, ám hatalmas értékű hősünkre. S hogy ebből a vert, lekörözött helyzetből mégis mekkora tett például az, hogy újabb gyönge száz év múlva a magyar tálentum már világhírű operát képes alkotni itthon, itteni gyúanyagból, újjáértelmezve az internacionális sablont! Márpedig az a bizonyos opusz a XXI. század nemzetközi szcénájának is alapköve lett valóban, méghozzá magyar ős-zenéből, és manapság ráadásul már magyarul is előadva (mekkora dolog, érti ezt valaki? mintha külföldi sztárszínészek naponta magyarul mondanák legalább a Toldi estéjét a világ bármely menő színházában!!!!). Én most A kékszakállú herceg váráról beszélek természetesen, és általa Bartók Béláról. De tágíthatnám a kört a magyar irodalom vagy képzőművészet, és természetesen a műzene tájaiig is: minden, ami ma bennünket körülvesz, alapvetően a nemzeti romantika, az ún. reformkor kohójában hevült ki, hol csekélyebb, hol végtelen lelőhelyű ércekkel a múltból, hisz a kevésszámú magyar trubadúr és felvilágosodáskori költő mellé sok ezer éves népi kultúránkat nehéz ugyanúgy odahelyezni.

Adva van tehát – dehogy adva: kiküzdve! – egy erős, attraktív, mégis féltenivaló nemzeti kultúra, amelynek oszlopait akkor se robbantjuk ki, ha ballábbal keltünk, ha kéne öt perc hírnév, vagy ha a világ pusztító hülyesége sajnálatosan megmételyez minket. Vagy ha elfelejtjük azt a szakmai minimumot, amely egy alkotást csakis a saját korának kontextusában vizsgálhat, amennyiben legalábbis alkotóját érteni, vagy rendben van: elemezni szeretné. (Persze, ha szándékkal nem akarja érteni, az nagyon más eset.) De, hogy ne navigáljam magam irodalomtörténészek zsákutcájába – pedig akár olvasóként is felléphetnék, az is érvényes státusz! –, zenei példát hozok. Igen, a Kékszakállúét.

Ha ugyanis Az arany ember Tímár Mihálya élete két szerelmére (ma) megvetendő, nőigázó módon tekint, és/vagy az író, bizonyos Jókai Mór sematikus és alázó női portrékat fest soraival Noémiről és Tímeáról, akkor mit szóljunk a Kékszakállú bezárt három asszonyáról?! Plusz Juditról, akiről a szerzőnek csak az éjjel jutott eszébe (vagy librettistájának, esetleg mindkettejüknek), meg az, hogy a (női) bizalmatlanság miként őröl fel egy mégoly nagy erejűnek is ígérkező szerelmet? Bartóknak akkor annyi, amit mind nagyon bánhatunk, mert a csak szórványosan magyarnak elfogadott Liszttel szemben ő az egyetlen zenei világsztárunk, viszont – eddig a lehetetlen nézőpontig – irigyelt érték, roppant márkanév volt. Talán holnap már meg is roppant, akkor egy újabb oszloppal kevesebb. (Íme, a magyar nyelv befejezett jövő ideje...)

További célpontok

Mire Kodályhoz érek vagy Erkelhez, akik viszont már eleve csak nekünk fontosak, mint a családi relikviák – Jókai is ilyen –, és bizonyára fel lehet venni azt a nézőpontot, ahonnan nézve rút erőszaktevők mind, szellemi agresszorok (például egyessel kezdődne a személyi számuk!), a művészet statikusai szétspriccelnek, mert a magyar zene pantheonjának legalábbis vége. Timpanon a porban, oszlopok nélkül nincs alátámasztás.

Eközben a magyar kultúrát nem óvni kell, mert nem gyerek, nem őrizni, mert nem rab, nem is ápolni, mert nem beteg. Viszont át kell örökíteni – nem pedig felrobbantani, de ezt is Kodály mondta, akit a Háry Örzséjének egydimenziós férfi fétistárgyként való beállítása, vagy a Székely fonó (nomen est women) Háziasszonyának minden végletes feministát rémisztő rajzolata miatt post mortem kell szobrának talapzatáról letaszítani.

Na, de komolyan: aki pedig mégis gondol egyet, és nagyjából a semmiből, a Jókait leegyszerűsítő átírások botrányának lecsengése után most nekimegy az egész százötven éves oszlopnak, az ne csodálkozzon, ha mások ehhez nem tapsikolnak. És ne hívja „megtámadásnak" a verbális ellenreakciót, mert akár fel is mérhette volna előre, hogy az irodalmi kánoncsákányozás milyen szikrákat vethet – és tényleg bocs, ha tartja magát az oszlop, vagy tartják a tisztelői. (Az is világos, hogy a különben ugyancsak szeretett és köztudomásúlag külföldön is népszerű Szabó Magda kikezdését miért nem kapta fel pont ugyanúgy a méltatlankodás: mert jelentős különbség van abban, ki milyen mélyen lakozik a kánonban. Egy költőnek ezt muszáj lett volna értenie. Azt csak halkan és töredelmesen teszem hozzá, hogy Bárány Boldizsárról még életemben nem hallottam, és négy kiskorú gyermekem egyike sem találkozott vele soha.)

De ha valaki külföldi segítséget kér, hogy a magyar érték ellen indított harcában mellé álljanak, az bizony, nemcsak betesz például Szabó Magda külföldi eladásainak, hírnevének, de el is árul minket (a bookline-os oldalon szinte azonnal ott virít egy külföldi segédcsapat kommentje, amely Magyarország belpolitikájával foglalkozik, és természetesen Orbán Viktort veszi célkeresztbe. Megint berándult a szokásos pókháló, mint már annyiszor a magyar történelemben.)
Ismétlem, aláhúzom: ez árulása a közös mivoltnak, nem egyszerűn rossz hír keltése, pedig a „pinceszinten" tartózkodó magyar morálról értekezni se sokat használ nekünk – vajon eszébe jut-e az osztrák olvasónak a Bécsben grasszáló géppisztolyos muszlim, aki nem kutyaszarral szórta meg a levélládát, hanem ólommal az ártatlanokat? És a segélyhívás indítójának? Itthon, a „poszt-szovjet Magyarországon" szeretne bezárkózni (ki nem engedi?), nem ott, a Lajtán túl, ahol különben Graz polgármestere hamarosan egy kommunista figura lehet?

Memóriakártya

Még valami, drága Néném (remélem, nem gond, hogy a folytonos nénémezéssel korára is utalok). Volt nekünk egy kis verses sorozatunk, minden újévi Beethoven-koncertünkre kértünk költeményt valakitől. Hét év alatt hét vers született, a másodikat épp Tóth Krisztina írta 2014 első napjára – az Operában nem ásunk árkokat, nagyon különböző szerzők követték egymást. Itt a linkje, szerintem remek kis darab, tökéletesen megfelelt a pillanatnak a maga szomorúságával együtt is. Nem gondolkodom binárisan: ahogy Gesualdo és Csáth Géza is szörnyű tetteket követtek el, művészetük mégis halhatatlan érték, úgy – hadd fogalmazzak a példákhoz képesti kortárs idő miatt óvatosabban – Tóth Krisztina Memóriakártya c. versét is képes vagyok az interjútól, tehát politikává lett megnyilatkozásától külön kezelni. De jó lenne, ha a lélek szolgálata (ti. költészet) inkább az alkotásban, és nem más életművének és egy egész nemzet tiszteletének aláásásában jeleskedne inkább.

És ez nem a tuti macsó megmondása, végképp nem a szólásnak szabadságától való megfosztásra intés. Mert ha esetleg Jókai nagyregénye károsította volna is a gimnazista Tóth Krisztina életszemléletét, lám, a józan felismerésre haladó megafeminista világunk mégis képes volt ráébreszteni. Jókai, Bartók és Kodály sem propagálja a művekben található élethelyzeteket vagy vonásokat, hanem ír, komponál róluk. Ezt megérteni talán mégsem lehetetlen, és azt sem, miért kell a korokkal bővülő műkincsből mégis megtartani az alapokat: igen, az Íliászt, de a nemzeti romantika szerzői közül Jókait is.

És írni meg nyilatkozni, persze, eztán is mindent szabad, aminek hatásával az ember felelősen szembe tud nézni – most az a szó jött volna számra, hogy „férfiasan", de legyen akkor így: felnőttként, magyarként. Én a Kötekedő Olvasmányok Listáját mint műkísérletet javaslom legelébb a költőnőnek. Az legalább tiszta sor volna, a magyar kultúra aranyfedezetének beolvasztása helyett.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2021. március 21.