Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az Erkel Színház mellett van egy terem, ahová tornaórára hordtam a kislányom. Amíg ő bent volt, én a terem előtt a próbákat hallgattam. Aztán később azon gondolkodtam, hogy egy kicsit olyan, mintha hallgatóznék, és bár nem gondolom, hogy bárki is észrevette ezt, de zavarhatott ez valakit?
Van, akit zavar az ilyesmi, van, akit nem. Van, aki a színpadról is kiküldi azokat a kollégákat, akik az adott jelenetben nincsenek benne. Őket nyilván az utca embere még inkább zavarja. Mondjuk ez ma már nem jellemző, de régen, az idősebb kollégák között volt inkább ilyen. Egyébként meg óhatatlan, hogy kiszűrődjenek hangok az ablakon.
Korábban azt mondta, hogy egy pici szerepet játszó énekes egyetlen hamis hangja is percekre el tudja vinni a nézőt.
Ehhez tartom magam ma is.
És akkor itt jön elő a próba jelentősége!
Van olyan is, aki izgul, és ez rányomja a bélyegét az egészre, és az előadáson is előjön, vagy legalábbis nem úgy szólal meg, ahogy szeretné. De ez nem csak a kis énekesekkel fordul elő.
Lehet lámpalázzal valaki sikeres?
Nekem is van lámpalázam, egészen addig, amíg a színpad szélén állok, rettenetesen izgulok. Amikor aztán már a színpadon vagyok, akkor minden rendben van. A lámpaláz mindenkinél máshogy jön elő.
Én, ahogy kiállok a közönség elé, már csak az adott szereppel foglalkozom, nem érek rá azzal foglalkozni, hogy izgulok.
Ahogy arra sem szabad gondolnom, hogy ne felejtsem el a szerepem, mert, ha ezt teszem, biztosan el fogom. Rosszra amúgy sem szabad gondolni, vagy különben az meg is történik.
Azt mondják, a friss jogosítványnál is veszélyesebb az az időszak, amikor valaki kevés gyakorlattal elkezd rutinból vezetni. Vagyis, képzelt rutinból, hiszen az még nincs meg. Az énekes is eshet ilyen hibába?
Sosincs olyan, hogy rutinból énekelni, mindig oda kell figyelnie az embernek arra, hogy mit csinál.
Olyan nincs, hogy én nem skáláztam be, vagy nem veszem át előtte a darabot, mert már ötvenszer énekeltem.
Minden előadás előtt végigéneklem a teljes darabot, aztán persze az előadáson is. Én esténként kétszer szoktam elékelni a saját szerepem. Engem ez nyugtat meg.
Otthon is gyakorol?
Igen.
Akkor, ahogy én a tornaóra közben, úgy a szomszédjai is ingyen jegyet kapnak, csakhogy duplát, a fia is énekes.
Nem biztos, hogy élvezik, próbálgatunk technikákat, meg hangszíneket, néha tud rémséges lenni (nevetés).
Azért sincsenek könnyű helyzetben, mert énekelni „mindenki tud", akár a tus alatt, akár főzés közben...
Hallottam már olyat, hogy énekelni én is tudok. Sajnos ez nem igaz, én sok olyan emberrel találkoztam, akinek nincs hangja. Én szeretem a kihívásokat, voltak olyan növendékeim, akiknek nem volt hangjuk. Persze most a fiatalabbakról beszélek.
Az alapképzésben úgy kell a gyerekeket tanítani, olyan színvonalon, hogy amikor bekerülnek egy egyetemre, akkor bizony technikailag fel legyenek készülve dolgokra.
Mi a könnyebb, egy tanult énekes rossz beidegződéseit kijavítani, vagy valakit az alapoktól felépíteni?
Sok énektechnika van, és ha kapok egy embert, aki teljesen más technikával érkezik hozzám, mint amit én tanítok, akkor zeneiskolai szintről kell kezdenem. Természetesen gyorsabb ütemben haladunk, mert van rutinja, gyakorlata. Ha már megnyert egy egyetemi felvételit, akkor megvan a hangja, kvalitása. Szoktam olyan embereket elvállalni, akik olyan technikai dolgokat énekelnek be, ami miatt az egészet a nullára kell redukálnom, és utána kell újra felépítenem.
Volt már olyan énekesem, akit a picike gyerekhangjából sikerült Bécsig elvinnem.
Vannak kivételek. Nagyon függ az egész a szorgalomtól. A szülők szeretik olyan intézményben tudni a gyereküket, ahonnan, ha kikerül, egy biztos egzisztenciát tudhat magáénak. Az ének nem biztosan ilyen, nem tudhatjuk, hogy 15 év múlva mi fog történni. Meg az is lehet, hogy az adott gyerek nem fog tudni annyit gyakorolni, nem lesz annyira tehetséges, hogy szólista legyen, vagy akár bekerüljön egy kórusba.
Azért azt nagyon nehéz felmérni, bevallani magamnak, hogy bennem nincs ennyi...
Ezért én mindig el is mondom a növendékeimnek, hogy mi az a szint, ahová eljuthatnak.
Míg a hangszereknél, óriási szorgalommal, kitartással rengeteg dolgot lehet feledtetni - elsősorban persze a tehetségre gondolok -, az ének egy nagyon speciális dolog, mert ha nincsenek meg az adottságok, akkor az egész veszett fejsze...
Az énekeseknél is rendkívül fontos dolog a szorgalom és az, hogy éjjel-nappal azért dolgozzon, hogy énekes legyen, és naponta legalább két órát gyakoroljon. Nincs minden nagy világsztárnak gyönyörűséges énekhangja. És akkor
van olyan is, aki nem annyira tehetséges, de engem a hangszínével el tud bűvölni,
meg az előadásával.
Valóban nagyon jó karmesterekkel, rendezőkkel dolgozhatott együtt idehaza és külföldön is. De ők miért szeretnek önnel együtt dolgozni?
Aranyos vagyok (nevetés). Nem szoktam hisztizni, nem szóróm a hajtűt, megcsinálom, amit mondanak. Én úgy gondolom, hogy jó természetű ember vagyok, nagyon jóban vagyok a kollégákkal, mindenkivel. Nincs rivalizálás. Amit nekem az élet megadott, azért nagyon hálás vagyok, hát bizonyos szerepeket nem énekeltem el.
Például a Carment!
Ez teljesen kimaradt az életemből, pedig szerintem echte Carmen vagyok. Habitusomat tekintve, meg úgy amúgy is. De nem hiányzik. Tényleg mindent elénekelhettem, amit lehetett.
Van más szerep is, amit önre írtak?
Ezen el kell gondolkodnom, már csak azért is, mert nyilván Verdi nem tudhatta, hogy én majd egyszer megszületek. Viccet félretéve, a drámai mezzo szerepek közel állnak hozzám. Az Aida, az Eboli, az Azucena. Utóbbit, ahogy kikerültem a zeneakadémiáról, már a következő évben énekeltem. Szerintem azt énekeltem a legtöbbet. Nagyon szeretek játszani. 25 évesen már én voltam Tatjana dadája. Békés András (az Operaház egykori Kossuth-díjas rendezője – a szerk.) mondta, hogy szálljak fel a villamosra, és nézzem az idős embereket, hogy hogyan mennek a botjukkal, hogyan ülnek le, hogyan szállnak le.
Imádok játszani, engem ez mindig is nagyon érdekelt, és lehet, hogy a rendezők ezért is szeretnek velem dolgozni.
Általában van elképzelésem a figurákról, amik nem mindig egyeznek a rendező elképzelésével, de ha így van, akkor még mindig alávetem magam az ő elképzelésének, elengedem a saját felfogásomat. Ma már nem lehet megállni a színpadon és elénekelni, és ezzel egy percig sem azt mondom, hogy a régi nagyok nem játszottak, rögtön mondom is Melis Györgyöt, meg a fiam példaképét, Gregor Józsefet. Ők egyéniségek voltak a színpadon, színészileg is.
Volt olyan, akitől tartott, énekes vagy karmester?
Nem, soha, nem félek. Inkább
áhítatot éreztem, megtiszteltetést, hogy olyan emberekkel lehettem egy színpadon, mint Marton Éva vagy Kelen Péter, akitől rengeteget tanultam.
Ők mindig el is mondták a véleményüket és tanítottak.
Volt, hogy bántóan?
Nem. Én azt gondolom, hogy az ember azt kapja, amit ad. Ha valakivel kedvesen, udvariasan beszélgetek, az nem fogja azt mondani, hogy „figyelj, te annyira rossz vagy!"
Ezzel nem is vitatkozom, de olyan van, hogy valamiről meg vagyok győződve, hogy az úgy helyes, ahogy én csinálom, és ha valaki mást mond, azzal megbánt.
Szerintem ez típus kérdése, mert ha nekem valamire valaki azt mondja, hogy nem jó, azon én változtatok, és megpróbálom úgy csinálni, ahogy tanácsolta. Különben nem is tudnék rendezőkkel vagy karmesterekkel együtt dolgozni. A színpadi léthez nagy alázat kell.
Az egyik híres hegedűművészünk mesélte a rádióban néhány napja, hogy jött egy külföldi karmester, aki a próbán azt kérte, hogy egy nehéz részt játszanak el külön. Tökéletesen sikerült, de a karmester ismét megkérte őket, hogy játsszák el. Akkor egyvalaki egyetlen hangot elrontott. Ezután tucatszor játszották el, kisebb hibákkal. Nem azért, mert nem kiváló zenészek ültek a zenekarban, egész egyszerűen olyan lelkiállapotba kerültek, amikor már nem lehetett jól eljátszani Önnel előfordult hasonló?
Volt ilyen rendezőm. De mondom, tőlem nem lehet olyat kérni, amit nem csinálok meg.
Még akkor sem, ha tudja, hogy kifejezetten rossz, amit kérnek?
Akkor sem. Ő a rendező.
Igen, de a színpadon az ön arcát látják, hangját hallják...
Jó, nem voltam hajlandó bugyiban Ulricat énekelni, 25 évesen sem. Ezért kaptam egy testdresszt. De tanítás közben is így vagyok vele. Lehet, hogy a tanítvány úgy érzi, hogy az a frázis, amit elénekel, az tökéletes, csak senki nem látja, hallja magát kívülről.
Hinni kell a külső kritikának. Ahogy én is hittem a mestereimnek, Horváth Jenő Kálmánnak a konziban, az akadémián pedig Bende Zsoltnak, Eőry Zsuzsannának és Ercse Margitnak.
Ami szomorú, hogy közülük már senki sem él. Kicsit magamra maradtam.
Volt olyan szerep, amit játszania kellett, de nagyon nem akart, amit önre erőltettek?
Nem. Fiatal koromban voltak kételyeim, hogy Quickly vagyok-e igazából, kétszer is mondtam, hogy nem szeretném énekelni, mert mellette olyan szerepeket énekeltem, mint az Eboli, meg az Aida.
Hogy tudta ezt a hangterjedelmet – mondjuk így - áténekelni?
Akkor volt nagyon nehéz, amikor egymás utáni napokon voltak előadások. 25 évvel ezelőtt ezt meg kellett csinálni. Az ember közalkalmazott volt az Állami Operaházban, ezeket a szerepeket kapta, ezeken a napokon, el kellett énekelni. El tudtam énekelni, mert fiatal voltam. Amikor már eltelt egy pár év, akkor már mondhattam, hogy ez nekem nem tesz jót. Most pedig imádom Quickly szerepét.
Mi az, ami a legnagyobbat változott az ön által említett 25 évben a zenében?
A közönség a technikai fejlődés miatt azt várja el sokszor, hogy cd-minőségben énekeljünk. Mondjuk én még bakelites vagyok, nekem kell az a kis sercegés. Én nem szeretem azt, ami sima, vegytiszta, amikor minden tökéletes. Ha nem is unalmas - mert hiszen gyönyörű dolgokat tudunk így meghallgatni -, de azért mégiscsak hiányzik a színpad ereje, meg varázsa. Nem baj az, ha néha valami nem úgy szól, ahogy szólnia kéne, hiszen emberek vagyunk. Persze ez arra sarkalja az énekeseket, hogy egyre tökéletesebben énekeljenek, és egyre technikásabban. A másik a rendezés: 10-15 éve megjelentek a modern rendezési stílusok, a nihilizmus, amikor egy szék, meg egy asztal van a színpadon. Onnantól sokkal nagyobb színészi felelősség hárult az énekesekre.
Ha a színpadon nincs kellék, meg bútor, akkor játékkal, meg a kifejezés erejével kell megtölteni.
Ez is egy plusz dolog, amitől, még jobbak lettünk.
Legújabban az online előadásokhoz kell alkalmazkodniuk. Mindent ugyanúgy csinálnak?
Sokkal jobban oda kell figyelni. Egy órába kell összesűríteni az opera legfontosabb, legjelentősebb szerepeit. Nincs olyan, hogy most akkor van egy kicsi pihenőd, lehet, hogy egy órán keresztül ott vagy fent a streamen, és énekelsz. Úgy gondolom, hogy nehezebb is. Nincs közönség, helyette ott van a szemed előtt a kamera.
Hozzá lehet szokni?
Hozzá lehet, de azért ne tegyük meg, az élő előadás ereje pótolhatatlan.
