Grafikusművészként mi az, ami ma ihletet ad önnek?
Talán furcsán hangzik, de most elsősorban a számok foglalkoztatnak. Grafikai tipográfiai illusztrációkat készítek az elmúlt huszonöt-harminc év évszámaiból. Izgalmas pillanatokat éltem meg a nyolcvanas, kilencvenes években, hiányoznak ezek az idők nagyon, és ezeket az éveket - évszámokat - jelenítem meg művészi grafikákban a saját életem emlékeinek ihletével.
Különös hatással volt rám egy New York-i grafikusművész tipográfiai munkássága, egy érdekes dokumentumfilmet is láttam róla, ezután tekintettem vissza az elmúlt évtizedekre és kezdtem el a munkát - vagyis az évszámok művészi, grafikai megjelenítését.
Ezenkívül foglalkoztatnak a filmek - azok a filmek, amelyekből húsz évvel ezelőtt a diplomamunkámat készítettem. A Képzőművészeti Egyetemen diplomáztam, és a filmtörténetet választottam diplomatémaként.
Feldolgoztam a filmtörténet hetven-nyolcvan - számomra - legizgalmasabb filmjét filmplakátokon.
Hónapokon át bejártam az egyetem könyvtárába, kikölcsönöztem több ezer művészfilmet még VHS-en, és azokból választottam ki a legmeghatározóbbakat. Most újra megnéztem ezeket a filmeket, és továbbfejlesztettem a plakátokat, amelyeket akkor készítettem. Húsz év alatt sokat változik egy tervező látásmódja - a trendek is hatnak rá, és az is, amiket megélt ez alatt az idő alatt.
Diplomamunkájában filmekkel foglalkozott - nagypapája, Rényi Tamás filmrendező hatására választotta ezt a témát?
Én 1978-as születésű vagyok, nagypapám pedig 1980-ban meghalt. Halványan emlékszem, hogy édesanyám elvitt hozzá, és látom magam előtt a karakterét, de inkább a filmjein keresztül gondolok a nagypapámra. Nagy hatással van rám a Makra, a Sikátor, a Tilos a szerelem és a K. O. című filmje.
Filmjei nagy részét a szocialista kritika és cenzúra elhallgatta, megtagadta, külföldön nagydíjat nyert filmjeit dobozba tette, lásd Déltől Hajnalig, Makra, A völgy.
Ez, és Aczél György elvtelen kultúrpolitikája vezetett megrázóan korai halálához 51 évesen.
Elképesztő erejű a K.O. című filmje. Ebben Juhász Jácint és Cserhalmi György bokszol és küzd egymással. Az egész alkotás a szocializmus szürke kilátástalanságáról, az örök második reménytelenségéről szól. Aki nem tud törleszkedni a szocialista hatalom embereihez, az mindig csak második lehet - még akkor is, ha a legjobb.
Lenyűgöző filmek, újra és újra megnézem ezeket az alkotásokat - és próbálom megérteni nagyapám lelkét, hogy mi mozgatta, amikor készítette a filmeket.
A filmek által kapok valamit nagyapám szelleméből, karakteréből. Valószínűleg én is miatta kezdtem a grafika mellett filmekkel is foglalkozni - rendezőként és íróként -, mivel - ha csak tehettem - folyton moziba jártam, a húgom pedig sikeres operatőr és grafikusművész lett, azaz nem kerülhettük el a sorsunkat.
Édesanyja, Rényi Katalin képzőművész, édesapja, Baska József festőművész volt. A művészet genetikája kétségtelenül jelen van a családban. Ők figyelték az ön tehetségét? Már gyerekkorában látható volt, hogy ön is művész lesz?
Egyáltalán nem erőltették a szüleim a művészpályát. Azt hiszem, egyszerűen az anyatejjel szívtuk magunkba a húgommal. Azt láttuk, hogy édesapám reggeltől estig fest a műteremben, édesanyám pedig egész nap plakátokat készít, arculatokat tervez. Én körülbelül három-négyéves koromban kezdtem rajzolni. Édesapám hobbija a horgászat volt - kimentem vele Szentendrén a folyó partjára pecázni. Vittem magammal egy rajzfüzetet, és amíg ő kötötte a horgokat, bedobta a csalit és várta a kapást, addig én rajzolgattam. Azután folyamatosan arra készültem, hogy felvegyenek a Képzőművészeti Egyetemre.
A húgom hosszú éveken át biológusnak készült. Állatokat gyűjtött, hazahozta őket, és a szüleim meg voltak győződve, hogy biológusként dolgozik majd. Aztán édesanyám és édesapám megalapították a Montázs Rajziskolát. Éppen tanított az édesapám, amikor a húgom abbahagyta a szöcske- és macskagyűjtést, odament hozzá, és azt mondta: édesapa, én beülnék rajzolni. Apám bólintott, és azt mondta: ülj le és rajzolj.
Megleste néha, hogy milyen műveken dolgoznak a szülei?
Persze, de ők is hajtották egymást - akaratlanul is - előre. Tele voltak kreativitással, ötletekkel. Nem szóltak bele egymás munkájába, de mindig megnézték, és elmondták a véleményüket. Emlékszem, édesanyám odament apához, megnézte a festményt, aztán valamit súgott apám fülébe. Apa felhúzta a szemöldökét, elgondolkodott, nem szólt egy szót sem. Amikor mindenki kiment a műteremből, átfestette a képet úgy, ahogy édesanyám mondta.
A Montázs Rajziskolában pedig azt láttam, hogy milyen nagyszerűen lehet dolgozni egy alkotóműhelyben - ezt a gondolkodást, ezt a kapcsolódást láttam otthon.
A szüleim 1992-ben alapították az iskolát - vagyis idestova majdnem harminc éve működik. Húsz éve pedig már én is tanítok a rajziskolában, eleinte persze édesapám mellett kezdtem. Az iskola most is ugyanolyan alkotóműhely, amilyennek azt a szüleim kitalálták és megvalósították.
Első számú küldetésemnek tartom, hogy továbbvigyem, amit tőlük láttam.
Az elmúlt fél évben átálltunk ugyan online oktatásra a járvány miatt, amitől az elején kicsit tartottam. De azt látom, hogy fantáziában, kreativitásban még bátrabbak a fiatalok így, interneten keresztül. Talán még többet ki tudok belőlük hozni, mint azelőtt.
Kik járnak a Montázs Rajziskolába? Csak gyerekek, vagy felnőttek is tanulhatnak?
Nyolcéves kortól hetvennyolc éves korig bárki jelentkezhet, és jönnek is az oktatásra gyerekek és felnőttek egyaránt. Bárkit szívesen várunk, aki szeret rajzolni. Vannak, akik már tíz éve tanulnak nálunk - amellett, hogy hétköznap egy irodában dolgoznak, a hobbijuk a rajzolás, és minden évben újra és újra jelentkeznek hozzánk.
Mi történik akkor, ha valaki jelentkezik, de ön azonnal látja, hogy nincs tehetsége a rajzhoz. Megmondja neki?
Ilyen nincs, hogy valaki teljesen tehetségtelen. Nem kell tehetségesnek lenni ahhoz, hogy az ember szeressen rajzolni, hiszen a hobbirajzolás abszolút létező dolog. Könnyen tudok olyan feladatokat adni, amelyben örömét leli mindenki.
Nem hasonlítom össze a diákokat, hanem mindenkit a saját munkája és fejlődése alapján figyelek. A tanulót mindig önmagához mérem, nem pedig másokhoz.
Mindenki individuum, mindenki másként látja a világot, másként ragadja meg a témákat, más ötletek jutnak az eszébe. Lehet, hogy valaki jobb képességű, de nincs benne megfelelő motor. És van, aki kevesebb tehetséggel rendelkezik, de hihetetlen erő hajtja, és gyönyörű dolgokat alkot.
Az Origo is többször forgatott már a Csopaki Művésztáborban, ahol szintén fiatalokkal foglalkoznak - immár 24 éve. Hogyan jött az ötlet a tábor létrehozására, és miért éppen Csopak lett a helyszín?
Csopak a családom második otthona. Még nagyapám, Rényi Tamás találta meg ezt a festői környezetet, amikor a hatvanas évek végén forgatási helyszínt keresett az egyik filmjéhez a Balatonnál. Hosszas utazgatás után meglátta ezt a gyönyörű présházat itt, Csopakon, a hegy oldalában. Beleszeretett, ami nem csoda! A tulajdonos ugyan nem akarta eladni azonnal, de nagyapám komoly licitálásba kezdett, ami másfél éven át tartott. Végül megalkudtak, és megvette a présházat. Amikor 1980-ban meghalt, a családunk szépítette tovább a házat és a telket - amit később vásároltunk éppen a ház mellett. Édesapám két nagy kiállítási anyaga is itt készült, a nagyméretű festményeit a kertben meg tudta festeni a két nagy szomorúfűz alatt. Lenyűgözte a környezet, imádott Csopakon alkotni. Úgy döntött, hogy ezt az érzést szeretné átadni a diákjainak is. Elhatározták édesanyámmal 1997-ben, hogy elindítják a művésztábort. Azóta eltelt 24 év, édesapám sajnos már nincs köztünk, de a tábort továbbviszi a művészcsalád.
Üres lenne a nyarunk, ha nem lenne tábor, ha nem jönne az a jó néhány alkotó fiatal. Ez nekünk is egy erőteljes szellemi és fizikai munka, és egyben feltöltődés is. Vágyunk rá, mert az életünk része lett.
Tavaly a pandémia ellenére is megrendeztük a tábort, mert éppen akkor szinte teljesen eltűnt a vírus. Persze, akkor is betartottuk a szabályokat, zárt térben mindig maszkban voltunk. Az idén is úgy tervezzük, hogy ha a járványhelyzet megengedi, megszervezzük a művésztelepet augusztus 15-24 között (muvesztelep.hu - itt lehet már most jelentkezni).
Sok múlik persze azon, hogy hányan oltatják be magukat és fogják fel ennek létfontosságát, ugyanis csak az oltással lehet megállítani a járványt, és a nyájimmunitást elérni.
De úgy látom, hogy egyre többen szeretnék megkapni a védőoltást. Rájöttek, hogy így lesznek védettek a betegség ellen, és így lehet újra megnyitni az országot, hogy újra ugyanolyan életet élhessünk, mint a pandémia előtt.
Ha már a járványnál tartunk: rajzolt vagy írt valamit a karantén idején, amely a pandémiáról szól?
Két kisfilm forgatókönyvét írtam meg, ami a járványról szól. De grafikában még nem látom, hogy mit fogok alkotni ennek kapcsán. Ez még érik. A tanítványaimon azt érzem, hogy bizonyos értelemben jót tett nekik a karantén.
Általában az alkotó emberek a bezártság miatt hajlamosabbak mélyebben befelé figyelni és fejleszteni magukat.
A társadalmunk spirituális fejlődésének is jót tett talán ez a járvány. Úgy éreztem, túlságosan fel volt pörögve a világ, az elvárásai túlmutattak a normalitáson. Sok családot tragikusan érint a pandémia, mi is két távoli családtagot veszítettünk el pillanatok alatt, hiányuk nagyon fájdalmas.
De hiszem, hogy hamarosan vége lesz ennek a rémálomnak, és újra élhetjük a megszokott életünket, talán valamit tanulva ebből a pandémiából.
Mindenkinek hiányzik a társaság, a közösség, főleg a fiatalokon látom, ezt a közösségi oldalak sosem pótolhatják. Örülök, hogy a korlátozásokat lassan kezdik feloldani, ettől lassan fellélegezhetünk.
Ha már említette a spirituális fejlődést: édesapját négy éve veszítették el. Ezután az édesanyja másfél évig csak alkotott, és elkészítette a 21 gramm című kiállításának anyagát, amelyet több országban bemutattak. Honnan volt az erő, hogy ilyen tragédia után az egyik legjelentősebb kiállítási anyagot elkészíthesse? Beszélgettek erről az édesanyjával?
Az egész családnak végtelenül fájó volt édesapám elvesztése. Édesanyám pszichológus helyett a munkába, az intenzív festésbe menekült. Másfél év alatt készítette el hét-nyolc év alkotói anyagát. Lényegében a lélek távozását jelenítette meg alkotásaiban. Valóban, spirituális jelekből inspirálódott, amelyeket - úgy hisszük - édesapám küldött a túlvilágról. Az első egyértelmű jel az volt, amikor édesanyám elvitte sétálni a keresztfiamat a Vigadóhoz, néhány hónappal apám halála után. A szél a lába elé fújt egy papírlapot. Lehajolt érte, és olvasni kezdte az írást, ami a papíron volt. Valahogy így hangzott a szöveg.
"Üzenem mindenkinek, hogy jól vagyok. Jóska. Jó itt köztük, bár egy kicsit furcsa, nehéz volt megszoknom. Ti eléggé hiányoztok, de tudom, hogy mindenki jól van, és mindenkinek egyengetem az útját. Én itt már megszoktam az új életem, nem könnyű, de izgalmas."
Édesanyám teljesen megdöbbent. Később kiderült, hogy egy magyar regényből volt ez egy oldal, amit a szél odafújt. Elképesztő, hogy művészileg mekkora erőt adott édesanyámnak ez az "üzenet'. Csodálatos ajándék volt ez a Mindenhatótól.
Említette, hogy filmrendezőként is alkot. Most milyen filmen dolgozik?
Édesanyám az idén lesz hetvenéves. Imádom a munkásságát, különösen nagy hatással volt rám az imént említett 21 gramm című sorozat. Elhatároztam, hogy forgatok róla egy portré-dokumentumfilmet. Jelenleg ezen dolgozom. Az anyagok háromnegyede már elkészült, mostanság kezdem el vágni a filmet.
Érdekes, amikor az ember az édesanyjával mélyinterjút készít, és még inkább megismeri.
Olyan titkokat, érzéseket tudhat meg róla, amiről eddig sejtelme sem volt. Ezzel párhuzamosan néhány éve dolgozom egy forgatókönyvön, amely egy megtörtént eseményen alapuló fikciós, hatrészes TV-sorozat lesz.