Apáti Bence a Tánc Világnapjáról

Apáti Bence írása az Origónak.

Április 29-e van, a Tánc világnapját ünnepeljük.

Ünnepelnénk...

De az ismert okokból kifolyólag ezt csak virtuálisan tehetjük meg, a közönséggel november óta mindössze kommentek formájában találkozhattunk. Nélkülöznünk kell a tapsot, a bravózást, a hujjogást. Maradnak a közvetített előadások, jó pár felvételen túl is vagyunk, és el kell mondanom; rettenetesen embert próbáló egy ilyen nap. Ünnepelünk, ünnepelnénk, de azt is kötelességünk megmutatni, mik is előzik meg ünnepet, mi munka, mi lemondás, mi fájdalom rejtőzik a könnyednek tűnő emelések, ugrások és forgások mögött.

Március 3-án és 4-én két szereposztással vettük fel az új balettestünket, amelyet két és fél hét múlva, május 14-én 15-én és 16-án láthat a nagyérdemű, egyelőre csak digitális formában. A táncosok két hónapon keresztül, heti öt napban, napi 10-12 órában készültek. 10-kor balettgyakorlattal rúgták be a napot, majd következett az aktuális próba tizenegytől kettőig. Aztán kaptak egy "kőkemény" félórás ebédszünetet, ahol el kellett dönteniük, hogy inkább pótolják az elveszett rengeteg kalóriát egy kiadós étkezés formájában - ebben az esetben elkerülhetetlen a rettegett kajakóma -, vagy csak bekapnak egy fél szendvicset, meg egy csokit. Ez is egy megoldás, csak ugye így marad a korgó gyomor, meg a súlyvesztés, és természetesen az rengeteg elvesztett, elhasznált energia sem pótlódik.

1:30-kor pedig már el is kezdődnek a szólópróbák.

Seregi László két emblematikus és egyben zseniális darabjából vettünk elő néhány részletet; a Spartacusból és a Makrancos Katából, ebből a két hibátlan alkotásból láthat majd a közönség egy-egy csodálatos és egyben borzalmasan nehéz és technikás pas de deux-t.

No meg a Hattyúk tava híres fehér duettjét is bepróbáltuk, ami ugyan nem a mester keze munkáját dicséri, de tekintettel arra, hogy egy valódi klasszikusról van szó, és mind a Párizsi Opera, mind a Berlini Állami Balett leveszi, vagy le fogja venni a darabot a repertoárjukról - a mű állítólag nem elég inkluziv, és haladó -, kötelességemnek éreztem, hogy ha csak egy részlet erejéig is, de bemutassuk.

Nekem-nekünk a BLM-mozgalom nem fogja megmondani, hogy mit játszunk.

Az Operettszínház balettegyüttesének harmincas létszámából fakadóan az esten kis túlzással lényegében mindenki csinál mindent. Gallai Zsolt például egyszer Spartacus, egyszer Petruchio, Somai Valér hol a Hattyúk tava elegáns hercege, hol trák hadvezér és lázadó, Rotter Bianka is Flavia bőréből bújik Kata ruhájába, Kozmér Alexandra pedig egyszerre tanítja, segíti, idomítja az összes párost, miközben Odett is egyben, és a reggeli balettgyakorlatokat megtartja.

Döbbenetes teljesítmények ezek. És még nincs vége egy átlagos napnak. Ugyan.

17:30-tól fél óra szünet, majd 18:00-tól este kilencig újabb háromórányi próba következett. Végig, mondom végig(!!) maszkban. Mínusz az étkezési szünetek. Természetesen. A maszkban falatozásra egyelőre még a balettosok sem képesek, bár, ahogy ismerem a képességeiket... ki tudja...

És ez volt hétfőtől péntekig két teljes hónapon keresztül minden áldott nap. Mindenféle túlzás nélkül ki merem jelenteni, hogy a világ legnehezebb és legkeményebb szakmája a balett.

Most, hogy ezt írom, bevillan a 24.hu újságírójának, Nagy Józsefnek a flegmán és talán átgondolatlanul odavetett mondata: ez csak ugri-bugri, táncika.

Ökölbe szorul a kezem. Tudom, a táncosaim is így éreznek sokszor. Néha a düh, a dac, a harag tudja csak előrevinni az embert. Akkor, amikor már nincs az izmokban erő, amikor már elfogyott az oxigén, amikor kifolyik az ember lába alól a talaj. Akkor bizony hálásak tudunk lenni a jött-ment, a táncművészeket lebuzizó celebeknek, meg a hasonlóképp vagdalkozó-harcoló-vitatkozó "újságíróknak". Ők a doppingunk, a nitrónk, a plusz energiánk. Ártani akarnak, de igazából segítenek. Meg hát büszke és dacos magyarok ők, akik be akarják bizonyítani a világnak, hogy érnek annyit, mint más nemzetek fiai és lányai.

Hiszen a streamelt előadások a világ bármely pontján megtekinthetőek. Nagy tehát a tét.

Végül engedtessék meg, hogy szóljak néhány szót, magáról a művészetről is. Mert abban bőven volt részem nekem is, tekintve, hogy Szakály György Kossuth-díjas táncművészen és a fentebb említett Kozmér Alexandrán kívül én is segíthettem a szólistáink felkészítését.

Hihetetlen volt látni azt, ahogy ezekkel a döbbenetesen nehéz duettekkel megbirkóztak. A majd kilencperces Spartacus pas de deux utolsó egy percében például csak a lány, a nő, az asszony Flavia táncol, transzban, utolsó energiáit használva siratja megölt szerelmét. A legnagyobb balerinák is majd belehaltak - mármint tényleg, nem csak átvitt értelemben - ebbe az utolsó egy percbe. Mert nincs már levegő, nincs erő a lábakban, a karokban, a test a lábujjaktól a fejbúbig be van savasodva, így a táncosnőnek, amikor nekirugaszkodik, még fogalma sincs, honnan lesz majd erő ahhoz, hogy egyáltalán el tudja hagyni a talajt. És hol van még az érkezés...

Sokszor zokogva táncolta ezt a gyilkos variációt Popova Aleszja, Végh Krisztina, Hágai Katalin, és megannyi balettművész. Potyogott a könnyűk a fájdalomtól, a gyásztól, és persze az örömtől, mert az egyik legnagyobb dolog Flavia bőrébe bújni. És amikor egy balettigazgató látja a saját táncosait, ahogy a nagy elődökhöz hasonlóan küzdenek, harcolnak, néha sírnak, és ahogy legyőzik a korlátaikat, amiket mások és saját maguk emeltek maguk elé, annál kevés felemelőbb érzés van a világon.

Tóth Nikolett és Rotter Bianka igazi táncművészekké váltak, ahogyan partnereik, Gallai Zsolt és Somai Valér is, és persze az est többi szereplője is. Ez pedig bizony olyan esemény, amely valódi ünnep. Amiért érdemes volt 10 évet tanulni, és végigcsinálni ezt a két pokolian nehéz és küzdelmes hónapot.

Ünnepeljük tehát a táncot, a csodát!

Boldog Tánc Világnapját nekik és a tánc szerelmeseinek: a közönségnek.

Rövidesen találkozunk.