Legutóbb azt a kultúradefiniáló jelszót jártuk körül, ami nem is saját, ugyanakkor tízpontos. Olyan sűrű, amilyen csak egy kalapácsütés lehet, amely fején találja a szöget. A kultúra beruházás saját magunkba. Pontosan.
De az, ha az Operának az edukációs tevékenység kapcsán bázisiskolához jut a Gyermekkara, Balettintézete, Operastúdiója, Tanműhelye és Zenekari Akadémiája is, arról nekem a felelősség is eszembe jut. (Meg az, hogy Opera Akadémia nevű képzésünket még ki is felejtettem, pedig ezen az akkreditált tanfolyamon oktatjuk az érdeklődő általános és középiskolai pedagógus kollégákat már hosszú évek óta, és a képzésnek két külön formája is van. Nekik is itt lesz az állandó helyük!)
Tehát: a felelősség. Vizsgáljuk meg innen a dolgot. Az Opera felelőssége, hogy a műfaj igényeit a közönség érdekében maximálisan kiszolgálandó működtessen Gyermekkart és Balettintézetet. És tudja, Néném, azon kívül, hogy hátha most lesz a Kőbányai úton, a senkinek se kellő, lepusztult vasúti épületekben, de az Opera Eiffel Műhelyházával szomszédos telken iskolánk mindehhez, valójában mégsem az Opera működteti ezt a két gyermekintézményt. És még nem is maguk a növendékek. Hanem... a szülők. Ha apuka nem megy a késő esti próba végén el a színházhoz, nincs Gyermekkar. Ha anyuka nem tanul extra órákat a lányával, mert a főpróbahéten több délelőttöt is hiányzott az iskolából, akkor nincs Balettintézet. A szülők jó szeme, igényessége, áldozata és lelkesedése nélkül ez mind nincs. Mondom ezért, hogy az Operának megáll a felelőssége a növendékek felé, hogy megfelelő körülményeket biztosítson nekik, de a szülők felé is, akik ha már ennyi időt, pénzt és energiát ugyancsak tesznek bele, nyugodtak lehessenek szemük fénye sorsa, körülményei felől. Éppen ezért a kis balettnövendékek számára 12 fős kollégiumi részt is kialakítunk, hogy ne legyen hátrány, ha valaki vidéken, messze él, de istenáldotta tehetsége a táncnak.
Kevesebbet gondolunk a szerzőkre. Pedig ha nincs Gyermekkar és Balettintézet, egy csomó mű nem játszható, és kortárs alkotók nem is tudnak olyasmiket komponálni és koreografálni, amelyben épp ők, a gyerekek lépnek fel. Nélkülük, az iskoláinkban tanulók nélkül elhalna a műfajaink szívének a csücske. Ha kihaló fajokat lelkesen mentünk, akkor a művészet mentése is lehet fontos: nem pénzt, hanem épületet kérünk arra, hogy helyet, sőt közeget teremthessünk a gyerekeknek régi és értékes darabok illő nívón történő reprodukálására, és a jövő műveinek színrevitelére – amelyek előbb meg kell hogy szülessenek, leginkább létező együttesekre történő megrendelés után.
És végül is jöjjön a legfontosabb, a nézők iránti felelősség. Az opera műfaja minden mást egyesít. Azért pattant ki a firenzei „Zeuszok" fejéből az összművészet, az opera „Pallas Athénéja", és azért finanszírozza ma is minden kultúrállam a maga legnagyobb intézményét, mert csodát vár tőle. A minden más művészeti ágat egyesítő, összeadódó és szerencsés estéken össze is szorzódó csodát, katartikus élményt.
Színház, zene, tánc, éneklés, vers, szépirodalom, képzőművészet, iparművészet és videótechnika, építőművészettel keretezve – és gyerekekkel. Akik primer módon is részt vesznek a számukra írott szólamban és figurákban, de felnövekedve akár művésszé is válnak, de hozzáértő közönséggé egészen biztosan. A magyar néző biztos kell legyen abban, hogy amint a Turandot-gongok Puccini előírásai szerint most már megszólalhatnak (végre bevásárolhattunk belőlük múlt hónapban!), vagy 24 Hópehely táncol az operaházi Diótörőben, ahogy kell, úgy a színvonalhoz passzoló minőségű gyermekegyüttesek lépnek bele ebbe az összjátékba. No, de ahhoz fel kell őket nevelni valahol, már úgy értem, művészileg és közismeretileg is. És még a friss diplomás fiatalokat is képezni kell, azt a szerepet látja majd el a V4 Nemzetközi OperaStúdiónk, amely a két telek határánál áll, és kiviteli tervei is elkészültek már.
Édes Néném, álljon hát itt még egyszer a tervezett (megálmodott) intézményegységek sora a Kőbányai úton, Budapest mértani közepénél, de ma még olyan reménytelennek tűnő helyen, mint amilyen 2002-ben a Nemzeti Színház Soroksári úti telke volt. Aztán abból is mi lett, ugye: ma már az a negyed a kiterjesztett belváros festői része. Szóval, hogy érthesse:
Nos, nem ragozom tovább. A képgalériában 42 felvételt láthat, amely az ilyen ma – ilyen lehet logikája alapján került egy sorba. Remélem, szemléletes és tetszeni fog Kegyednek.
Mi pedig a jövőben azért (is) dolgozunk, hogy támogatókat nyerjünk ezen ügyünk mellé, amely nemcsak a sajátunk, de mi bírjuk el ezt a plusz feladatot. És készek vagyunk rá, hogy ezzel a humánerő-fejlesztési projekttel többet tegyünk annál, mintsem csak követ, betont, acélt és üveget építsünk a tudás alá és köré, mert bár az is kell, messze nem elég. Az Opera Campus lényege már a tartalom, a művészet lényegébe, jövőjébe történő befektetés – vagyis a kultúra maga.
Szilveszter
2021. április 30.