Éljen a közös halál, avagy fejvesztve sikerbe rohanó operákról, halálokról

Ókovács szerint az opera - 181. levél

Kedves Néném,

megvolt az első, végre jelenlévő nézők előtti operaelőadásunk! Sajnálom, hogy nem jött, ugyanakkor abszolút meg is értem. Ha egy intézménynek 130 millió forint „kintlévősége" van, tehát ennyi befizetett pénzt nem kértek vissza a mi hűséges és belátó nézőink (és eljöhetnének ezért gyakorlatilag ingyen, az utalványaik terhére), mégis csak félház van egy tudván tudott, ráadásul népszerű és klasszikus módon színre vitt operacím premierjén, akkor a közönség óvatosságát mint okkal bíró tényt kell elfogadnunk. És azt is, hogy más színházak inkább ki se nyitnak már, csak ősszel - ezt viszont egy önmagára zászlóshajóként tekintő intézmény egyszerűen nem teheti meg. Ha szabad, ha lehet, akkor kell is játszanunk.

Umberto Giordano: Andrea Chénier Forrás: Facebook/@Operahaz

Pedig a siker mértéke is teljesen rendben volt ám az Andrea Chénier premierjén! Az olasz Fabio Ceresa azon külföldi kevesek egyike (ráadásul csak kettőből...), akit visszahívtunk rendezni két év előtti Álarcosbálját követően. Úgy tűnik, ez az ő stílusa: a tiszta, nagy és jól világítható falfelületű, korhűre stilizált terekben drága ruhákban tobzódik a rokokó világa. Umberto Giordano bombasztikus műve a francia forradalom előbb pajzsra emelt, majd kivégzett költőjéről a fiatal olasz művésznek azt is eszébe juttatta, hogy akár a teret is lehet úgy osztani, ahogy egyes társadalmi osztályok közötti falak kiépülnek. Vagy ahogy rendszerek váltják egymást: leginkább erre épült az olvasata. Szemléletes is, ahogy az alávetett majordomusból forradalmárrá lett Gerard ügyészi hatalmat kap, úgy ébred rá, hogy vádlói jogosítványaival fordíthat akár a szerelmi háromszögön, amely eddig számára semmi reménnyel nem kecsegtetett. És a doktriner szabadságértelmezés kék kabátja helyett a nyers diktatúra vörös frakkját választja monológja alatt. Ceresa szomorú társadalomképében természetesen a harmadik (sorrendben első) sem örömteli tér: itt a nyitó felvonás önmagát túlélt és dekadenciába fullasztó rendi világa semmisül meg. És aztán, mivel Franciaországról van szó, könnyű tovább értelmezni Napóleon és a Bourbonok periódusával ezt az ugyanazon folyóban történő folyamatos körbetocsogást – a történelem mintha mégsem lenne sikeres tanítómester.

Ceresa színeket használ, hogy vezessen minket: ez lehet valaki számára didaktikus, de mondjuk inkább szemléletesnek még akkor is, ha a francia trikolórt nem tudhatja kirakni, ha a feudalizmus korát aranyra veszi. Nem aranykorra, hanem aranyfétis korra, de azt csak sárgán lehet világítani, így meg inkább a román zászló színei állnak elő. De hagyjuk ezt, nem olyan lényeges, és tőle semmiképpen sem szándékos. Sokkal érdekesebb a befejezés: már Selmeczi Gyuri ezt megelőző, hasonlóan korhű előadásának végén sem szerepelt az a guillotine, amely pedig belengi az egész kort és művet. És most a mi Fabiónk is letett róla. Természetesen nem írhatok a saját előadásunkról kritikát, hogy venné az ki magát, ráadásul bennfentes is vagyok, mert Ceresa meghívása, a darab kijelölése, a produkció indító és elfogadó értekezletei is a lelkemen száradnak, persze, a művészeti igazgatóval közösen. Azt azért megállapítom, hogy a valóban fiatal olasz művésztől és csapatától azt kaptuk, amit vártunk: egy, Az álarcosbál-előadásukhoz hasonló, sokak által nézhető, ízléses és sikeres alkotást. Az meg az én bajom, ha nekem Giordano néhol igen harsány, de üzembiztosan mindig hatásos partitúrája, az abból villogó verizmus hallatán igenis vérpadot vizionálok. Ez számomra nem az Aida kábítószerhez hasonlatos, halálba alvó repetitív duettje, hanem egy forradalmi kettős hatalmas kiáltásokkal, unisono felismerésekkel, acéltőkemódra lezuhanó akkordokkal. És ha akarom, bornírt, de ha beleélem magam, lúdbőröztető végsorokkal, miszerint „Közös halálunk a szerelem diadala!"

Umberto Giordano: Andrea Chénier Forrás: Facebook/@Operahaz

Mit tegyek, amíg áthúznak fejünk felett az óriás Fisz-dúr akkordok, pörölyként csapdos a posztromantika összes rézfúvós együttállása! Az én lelki szemeim előtt meg suhog a nyaktiló, a demonstratív halni vágyás, a líramentes tragédia teátrális eszköze. Mert ha nem is az Aidában, de nem is Manon Lescaut-ban vagyunk, amely a tomboló kétségbeesés maga a semmi sivatagában. És nem is – ha már guillotine – a Poulenc-féle Kármelitákban, amelynek Salve Reginát éneklő földöntúli hite még akkor sem igényli a lefejezőeszközt, ha egyre fogy a nővérek éneke, s így egyre tragikusabb, szívbe markolóbb. És ott a Salome, amely szintén explicit lefejezést "igényel", semmiképp sem a naturalitást. Vagy a Hunyadi: őrület, hogy minden lefejezős darab egyszerre talál meg minket.

Strauss Saloméja azért is érdekes, mert sokkal fülledtebb, következésképp minden brutalitása ellenére sokkal kevésbé az, mint ugyanezen szerző pár évvel későbbi Elektrája (amely nyílt színi gyilkosságot szintén nem igényel). A Salome-produkciók ugyan aligha ússzák meg preparált Jochanaan-fej nélkül, mert Salome a Hétfátyoltánc után azzal olyan gusztustalanságokat kell műveljen, hogy végül a bűnösök és gyilkosok közül mégis a leghamarabban józanodó nevelőapja iszonyodva megölesse. Ennek ellenére még sosem láttam a direkt lefejezést egyetlen produkcióban sem – és ennek oka maga a zeneszerző, aki ha zseni (Strauss az, Giordano nem), képes tehetségével megzabolázni száz évvel később is művének rendezőit. Ugyanis a Salome lefejező jelenete olyan döbbenetes zenei effekt alatt zajlik – csellók játszanak halk és mégis éles, nyiszogó hangot a beállt nagy csöndben –, amely pont addig és úgy hatásos, ha nem látjuk magát a gyilkos jelenetet. A provokált képzeletünknél semmi sem durvább.

Hunyadinál meg olyat nem láttam, hogy valaki el tudta volna rejteni a kivégzést, hisz hangsúlyos elem a háromszori próbálkozás, és az azután még egy mondatot demonstratíve elrecitáló címszereplő éneke. Ha úgy tetszik, itt meg egy másik zseniális mű komponistája, bizonyos Erkel Ferenc épp arról gondoskodott, hogy senki ne vihesse színpadon kívülre magát az aktust, hisz visszajönni nevetséges volna, színfalak mögül énekelni viszont lehetséges, de teljességgel hatásvesztett. Ugyanakkor azt Nénémnek nem kell ecsetelnem, hogy a minimum bizonyítatlanul elítélt Hunyadi László kivégzésének ilyen értelemben szinte dokumentarista operába fordításának semmi köze ahhoz a verizmus inverzébe csapó, mert éppen hogy pátoszos pillanathoz, amikor a forradalom költője (már ez is: nem végvári vitéz, hanem egy művész!) és (önként!) vele haló szerelme a vérpadra lép. Maddalena úgy vállalja a halált, mint Maximilian Kolbe atya majd Auschwitzban: más helyett, mást megmentve. De nem csendben, mint a 16.670-es számú, szentté lett rab. Chénier és Maddalena sokkal inkább mitológiai alakok már a vérpadon - a partitúra szerint. Akárha egy Salieri-operából lépnének elő, mit nekik már az operai realizmus kordivatja! Szoktuk úgy is tanítani, hogy a verizmusnak épp hogy hősei lesznek a hétköznapi szereplők, de a művészet és politika világában megmártózott Chénier és a főnemesi sarj Maddalena világa azért messze nem a szicíliai húsvét vagy a Szajnán komorodó bárka világa. Itt már mitológia teremtődik, kedves Néném, de akármelyik stílusirányzaton szöszögök, a zene mindig eldönti a kérdést. Nekem a Chénier zárókettőse guillotine-determinált, de érdeklődve nézem a más irányú olvasatot is.

Chénier, Kármeliták, Salome, Hunyadi... hát, így elsőre nekifutva ezek a lefejezős halálok jutnak eszembe az operairodalomból – biztos van még más is, de ezeket a műveket ráadásul mi mind játsszuk is!

Umberto Giordano: Andrea Chénier Forrás: Facebook/@Operahaz

Nagy téma ez, pláne, ha bővítjük: saruszíját sem vagyok méltó megoldani. A zenei halálé ugyanis a kevés számú fokozhatatlan színpadi pillanat egyike, nem véletlen, hogy Wagner Izoldája is extatikus halált hal, vagy hogy a franciák „petit mort"-nak, kis halálnak hívják a szexuális csúcspontot. A lefejezés pedig brutális, de lám, az idézett négy példában (Chénier, Salome, Kármeliták, Hunyadi) mind-mind mennyire más! Szerelem, igazságérzet, hit, közösség, hazaszeretet: miféle hatalmas értékek kavarognak itt a vérgőzzel, brutális és extatikus csúcsponttal! És amit én eltakarhatatlanul színpadiasnak gondoltam a zenét hallgatva, azt végül Fabio Ceresa mégis lírai pillanattá emelte el. És bizony nem hatástalanul, mert a túlvilág felé lassan lépő szerelmesekhez közben egyre csatlakoznak vádlóik és mások is: a franciák forradalma őrült ütemben falta fel úgynevezett gyermekeit.

Ennyit mára egy igencsak stilizált műfaj, az Opera fejvesztett megoldásairól. Jövő héten feledkezzünk bele inkább a következő évad programjába, jó, édes Néném?

„Zsú átvétá, kák szálávej létá!"

Üdvözli

Szilveszter