Édesapja a sztálini orvosperek áldozata, felesége mentette meg egy szovjet tanktól, ő maga az egyik legnépszerűbb színész lett

Budapest, 2014. június 24. Lőte Attilát (k) köszöntik a színpadon kollégái a Madách Színház Mary Poppins című előadása után 2014. június 23-án este. A Jászai Mari-díjas színművész június 13-án ünnepelte 80. születésnapját. MTI Fotó: Soós Lajos

Hatvanhatodik éve van a pályán. Az 1959-1960-as évadban szerződött a Madách Színházhoz. Tagságának hatvanadik évfordulóját a tavalyi évben készültek megünnepelni, de a világjárvány felülírta a terveket. Egy évvel korábban jelent meg Maszk nélkül - egy színész jegyzetei a közönségnek című könyvének bővített változata, amelyben nemcsak önmagáról vall, hanem a mesterségéről, a nehézségekről, a sikerekről és az életre szóló barátságokról. A Jászai-díjas művész a kötet megjelenése előtt nyerte el a Balassi-emlékérmet, az indoklás szerint európai fényű művészetéért, vitézi szavalataiért. Lőte Attila pályafutása során főszerepek és karakterszerepek sokaságát játszotta el, legnagyobb elismerése a közönség szeretete és a pályatársak iránta érzett megbecsülése. A színész ugyanakkor mindig nyíltan vállalta, hogy sosem tartozott klikkekhez, illetve nemzeti, konzervatív érzelmeit azokban az évtizedekben sem tagadta meg, amikor nyilvánvaló volt, hogy ezért nem fogják díjazni.

A Maszk nélkülben szakmai dolgokról éppen úgy szó esik, mint a magánélet bizonyos történéseiről. Utóbbiak kapcsán szíven talált egy bizonyos részlet. Sejti, miért?

Bizonyára a személyes érintettsége miatt. Értem, engem is megérint, ha belegondolok, mit érezhetett.

Könyvében egy helyütt úgy fogalmaz: „A főiskolai évben jött el a nagy szerelem is. Az első, a megismételhetetlen. Összesen hét év lángolás. Négy év házasságban. Ötvenhatban már negyedéves voltam. Magdalénáéknál laktam az akkori Tanács körúton. Az óriás bérház hatalmas kapualjában néztük az orosz tankokat, amint befordultak az akkori filmmúzeumnál a Kiskörútra." Magdaléna, valójában Kun Magdolna, néhai édesanyám, akkoriban maga is színművész, aki a szakításuk után ismerte meg édesapámat. Az önök kapcsolatának az eltérő család háttér miatt is lehetett némi regényes felhangja. Anyám édesapja kisiparos volt, nagyanyám egykor cseléd, később háztartásbeli. Az ön felmenői mindkét ágon Erdélyből elszármazott nemesek, akik jobbára komoly polgári foglalkozásokban találtak hivatásukra. Édesanyám óhatatlanul elő fog még bukkanni a beszélgetésünkben, de mégiscsak ön a főszereplő. Szólna kicsit részletesebben a felmenőiről?

Nagyon mély érzésű és boldog családba születtem bele, amelynek sorsát erősen befolyásolta a háború, és az azt követő történések. Apai nagyapám, Dr. Lőte József híres orvosprofesszor volt, aki egyetemi tanulmányait Kolozsváron végezte. Diplomája megszerzése után bejárta a nagyvilágot, Németországban a bakteriológia megalapítójának, a tuberkulózis baktériumának felfedezéséért Nobel-díjjal kitüntetett Robert Koch laboratóriumában dolgozott. Nagyapám 1890-ben a budapesti Pasteur Intézetben lett tanársegéd, s még abban az évben a Kolozsvári Egyetem Általános Kór- és Gyógytani tanszékének tanára, miközben gyógyszerésztant is tanított ott. Több fontos publikációja is megjelent, idővel a Szegedi Általános Kór- és Gyógyszertani Intézetnek lett többszöri dékánja és rektora. Én egyetlenegyszer találkoztam vele, három- vagy négyéves koromban, amikor felhoztak hozzá Pestre. A Naphegy utcában lakott, kijött elénk a ház elé, felkapott, ám akkori önmagamra nagyobb hatással bírt a mögötte álló rendőr bácsi a különös sisakjában.

Lőte Attila, Jászai Mari-díjas színész a Hogy volt?! című tv-műsor felvételén 2019-ben Forrás: MTI/Zih Zsolt

Édesapja, Dr. Lőte László az ön nagyapját követte a hivatásában. Ám, ha jól tudom, atyai nagynénje művészi pályán találta meg a helyét.

Lőte Éva igen jelentős szobrászművész volt. A Budapesti Iparművészeti Iskolában végzett Orbán Antal és Lux Elek tanítványaként. 1937-ben részt vett a párizsi világkiállításon, ahol aranyéremmel tüntették ki, majd 1939-ben pedig a New York-i Nemzetközi Kiállításon. A második világháború előtt és alatt a magyar vallási és nemzeti témák alkotójaként is ismert volt. Több első világháborús emlékművet is alkotott, ő faragta például Szegeden az Aba-Novák Vilmos által díszített Hősök kapujának hatalmas honvédszobrait. A Szegedi Egészségházban is lehet látni szobrát, a rodini stílusnak volt egyedi látásmódú követője. Lőte Éva később Párizsba, majd Caracasba emigrált családjával együtt. Máig a legjelentősebb szobrászművészek között tartják számon.

Az ön szülei miként ismerték meg egymást?

Ahogy említette, mindkét részről erdélyi nemesi ősöket tudhattak magukénak, s a két család a trianoni diktátumot követően jött át Magyarországra. Édesanyám, Darvai Sarolta, aki középiskolai tanár lett, apámhoz hasonlóan a szegedi egyetemre járt, ott találkoztak. Én is Szegeden „jöttem létre".

Lőte Éva szobrászművész, Lőte Attila nagynénje (1936) Forrás: Wikimedia Commons/Gyula Rimanóczy

A könyvében megidézett gyermekkori történeteinek Várpalota a fő színtere.

Édesapám Szegeden végzett általános és szülész orvosként, közel száz gyermeket segített világra, miközben kettős végzettsége okán is számos vidéki községben volt kihelyezett orvos. Így kerültünk például a Duna melletti Adonyba. Később Várpalotán látta el a betegeket, ahol ő volt a hivatalos bányaorvos is. Aztán Balatonalmádi következett, majd végül felkerült Budapestre.

Édesanyja mellett volt még egy asszony, aki meghatározó szerepet töltött be ifjú éveiben.

Velünk élt anyai nagyanyám, aki amellett, hogy kiváló szakácsnő volt, szívesen és jó készséggel festegetett. Továbbá – mivel zenei konzervatóriumot végzett – ő tanítgatott minket zongorázni a testvéremmel. Engem kevesebb, a húgomat, Enikőt jóval több sikerrel. Enikő zongoraművész lett, a diplomakoncertjére már Kurtág György készítette fel. Pályafutása során, a Filharmónia szólistájaként számos szóló- és kamaraesten szerepelt a fővárosban és vidéken, valamint a Magyar Rádió hangversenyein. Több európai nagyvárosban lépett fel sikerrel, koncertezett a bostoni Kodály Intézetben is. A mai napig a Zeneakadémia docense. Ám az első leckéket a nagymamától kapta.

Könyvében beszámol a háború borzalmairól is, majd az oroszok érkezéséről. Azt is elbeszéli, miként tért haza édesapja az amerikaiak fogságából, hogyan kísérte várpalotaiak sokasága a parasztszekeret, amelyen szeretett orvosuk ücsörgött a kocsis mellett. Ön nem sokkal később megkezdte középiskolai tanulmányait a budapesti Lónyay utcai Református Gimnáziumban. Tagja lett a színjátszókörnek is. Ott dőlt el a jövője?

Meghatározóak voltak a várpalotai moziban látott korabeli magyar filmek is, példaképként tekintettem Jávor Pálra és Sárdy Jánosra. Aztán, mivel jó hangú kisfiú voltam, egy alkalommal megkérte édesapámat a Jó Szerencsét Olvasókör műsorainak szervezője, Csiky Iván, hogy engedjen fellépni az Olvasókör egyik műsoros estjén. Az esteken neves fővárosi művészek is részt vettek. Aznap, amikor 1944 márciusában – még azelőtt, hogy apámat behívták volna – rám került a sor, az Operaház fénykorát élő tenoristája, Szabó Miklós volt az első számú vendégfellépő. Az ő színre lépése előtt énekelhettem el egy korabeli nótát, az volt a címe: „Hazámba vágyom, Duna, Tisza vár". Az akkor megélt siker is arra ösztönzött, hogy valamiképpen színi pályára kerüljek. A budapesti Lónyay utcai Református Gimnázium latin tagozatára édesanyám tanácsára, jó szándékú pressziójára kerültem be. Nagyszerű iskola volt, kiváló tanárok mutatták az utat. Egyikőjük, Dr. Szalánczy Károly tanár úr, aki fiatalkorában állítólag vándorszínész volt, egy alkalommal felolvastatott velünk néhány részletet az irodalomkönyvből. Szigligeti Ede Liliomfi című darabját szerette volna színre vinni az iskolában, szereplőket keresett. Amikor én kezdtem olvasni, néhány mondat után azt mondta: „Állj! Te leszel Liliomfi!" Ez igazán elfogulatlan szereposztás volt. A következő évben Goldoni A hazug című darabjának címszerepét bízta rám a tanár úr. Majd Csiky Gergely Mukányi című színművének Zápolya Ignácát, az volt az első karakterszerepem. Akkor már egyértelmű volt, hogy színésznek jelentkezem. Azonban az első felvételim nem sikerült.

Egy ideig segédmunkás volt a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban, csilléskocsiban hordta az alumíniumforgácsot. Majd felcsapott küldöncnek egy mérnöki irodában, ahol egy aszketikus mérnöktől megtanulta hallás után a Tannhäuser-nyitányt. Összességében vidám év volt?

A sikertelen felvételi után hónapokig nem lehetett velem beszélni. Mindenki azt kérdezte: miért ez a nagy világfájdalom. Végül kilábaltam belőle, s a második próbálkozásra összejött a főiskola. A felvételi második fordulója után Básti Lajos közölte velem, hogy továbbjutottam. Azt pedig, hogy felvettek, Gellért Endre mondta el. Mégpedig mosolyogva, ami esetében komoly dolog volt, hiszen ő volt akkoriban a legnagyobb tekintélyű rendező.

Mindeközben édesapja egyik áldozata lett az akkoriban zajló orvospereknek. Miként?

A koncepciós ügyek hátterét ma már szinte lehetetlen feltárni. Az orvosok üldözése a sztálini Szovjetunióban kezdődött különböző mondvacsinált okokkal. Hozzánk is átgyűrűzött a jelenség, itt a tiltott magzatelhajtás vádja volt az általános. Apám ugyan körzeti orvosként dolgozott, de vezetett szüléseket is, eszmeileg pedig nem tartozott a rendszer barátai közé. Az abortusz a hite miatt is tabu volt a számára, de akadt bába, aki tanúskodott ellene. A világnézete mellett az is apám ellen szólt, hogy a franciaországi hadifogsága alatt amerikai őrizetben volt. A veszprémi várban volt elzárva, emlékszem, édesanyámmal az utcáról integettünk fel neki a zárkába. Nem tartották sokáig bezárva, de úgy is borzalmas élmény volt. Apámat megviselte, ami történt, de aztán tovább praktizálhatott.

Nincs még vége, lapozzon!