Újranyíló élet, avagy az Opera következő szezonjáról 1.

Vágólapra másolva!

Ókovács szerint az opera - 182. levél Édes Néném, nem mindig értünk egyet, de abban kétségtelenül igaza van, hogy az Opera új Műsorkalendáriuma káros az egészségre. Például kézben tartása megterheli az izmokat, mert több, mint egy kiló a tömege, ezért javasolt asztalon vagy ölben lapozgatni. Sőt, 400 nagytermi előadás plusz 60 nagytermi diákelőadás, 40 gála és hangverseny, 50 kamarakoncert és daldélután, valamint 150 gyerekelőadás, szakkör, ringató és épülettúra, 50 beavató és magyarázó program, továbbá annyi multimédiás aktivitás tervét préseltük bele, hogy azok végiglátogatása tényleg kicsinálna mindenkit, meg ugye, a sokszoros, párhuzamos jelenlét igénye miatt ez nettó lehetetlen is. De szemezgetni belőle kifejezetten jót tesz a mentális egészségnek, s azon keresztül a fizikainak is.

Ókovács Szilveszter

Vágólapra másolva!

Magyar Állami Operaház Ókovács Szilveszter Ókovács szerint az Opera

Arra gondoltam, marjunk ma, amikor a bérletezésünk is indult (éppenséggel tegnap!), az elkövetkező 17 premier közé, leírom, mit és miért szeretnénk újonnan színpadra tűzni a többi 64 repertoárcím mellett, amely szintén megy majd.

BIZET: CARMEN (Bieito első rendezése Magyarországon.) Nos, ez a mű a Magyarországon legtöbbet játszott operacím, még a Hunyadit és a Bánkot is előzi. Gyakrabban kell váltani is a „csomagoláson", Oberfrank Pál 2014-es rendezését 30 előadás alkalmával látta kb. 40 ezer néző, most váltja Callixto Bieito híres-hírhedt Carmenje, 7 év után. Előbemutatója ennek is a Margitszigeten lesz, június végén. Ezt a verziót Oslóban láttam hat éve, ott döntöttem el, hogy ő lesz a következő. Addig és azóta újra bejárta a világot ez az olvasat, amely teljesen és demonstratívan a mában (közelmúltban) él, legalább 15 nagy operaház mutatta be, legutóbb Bécs, néhány hónapja csak. És kellett hozzá egyik stratégiai partnerünk, a BMW nagyvonalú ügykezelése is, a hozzájárulás, hogy kizárólagosságukat felfüggesztve nem is egy, rögtön négy – igaz, kiszuperált, húsz-harminc éves – Mercedes jelenjen meg a színpadunkon... Az előadás hamarost bekerül a kőszínházba is: mivel slágeropera szélsőséges értelmezése, helye lesz az Eiffelben, de ha a magyar közönség rákap, 2023 tavaszán az Operaházban is megnézheti majd „az operarendezés Tarantinóját", illetve egyik főművét a színpadon – Magyarországon most először.

WOJTYLA: AZ ARANYMŰVES BOLTJA (Először az Opera műsorán.) A későbbi II. János Pál irodalmi érzékének lenyomata ez az erkölcsi példázat, valóban művészi módon tud szólni a házasság szentségéről is. Szikora János rendezi, akinek megadatott a másik Wojtyla-darab, A mi Urunk festője színpadra állítása is harminc éve ilyenkor Pécsett, épp a pápalátogatáskor. Krzystof Penderecki mesélte nekem egy ebéden, hogy gimnazistaként Karol Wojtyla színjátszó csoportjának zongoristája volt a krakkói Szent Flórián templom plébániáján. Innen jött az ötlet, hogy legyenek Penderecki-darabok Az aranyműves boltjának szegélyén – a Szőcs Géza-indítvány magyar rekviem reménye, amit a világhírű lengyel zeneszerző komponált volna, már akkor is veszni látszott. (Tavaly pedig mindketten gyakorlatilag egy időben hunytak el.) Az aranyműves boltja a székesfehérvári Vörösmarty Színház művészeivel közös produkció lesz, tévéfilm-tanulmányát most húsvétkor vetítettük. Számos okunk van rá tehát, hogy örülhessünk neki, de nekem még az is fontos, hogy különös sor folytatódik ezzel, az Opera szöveg és zene-házasításának újító, újra megtaláló szériája: már tulajdonképpen ennek szántam a 2016-os Kádár utolsó beszédét is, de igazán a Siegfried-idill, a Krizantémok, a minapi Úrhatnám polgár, és az új évadra szánt István király és Athén romjai kísérőzenék találják meg ezt az utat, Wagner, Puccini, Lully és Beethoven muzsikája mentén. (Az aranyműves boltját Cseke Péter érzékeny rendezésében láttam Kecskeméten jó tíz éve – ha belegondolok, roppant idő kell, mire az ember egy-egy tervét meg tudja valósítani: ehhez a műhöz például megfelelő színházi terünk nem volt eddig, most az Eiffelben ez is megtalálja a maga helyét.)

OFFENBACH: HOFFMANN MESÉI (25 év után újra az Opera színpadán.) A szerző egyetlen operája... Újrakezdem, hisz pár éve Anger Ferenc ötletére és rendezésében bemutattuk a közhiedelemmel ellentétben mégis létező másikat, A rajnai sellőket is, szóval: a szerző ismertebb operája immár 25 éve nem volt az Opera műsorán. A pandémia miatt csúszik az új szezonra Székely Kriszta mába helyezett előadása, amelyet igyekeztünk bepróbálni és világítani annyira, amennyire a vírus engedte, így hamarabb lehet majd a munkát befejezni is. Érdekesség, hogy aki Kolonits Klára művészetét a híres attrakcióban (ti: a négy női szerep eléneklése egyetlen estén) örömmel fogadja, azt is megteheti, de játsszuk a produkciót négy külön énekesnővel is.

LIGHTFOOT: SAD CASE. (Magyarországi bemutató.) Nemhogy nem szomorú eset, de egyenesen örvendetes tény, és Solymosi Tamás balettigazgatónak többévnyi próbálkozása van abban, hogy végre sikerült a világsztár alkotó, Paul Lightfoot stábjának és az Operának a naptárjait összehangolni, hogy Budapesten is láthatóvá váljon a Sad Case – egyáltalán: valami tőle. Kortárs tánc ez, de klasszikus alapok nélkül megközelíthetetlen. Lightfoot a barátnőjével, Sol Leónnal együtt alkotta, iszonyú termékenyek, több mint 60 koreográfiát készítettek együtt, leginkább az NDT, a holland táncszínház együttese javára. Ezt, a mostanit éppenséggel mexikói mambóra. A kortárs tánc igazi tudorai – tehát aki én nem vagyok – számára az a tény, hogy koreográfiát kapunk tőlük olyasmi, mint amikor Webber ideadta a Macskák-jogot Budapestre.

BEETHOVEN: ISTVÁN KIRÁLY. (93 esztendő után újra az Opera színpadán.) Kevesen tudják, hogy az imént már említett művet, az első szent királyunkról szóló ún. kísérőzenét magyar megrendelésre írta Beethoven. A pesti német színház nyitó előadásának szánták, együtt az Athén romjaival, tehát a mesternek két színdarabhoz kellett néhány számot komponálnia. A Kotzebue-művek színvonala nem könnyítette meg se Beethoven dolgát kétszáz éve, se Oberfrank Pálét most, mi mégis a hamvába haló Beethoven-emlékévet és saját, Szent Istvánnal kapcsolatos vállalásunkat is életben tartjuk e produkcióval (öt éven át, egészen a 2025-ös államalapítási jubileumig minden szezonban teszünk valami fontosat az ezer év előtti eseményekre emlékeztetve). Végül is Palit arra kértem, nyugodtan használjon vendégszövegeket is, azt pedig már A kairói lúd című Mozart-töredék kapcsán megtanultuk, hogy az aranyműves asztaláról lehulló morzsa is színarany. Egyébként pedig kevés klasszikus nyitányt ismernek jobban a magyarok, mint ezt: Nénémet se felejtem el emlékeztetni rá, hogy a Szörényi-Bródy rockopera előadása és lemeze is ezzel az igen attraktív Beethoven-muzsikával indult – és mit ad Isten, az Opera zenészei játszották azt is, akkor is. (És ezzel a nyitánnyal avatjuk majd az újabb „új színházat", az Eiffel Műhelyházat is!)

BEETHOVEN: ATHÉN ROMJAI. (Először az Opera színpadán.) Ugyanaz este eredetileg is, most is. És mintha a történelem ismételné önmagát: megint érdemes elmélkedni a kultúra pusztulásán. Kotzebue persze, mindkét fércdrámájával a megfelelni vágyást szolgálja: a császárban felmutatni Szent István örökösét, a bécsi udvarban pedig a sírba szállt antik kultúra tovább örökítőjét. Az Athén romjai is jó pár tétel, benne nagy karokkal, néhány szólistaállással is, a nyitánya pedig sejtelmes, lopakodó, nem olyan dekoratív, mint az István királyé. Mindenesetre remek alkalom arra, hogy egyetlen este merengjük az ezer év előtti megtelepedés-megszerveződés és a kétezer év előtti „atlantiszi" kultúra-elsüllyedés felett – és cseppet sem mellesleg pont ugyanúgy is legyünk, ahogy 1812. február 19-én a megnyíló Pesti Német Színház nézői lehettek, akik ezek szerint azt is megtehették, hogy a legmenőbb névtől, Beethoventől rendeltek nem egy, rögtön két darabot... (Mintha ma Hans Zimmer rohanna komponálni...)

MCGREGOR: CHROMA. (Magyarországi bemutató.) Nagyon jól cseng Wayne McGregor neve is a táncvilágban, ez a darab is ott van amerikai és orosz társulatok repertoárján éppúgy, ahogy a világot e műfajban iskolázó hollandoknál. És el se hiszem, ha ezt az opuszt végül tényleg bemutatjuk. Annyiszor tűztük már ki, és annyiszor maradt el építkezés és pandémia miatt, hogy csak na. Pedig már majdnem megvolt, emlékszem is, hogy amikor a Magyar Nemzeti Balett, tehát a mi kiváló táncegyüttesünk immár végleg betanulta, a berni úti bérelt termekbe mentünk, és ott néztük meg a produkciót – nappali fényben, szcenikai értelemben tök csupaszon, hogy valamiképp a művészeink is érezzék, hogy egy tanulási folyamat végére értek, még ha nem is lehetséges közönség előtt előadni az igényes és munkás művet. (Streamelni pedig nem tudtuk, mert az alkotók általában szigorúan védik koreográfiáik képi megjelenítését, nem is találni teljes produkciókat soha a neten ezekről. Egyedül Alexander Ekmann engedte a Kaktuszok leadását.)

Kedves Néném, most ennyit, túl vagyunk a jövő évi premierek taglalásának első harmadán. Most mennem kell, mert folytatjuk Szegeden a Simándy-versenyt, kezdődik a második nap, majd erről is írok alkalmasint. (Mert ez az év az énekversenyek esztendeje is lett: még néhány hét, és augusztus legvégén startol a Marton Éva Nemzetközi Énekverseny is, feltéve erre az izgalmas folyamatra, a felfedezés izgalmára a koronát.)