Ajándékba kaptuk a rendszerváltást, de nem kívülről néztük

A Jászai-díjas színész, színházrendező már a Színművészeti Egyetem növendékeként szerepeket kapott sikeres zenés produkciókban. Nem sokkal később, már diplomásként kapott főszerepet amerikai hátterű, Berlinben színre vitt musicalben. Két évvel később tért haza, és azóta is meghatározó művésze a Budapesti Operettszínháznak, miközben külföldi produkciókba is felkérik. Homonnay Zsolt katonai középiskolát végzett, összfegyvernemi parancsnok is lehetett volna, de inkább utcazenésznek, majd egy rövid, a beteghordói munkakör irányába tett kitérő után díszítőnek állt, mielőtt bekerült volna a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Utóbb a színházrendezői diplomát is megszerezte. A nemzetközileg is számon tartott művész kendőzetlenül idézi fel a pályakezdést megelőző éveit, beszél főiskolai és külföldi tapasztalatairól, ahogy arról is, mit szeretne átadni a következő színésznemzedékeknek a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol a jövő tanévtől az operett- és musicalszak hallgatóit tanítja majd.

Idén volt ötvenéves, korából következik: ahhoz a generációhoz tartozik, amely tizennyolc évesen, nagykorúvá érve, mintegy ajándékba kapta a rendszerváltást. Átérezte a történések súlyát?

A bőrömön tapasztaltam. Katonai középiskolába jártam, honvédségi kollégiumban laktam. Napi szinten éltem meg mindazt, ami a korábbi rendszer dogmáiból következett. A Néphadsereg egyik fő centruma volt annak a világnak, amelyben eszmei narratíváktól átitatott programok szabályozták az életet. Miközben középiskolás éveim kollégiumi helyszínét különös kettősség jellemezte. Ahhoz is teret adott, hogy alkotó módon hasznosítsuk lázadó energiáinkat. Volt színjátszókörünk, volt verseket megzenésítő zenei triónk, ahogy volt rockbandánk is. Volt egy duónk, amely a katonai-kollégiumi élet kapcsán készített paródiákat, amelyeket civil helyszíneken, gimnáziumokban, középiskolákban adtunk elő. A honvédség próbateremtől a hangszereken, technikai felszerelésen át a gitártanárig támogatta mindezt. Színjátszóként ráadásul nem csupán helyőrségi kulturális seregszemléken vehettünk részt, hanem civil iskolák közötti megmérettetéseken is. A rendszerváltást követően mind több helyen léptünk fel a verses triónkkal, határon túli magyarlakta vidékeken is. Játszottuk József Attila, Nagy László, Kányádi Sándor és más költők általunk megzenésített verseit a városházi színpadokon, művelődési házakban, kocsmákban, kocsmák udvarán. Még nem volt internet, s mire visszaértünk a nagykanizsai bázisra, már táviratok tucatjai vártak az újabb meghívásokkal. Felemelő volt 1990-ben magyar költők verseit énekelni és elmondani olyan vidékeken, ahol arra évtizedeken át nem volt példa. A fellépéseinkbe rendszeresen becsatlakoztak a fiatal helyi zenészek, s ahogy mentünk, tovább jött velünk a közönség, amely így egyre népesebb lett. Ajándékba kaptuk a rendszerváltást, de nem kívülről néztük a történéseit.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen a jövő tanévtől az operett- és musicalszak hallgatóit tanítja majd Fotó: Hirling Bálint - Origo

Miért ment katonai középiskolába?

Édesanyám, akinek édesapámhoz hasonlóan ruhaipari végzettsége van, gazdasági feladatokkal foglalkozott egy ilyen profilú vállalatnál. Édesapám egy ruhaüzemet vezetett. Úgy gondolták, hogy nekem is olyan szakmát kellene választanom, amely kézzelfogható, ugyanakkor van benne perspektíva. Édesanyám azt szerette volna, ha az általános iskola elvégzése után gépipari technikumba megyek. Én azonban tizennégy évesen azt gondoltam, hogy jó lenne elkerülni Kaposvárról, kipróbálni, milyen az önálló élet egy másik városban. Klassz gyerekkorom volt, élveztem a lakótelepi világ sajátos báját, de vonzott a kaland. Akkor olvastam a Néphadsereg felhívását, amelyben jelentkezőket kerestek a Zalaegerszegen megnyíló katonai középiskolájukba. Kalandos lehetőségnek tűnt az akkori fejemmel. Vonzó volt a marketingjük: a férfiasságra helyezték a hangsúlyt. A szüleim először tiltakoztak, de végül belátták, hogy előnyei is vannak a dolognak: nemcsak érettségit ad az intézmény, hanem bekerülhetek majd a katonai főiskolára is, ahol diplomás szakemberré képeznek.

A szabadidős lehetőségeken túl mit adott a katonai középiskola?

Fegyelmet tanultam, s azzal együtt azt, hogy miként érheti el az ember kitartással, tisztességes teljesítménnyel a célját. Mindezt a sport, katonai vagy a tanulmányi elvárások kapcsán tapasztalhattam meg. A későbbiekben más területen is jó iskolának bizonyult. Egy tizennégy éves, kallódásra hajlamos, vagy lázadó srácnak az volt a legjobb hely, hogy „rendezze a sorait". Mondom ezt úgy, hogy az eszmei narratívák kapcsán nem értettem egyet a rendszerrel. Az iskola jellegénél fogva akaratlanul is irányt adott a kamaszkori lázadó gondolatoknak és érzéseknek.

Arról is beszélt egyszer, hogy már az óvodában, általános iskolában is nagy versmondó volt. A számtalan színpadi megmutatkozással is járó katonai képzés után rögtön megpróbálkozott a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel?

Szerződés kötelezett, hogy a honvédkollégium elvégzése után, a rengeteg felmérés és eredmények tükrében az általuk javasolt szakra felvételizzek, így én a katonai főiskola közép hatótávolságú légvédelmi tüzér, vagy az összfegyverzetnemi parancsnok szakát kellett célba vennem. Összfegyverzetnemi parancsnok szakra ráadásul csak nagyon komoly pszichológiai és egyéb felméréseket követően lehetett felvételizni. Keveseket találtak alkalmasnak, én azonban köztük voltam.

Hogy úszta meg a katonai továbbképzést?

Miután megkaptam a főiskolai behívómat, visszavittem a területi hadkiegészítési parancsnokságra. Előbb persze levelet írtam a miniszternek, amelyben kértem a felmentésemet. A rendszerváltás kifejezetten kedvező klímát teremtett ahhoz, hogy a miniszter pozitívan bírálja el a kérésemet. Még a tanulmányaim költségeit is elengedte.

Szülei repestek?

Nem örültek, jobban szerették volna, ha elvégzem a főiskolát, s ha nem tetszik a sereg, akkor az ott szerzett diplomát majd mérnökként vagy tanárként hasznosítom.

Mi volt a következő lépés a színészi pálya felé?

Egy gitáros barátommal elmentem Pécsre, gondoltam, jelentkezem színésznek a Pécsi Nemzeti Színházba. Nyár volt, a színház még zárva, ezért az utcazenélés mellett beteghordozói állást vállaltunk a négyszáz ágyas klinikán. Ősszel bejelentkeztem a teátrum akkori igazgatójánál, egyben a Színházi Világszövetség elnökénél, Lengyel Györgynél. Kértem, hogy vegyen fel a társulatához. Sajátos jelenség lehettem: loboncos srác, hóna alatt egy gitár, zsebében egy katonai középiskola érettségije. Lengyel György nevetett, mondta, hogy ez nem így működik. Ajánlotta, hogy legyek díszítő. Ez tetszett. Elképzeltem, ahogy ülök majd a rendezők mellett, mondom nekik, tegyenek oda egy virágcsokrot, ide egy színes plédet, satöbbi. Kiderült, ez nem igazán kreatív mesterség. Kalapács kell hozzá, szögtáska, hasonlók. Egy évig díszletet építettem, bontottam, pakoltam. A hétfő színházi szünnap volt, így vasárnap éjszaka felmentem Pestre egy előkészítőre, majd jelentkeztem a színművészetire. Az első vagy második körben rúgtak ki, teljes joggal.

Egy évig díszletet építettem, bontottam, pakoltam Fotó: Hirling Bálint - Origo

De nem adta fel.

Elmentem Kaposvárra könyvesbolti eladónak, esténként pedig rengeteg színházi előadást néztem. Majd mivel a katonai színjátszócsapatunknak jó kapcsolata volt a zalaegerszegi színházzal, jelentkeztem a stúdiójukba. Onnan jelentkeztem még két alkalommal a színművészetire, vagyis a harmadik próbálkozásra vettek fel.

Szinetár Miklós operett-musicalosztályába került. Mi volt a mestere legfontosabb tanítása?

Hatalmas életbölcsessége volt az alap a tanításához. Nemzetközi szinten is nagy rálátása van a színházi szakmára, előrelátóan készített fel minket a pályára. Elmondta, hogy Európában is egyre inkább az lesz a gyakorlat, mint ami a Broadwayn, West Enden. Vagyis a több darabot műsoron tartó repertoárszínházak helyett az egy produkciót hosszan műsoron tartó, en suit teátrumok fognak dominálni. A zenés produkciókhoz pedig ennek a rendszernek a gyakorlata szerint fognak színészmeghallgatásokat tartani. Mindezt az is indokolja, hogy Európában is egyre több a zenés színész, a más műfajokban is otthonos operaénekes. Szinetár Miklósnak köszönhető, hogy mi nem idegenkedünk a meghallgatásoktól, vagyis a castingoktól. Önállóságra képzett, nem arra, hogy megadóan várjuk, milyen szerepre írnak majd ki a próbatáblán. Arról is beszélt nekünk, hogy a színházak állami támogatása nem feltétlenül öröklétű rendszer. Márpedig egy profitorientált teátrum a legpiacképesebb előadásokat kívánja műsoron tartani, az adott szerepekben az ahhoz legmegfelelőbb színészekkel.

Szinetár Miklós operett-musicalosztályába került Fotó: Hirling Bálint - Origo

Az operett műfaját miként szerette meg?

Lépésenként. A színművészeti harmadik felvételijén már volt némi vizsgatapasztalatom. Tudtam, hogy a többség az ismertebb musicalek legnépszerűbb dalaiból állítja össze a felvételi anyagát. Gondoltam, ez elég bágyasztó lehet a felvételi bizottság számára. Eltöprengtem, hogy mi az, ami nem szerepel a felvételizők repertoárján. Az operett hiányzott. Én Zalaegerszegen játszottam is operettben. Megtanultam még három operettbetétet, s a következő fordulóra azokkal mentem. Jó stratégiának bizonyult. Miután felvettek, Szinetár mester elkezdett „megdobálni" operettfőszerepekkel a vizsgákra. Eleinte berzenkedtem, de azt mondta: érezzem magam szerencsésnek, mert az operett olyan műfaj, amelyre a hangbeli, illetve alkati feltételek miatt kevesebben alkalmasak, mint a musicalekre. Elkezdtem belemerülni a műfajba, túllépve a sztereotípiákon, kliséken. Rájöttem: az a legnagyobb baj, hogy egy kaptafára játsszák a karaktereit. A bonviván szép és fessen énekel; a táncos-komikus viccesen csetlik-botlik, tikkel, grimaszol, ennyi. Miközben a Cárevics Cárevicse, a Csókos asszony nyolcadik kerületi Dorozsmai Pistája és a Csárdáskirálynő Edvine azontúl, hogy bonvivánok, mégis három különböző karakterű és lelkialkatú figura. A prózai színész gondolkodásával kell őket „megfejteni", elfelejtve a bonviváni kliséket. Eltöprengve a nyolcadik kerületi zeneszerző fiú, a hercegi rangban élő Edvin, vagy a búskomor orosz trónörökös lélektani eredőin. Ez a látásmód felnyitja az operett érdekes aspektusát, amitől nagyon szerethető lesz. Persze a zenei része mindig is kihívás volt, egyben mámoros érzés – Lehárokat, Kálmán Imrét, hasonló szerzők remekeit énekelni.

A Szinetár Miklós által jósolt színházi változások kapcsán van saját tapasztalata?

Diploma után a Madách Színházhoz szerződtem, majd három hónappal később megszűnt a társulat. Azt mondták, hogy a jövőben meghallgatásokat tartanak majd a szerepekre. Nem rettentem meg. A Színművészeti Egyetemen az a szokás, hogy bizonyos ideig nem engedik ki a színészhallgatókat a színházakhoz, s később is az osztályfőnök dönt arról, hogy hová mehetnek gyakorlatra. Ezzel szemben Szinetár Miklós azt javasolta – mivel már akkoriban is kezdtek meghallgatásokat tartani –, hogy jelentkezzünk a castingokra, hiszen az a legjobb gyakorlat, ha beválogatnak egy produkcióba. Azt is ígérte, be is tartotta, hogy segít a szerepre való felkészülésben, nehogy bukás legyen a sikeres casting vége. Mire megszűnt a Madách társulata, én már öt másik színházban is játszottam. Például a Pesti Színházban, a pécsi, a szolnoki teátrumoknál, a Fővárosi Operettszínházban, a Rock Színházban. Ami azt is jelentette, hogy a Madách mellett több helyre is hívtak, illetve a madáchos hónapok előtt is voltak külsős munkáim.

1997-ben diplomázott, 2000-ben Berlinbe szerződött, ahol A Notre Dame-i toronyőr című musicalben alakította Quasimodót és Phoebust. Már nős emberként, hiszen abban az évben vette el kolléganőjét, első feleségét, Polyák Lillát. Mi a története annak az időszaknak?

Lilla diploma után a Vígszínházhoz szerződött, bár elsősorban őt is a zenés műfajok vonzzák. Kiválóan beszél németül és angolul is, így nekivágott egy bécsi meghallgatásnak, majd szerepet kapott egy ottani teátrum a Teater an Der Wien Mozart! című musical produkciójában. Kiköltöztünk Bécsbe, onnan jártam haza játszani. Közben jelentkeztem a bécsi zeneakadémia operaszakára. Fel is vettek ösztöndíjasként, pár hónapig be is jártam, de aztán kiderült, hogy nem tudok németül, illetve hogy ebből kifolyólag a vizsgáimban sem tartok sehol.

Mindazt miként leplezte addig?

A muzsika elfedte az egyebeket.

Miként beszélték meg a felvetődő problémákat?

A tisztázó beszélgetésen Lilla segített fordítani. Abban maradtunk: elhalasztom a tanulmányaimat, amíg meg nem tanulok németül.

Aztán egyszer csak színpadra állt Berlinben.

Folyamatosan tartottak meghallgatásokat a nemzetközi zenés produkciókhoz a különböző bécsi színházakban. Eljártam rájuk. A nyelvet ugyan nem beszéltem, de a dalok német szövegével nem volt gondom. A Rock Színház nemzetközi turnéi miatt több musical német nyelvű szövegét is megtanultam. Egy nap A Notre Dame-i toronyőr elsőkörös bécsi meghallgatására mentem el, onnan továbbjutottam a berlini castingra, majd két ottani kör után bekerültem a produkcióba. Ott tanultam meg végül gőzerővel németül, de a bécsi zeneakadémiára nem mentem vissza.

Aztán egyszer csak színpadra állt Berlinben Fotó: Hirling Bálint - Origo

A berlini színház vezetésével hogyan kommunikált eleinte?

Angolul. A Notre Dame-i toronyőr berlini produkciója az amerikai Walt Disney vállalat tulajdona volt. A Potsdamer Platz-i színházban színre került projekt vezetősége pedig amerikai. Ugyanakkor németül énekeltem, és mindennap németül korrepetálták velem a szerepet, ahogy német különórákra is eljártam. Jól éreztem magam Berlinben, egy év után hosszabbítottam a szerződésemen.

Aztán mégis itthon folytatta tovább a hivatást.

Berlinben két szerepet játszottam, minden nap voltak próbáim, beszédóráim. És heti nyolc előadásom. Megvolt ennek az öröme, de egy idő után rájöttem: bekerített a rendszer. Rájöttem, így gyökértelen vagyok, miközben szükségét éreztem a biztos háttérnek. Lilla Bécsben élt, én Berlinben, s megesett, hogy csak akkor tudtunk találkozni, amikor ők az ABBA produkciójukkal a közelembe kerültek. Akkor elugrottunk egy olyan városba, amely Berlinhez és az állomáshelyükhöz is nagyjából egyenlő távolságra volt. Így futottunk össze egyszer Braunschweigben. Ott is eszembe jutott: mi dolgom nekem itt? Idővel elkezdtünk itthon építkezni. Lett házunk, jöttek a gyerekek.

2016-ig éltek házasságban, s amennyi tudható: elválásuk is példaszerű. Második felesége táncművész, gondolom, közös gyermekük is segít kondícióban maradni. Ám a szakmánál maradva: nem hiányzik néha a külhoni, roppant melós, mégis rendkívül színes, illatos nemzetközi színházi világ?

Már nem. Ugyanakkor, amit megéltem benne, az máig ható tanítás.

Lényege?

Részese lehettem egy olyan produkciónak, amellyel a Walt Disney-nek az volt a célja, hogy miután megfuttatja Európában, a Broadwayn játssza majd tovább. Senkit nem szeretnék megbántani, de az a tapasztalatom: a budapesti Színművészetiről kikerülő színészek nagy része áhítattal nézi az ilyen produkciókat, miközben kicsinek érzi magát egy ekkora „mutatvány" tükrében. Én a helyzettől is inspirálva azt gondoltam: márpedig be fogom bizonyítani, hogy azok között a művészek között is megállom a helyemet, akik nemcsak megszokták a nemzetközi szcéna feltételeit, de számukra az a minimum, hogy felülteljesítsék. Kőkemény profik mellett kellett helytállnom, folyamatosan tanulva a kőkemény profizmust. Broadwayt, West Endet megjárt amerikai kollégákkal is találkoztam, egy percig nem éreztem, hogy csak messziről köszönhetek rájuk. A külhoni tanítás lényege: a munka a fontos, sallangokkal nem foglalkozunk.

Kőkemény profik mellett kellett helytállnom, folyamatosan tanulva a kőkemény profizmust Fotó: Hirling Bálint - Origo

Az elmúlt két évtizedben folyamatosan színen volt, külföldi fellépésekből sem volt hiány. 2020-ban pedig rendezői diplomát szerzett Marosvásárhelyen. Az miért volt fontos, és miért Marosvásárhelyen?

Folyamatos igényem van a fejlődésre. Marosvásárhelyt pedig az osztott képzés miatt választottam. A színészdiplomámmal igazoltnak tekintették az első három évet, csak a két utolsót, a mesterképzést kellett végigcsinálnom. Persze az is érdekelt, hogy milyen az ottani színházi közeg, amely egészen más kultúrát képvisel.

Milyet?

Más a gondolkodásuk: számomra forradalmibbnak, útkeresőbbnek, nyersebbnek, igazságra törőbbnek tűntek. Nem szorulnak kipróbált panelek közé, igaz, nincs is mindig lehetőségük, hogy szupertechnikát, csúcsminőségű szcenikát alkalmazzanak. A román színházi gondolkodás sok egyéb mellett Ionescura, Becketre vagy Moliére-re alapozódik. Elsősorban persze prózai darabokról beszélek. Ugyanakkor, amit náluk láttam, tanultam, azt a zenés produkciók esetében is alkalmazni lehet. A klisémentes, bátor útkereső, prózai gondolkodást. Amely fontosságára már az operettszerepek kapcsán is rájöttem, de egy egész mű esetében összetettebb feladat. Ha nincs pandémia, akkor a Karinthy Színházban rendezett Gutenberg mellett már többször is bizonyíthattam volna, hogy miként gondolom ennek megvalósítását.

A fenntartóváltás után hívták tanítani a Színművészeti Egyetemre. Ott is ezt a látásmódot kívánja továbbadni?

Lényegében azt szeretném tanítani, átadni, amiről a saját színészi tanulmányaim, a szakmai helyzeteim, a rendezői képzésem kapcsán eddig beszéltünk. Olyan metódusokat, szakmai fogásokat – valamint bátorságot, önmagukba vetett hitet –, amelyek alapján a hallgatók a világ legnívósabb produkcióiban is feladatokat kaphatnak, s amelytől a honi produkciók is a legszínvonalasabbak közé kerülhetnek. Nem lenne tisztességes ennél kevesebbet tervezni.