Cserfes mese a Hoffmann meséiről, avagy remélt ősz az Operában

Édes Néném, természetesen már úgy vagyunk ezzel a járványhelyzettel, mint a nagyszüleink, akik mindig hozzátették bármely jövő idejű mondatukhoz: ha megérjük. Vagy, hogy azt még meg is kell érni. Nekünk viszont dolgunk, sőt kötelességünk a tervezés, ha van maszk, ha nincs. Még háborús időben is voltak megtervezett operaévadok, pedig a gázmaszk nagyságrendekkel keményebb dolog a szájmaszknál. Egyébként is addig jó, amíg az emberben dolgozik a jövő kimunkálásának ösztöne, amíg az ember nem engedi kiölődni (semmi baj, csak képeztem egy visszaható igét) magából a reményt. Egyszóval: a következő, mármint a 2021-es őszön három mesénk is elindul a maga különös, a másikkal össze nem téveszthető útján.

OFFENBACH: HOFFMANN MESÉI. A kis meséket jövő hétre hagyom, kezdjük a felnőttel. De most se hagyom ki, hogy ne utaljak rá: a mi Operánk cáfolt rá négy évaddal ezelőtt arra a – no, nem világrengető, de mégiscsak – tévhitre, miszerint Jacques Offenbachnak, a sokoldalú és sokgyökerű zseninek csak egyetlen operája volna, az utolsó mű, a slágerekkel teli posztumusz opusz magnum, a Hoffmann meséi.

(Vannak, persze, más hasonló tévhitek is a minőségi nagyoperett szerzői kapcsán, például Johann Straussnak is van ám operája, úgy hívják, Pázmán lovag – igen, ahogy a Cigánybáró Jókaira, ez úgyszintén magyar irodalmi alapra épült, Arany János elbeszélő költeményére. Jelentem, a kotta felkutatása folyamatban, mert az legalábbis tűrhetetlen, hogy e műből még csak magyar lemezfelvétel sem született, nosza, neki egy magyar visszafordítást is, amint csak lehet – egyetlen töredékes bécsi koncertfelvétel létezik csak a mű részleteivel, csupa elsőrangú operaénekessel, illetve a balettzenéit szokták nagy néha játszogatni. Egyébként úgy igaz, hogy vígopera a Pázmán, igen táncos, nagyoperettes muzsikával, de prózák helyett átkomponált zenével, imígyen lehet operának nevezni.)

Forrás: JANOS KUMMER/Www.Janoskummer.Com

De most vissza Offenbachhoz és a Hoffmannhoz: bár az Anger Ferenc rendezte, Kesselyák Gergely vezényelte felújítás, tudniillik A rajnai sellőké a covid miatt kútba esett, vigasztaljon mindenkit a tudat, hogy egyrészt megörökölt a tavasszal le is adott tévéfelvételen, másfelől tovább is él a Hoffmann meséiben, hisz utóbbiba több részletét is átmentette a zeneszerző korai operájának. Például a Barcarolát, amely alighanem legismertebb részlete a műnek, tényleg bűn lett volna elenyészni hagyni, az önplágium csak helyeselhető ez esetben.

Annak ellenére, hogy a Hoffmanné ismert cím, azt hihetnénk, hogy minden második évben, de háromból egy szezonban biztos ott figyelt legalábbis az Erkel Színház műsorán – tévednénk, ha nem is súlyosat. Mint mindig, megint az Opera DigiTárát kell felütni a valósághoz: a Hoffmann 1900 óta tartó budapesti játszási históriájában talán nagyszabású igényei, talán frivolsága, talán más miatt elő-előfordult pár tízéves pauza. Utolsónak viszont 25 esztendeje volt látható az Erkelben: mire pár évvel később az Operába beléptem, leginkább úgy emlékeztek Kerényi Miklós Gábor futurisztikus előadására, mint ami kerekeivel felszántotta a vadonatújra cserélt színpaddeszkát.

Az utolsó 10 év, ha úgy tetszik, már az én „lelkemen szárad”, de hát annyi mindent volt fontos megújítani, a Hoffmann ideje most érkezett el. Helyesebben a lefutott Francia múzsa szezonjában, amit viszont felismerhetetlenségig megrágott a covid. (Hadd ékeljem közbe, hogy azért az általunk szervezett második Primavera Fesztiválon a szegedi társulat elővezette a darabot az Erkelben, mások mellett Szemere Zita emlékezetes Olympiájával.)

Tehát ezzel a friss, 2021-es produkcióval is pótolunk, ami viszont semmit nem von le az értékéből. A pultnál az Opera első karmestere, Kesselyák Gergely áll majd, innen úgy tűnhet, mintha Offenbach-szakértő lenne – nem tudom, hogy gondol e téren magára, az mindenesetre biztos, hogy szereti a szerzőt, és nagy kedvvel foglalkozik vele. Azért is hozom előre a dirigenst, mert a Hoffmann esetében nem egyszerű a kottatár dolga sem, hisz míg a Falstaff vagy a Cosí fan tutte esetében egyértelmű, mi jön a csomagban, itt már a rendelés feladása sem egyszerű. Offenbach belehalt a darabjába, nem tudta befejezni, és innen megannyi lehetősége ágazik szerte a kottapultokra kerülő anyagnak. Ahogy a Carmen, sőt, már a 2014-es Carmen esetében is szerettünk volna a francia opera comique eredeti struktúráiig visszanyúlni, magyarán nem nyújtani az amúgy is hosszú, sok zártszámból álló előadást zenekarra átkomponált dialógusokkal, azokat inkább prózában, rövidítve kívántuk megoldani. A Hoffmann esetében is adódik ez a lehetőség, s hogy mi még, azt csak Gergő tudná megmondani, hisz megannyi zenei apróság is vitaképes a megannyi létező előadási partitúrában.

Forrás: JANOS KUMMER/Www.Janoskummer.Com

Hogy túl egyszerűek se legyünk, azért magunk is két úton megyünk, de ez legalább ugyanazon kocsi két keréknyoma. Létezik ugyanis az az előadói hagyomány, amely mindhárom felvonás hősnőit – sőt, a keretjáték Stellájának kis szerepét is – egyetlen alakba, hangba, (gumi)torokba helyezi. Nos, ez utóbbi azért nagyon nem egyszerű, hisz az első felvonás Olympiája egyértelműen specialista szerep, csalogánynak kell ott lenni, míg a másik kettő tragikus színekben is bővelkedő matériagazdag szopránt kíván. Ugyanakkor kivételes képességű énekesnők igazi jutalomjátékként nemcsak megbirkóznak vele, de ha alakításuk felveszi a versenyt vokalitásukkal, mélyebb értelmet nyerhet a mű maga is. Imígyen egyfajta örök nő kerekedik ki Hoffmann vágyainak vetületeiből: míg pl. Edita Gruberova lemezen vállalta, színpadon nem, addig a mi Kolonits Kláránk az Erkel Színházban, hús-vér formában is látható és hallható majd a négyes szerepben.

Forrás: Origo

Visszalapozva magyar színpadon utoljára a pár éve igen korán elment Kukely Júlia vállalkozott erre Szinetár Miklós rendezésében 1981 tavaszán, de annak is már bő negyven éve tehát, hogy ilyesmi truvájt láttunk az Opera színpadán. Ezek az összevont szerepek igazán együtt állnak jól a darabnak, e szellemben legalábbis a négy nagy baritonszerep talál majd egyetlen gazdára, Kálmán Péterre. Ő viszont akkor is négy-az-egyben tudattal énekel majd, amikor a másik verzió megy, a három fiatal művésznőt felvonásonként bemutató, abban Jónás Réka, Horti Lilla és Ádám Zsuzsanna lép színpadra.

És a rendező? A rendező az Székely Kriszta, aki most kap először nagyszínpadi lehetőséget az Operától. Előbb is szerettük volna, de mindig – sőt mondhatom: mindennek és mindenkinek – közbejött valami. Mert aki látta, pontosan emlékszik a Zeneakadémia Solti termében lezajlott 3, egyfelvonásos előadásra, amelyeket Kriszta rendezett. Először ő is egyet kapott, mint a többi rendező szakos hallgató. Saint-Saens dióhéjba foglalt ópiumtragédiáját, A sárga hercegnőt rakta színpadra, majd ennek sikerén felbuzdulva kapta a megbízást két kortárs kamaramű színre vitelére, ugyanott. Amikor kitűztük, még szigorúan véve megállt a kortárs jelző, hisz élt az első mű komponistája, Lendvay Kamilló, de már A tisztességtudó utcalány című tévéoperájának (Istenem, mekkora volt abban a gyönyörű Pászthy Juli és az afro-amerikait alakító Polgár László!) első színpadi változatát nem érte meg, így mondjuk inkább XX. századi műnek a Sartre-regényből felemelt darabot.

(Drága Néném, nem bírok a fecsegő hajlamommal, ide is muszáj tennem egy zárójelet: ritka idióta helyzet állt aztán elő ezzel a produkcióval. Először is, az MTV egykori Zenés TV Színházának számára írott egyfelvonásos Lendvay-opera korabeli engedélyeit nem ismerjük, de még a pártállam idején is volt valamiféle jogkövetés – lásd a Porgy és Bess hirtelen levétele, vagy hogy nem mi, hanem jugoszláv láncos barátaink nyomták a nyugati lemezek másolatait, na jó, néha licenszeit. Amikor Kriszta felkérését intéztük, Sartre örököseinek jogkezelője furán viselkedett, majd amikor a megvalósult produkciót fel akartuk venni és kiadni lemezen, előállt a farbával, hogy az író halála után évekkel találtak a hagyatékban egy cetlit, amelyen megtiltotta bármely alkotásának adaptálását. Nos, ilyenkor mi van? Egy hallomásból ismert sajtpapír miatt se a negyven éve készült opera, se a négyéves produkció nem mehet, nem felvehető, nem közvetíthető? Kis időt adtunk még a huzakodásra, de szeretnénk még legalább színpadon játszani a darabot.)

Székely Kriszta a Lendvay-opera mellé A ravatallal szemben c. művet, Mezei Gábor Péter darabjának ősbemutatóját kapta, és sikerült a két alkotást nemcsak színpadilag, de értelmezésben is egyensúlyba helyeznie, észre véve a zárt ajtók, vastag falak mögötti titkos bűnök közös nevezőjét. Rögtön utána úgy láttuk, megérett a helyzet egy nagyszínpadi produkcióra az ifjú rendezőnő számára, ám végül a Poppea megkoronázását nemcsak az építkezés és a covid sodorta el – illetve oda, Almási-Tóth András műhelyébe –, de Kriszta megrendezhette anyaszínházában, a Katonában a Poppeát, színészekkel. Így végül is, úgy gondolom, senki sem járt rosszul, illetve a Poppea helyett Krisztának talált Hoffmann-produkció mégis, hisz 2021 tavaszán pont nem lehetett bemutatni, még streamelt formában sem – épp a harmadik hullám durva szakaszában jártunk. Székely Kriszta csapata ennek ellenére sokat dolgozott, a darabnak nemcsak díszlete és jelmeze készült el, de bevilágítása ugyanúgy megvan, ha a Jóisten is úgy akarja, néhány hónap múlva mégiscsak jön a lefojtott, de kiszabadított bemutató, és László Boldizsár Hoffmannja közönség előtt lép az Erkel színpadára az alkotócsapat maias, vasúti váróteremre hajazó világában.

A zene elképesztően teli bőrönddel mutatja távozni a világból Offenbachot. Minden muzsika egyedi hangulatot hordoz, pompás és ízléses a Händel-, a Mozart- és a többi paródia is, és az operettszerzőkre leselkedő kór, a mást akarás közben csak át-átütő, menthetetlen valcertempó is csak időnként kísérti meg a darabot – akkor meg olyan jó, hisz olyan nagyszerűen csinálja. Remélem, az egész produkcióra elmondható lesz majd mindez!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

Üdvözli

Szilveszter

2021. július 19.