Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Miként ragadta magával a rockzene?
A hetvenes években, még kisiskoláskoromban az unokatestvérem számtalan koncertre elvitt magával, és soha nem felejtem el azt a pillanatot és azt a furcsán bizsergető érzést, amit akkor éltem át, amikor – miként Karácsony János énekli az LGT Mi lesz velem? című dalában –
először hallottam igazán szólni az ezüstös hat húrt.
Rögtön tudtam, hogy a zene ilyen vagy olyan módon, de részese lesz az egész életemnek. El is kezdtem gitározni tanulni, de hamar rájöttem, nem vagyok elég tehetséges hozzá, márpedig úgy voltam vele, ha nem lehetek az új Jimmy Page, akkor nem érdemes közönség elé állnom, így inkább megmaradtam lelkes rajongónak.
A hangszeres játék, a dalszövegek vagy a lázadó attitűd keltette ezt a lelkesedést?
Is-is, de talán elsősorban az élőzene varázsa. Emlékszem, amikor először láttam 1977-ben a P. Mobilt a Metró Klubban: ott álltak öten a színpadon, és csaknem lemezminőségben adták elő a számaikat. A dalok zeneisége és a harmóniák mindig lenyűgöztek, de természetesen hasonlóképpen fontosak voltak a szövegek is. Ebből a szempontból pedig igencsak el voltunk kényeztetve annak idején:
a P. Mobil, vagy akár a Hobo Blues Band, az LGT és a beatnemzedék egyéb sztárjai nem lagymatag szerelmes dalokat írtak, hanem mélyértelmű, gyakran áthallásos sorok jellemezték őket.
Emlékszem, amikor gimnáziumban verselemzést tanultunk, a kedvenc számaimat is elkezdtem hasonló módszerekkel tanulmányozni. Például a P. Mobilnak A főnix éjszakája című számában felfedeztem a magát folyamatosan képző, és ezáltal – miként a címe is utal rá – újra és újra feltámadó zenész képét. Később pedig, amikor 1983-ban bemutatták az István, a királyt a Királydombon, izgalmas volt észrevenni a rengeteg áthallást Koppány és Nagy Imre 1956-ban betöltött szerepe között.
És a lelkes rajongás miként vált kultúrmissziós tevékenységgé?
Apám egy technológiai vállalat beruházási főmérnökeként dolgozott, így sokat járt Nyugat-Európában különböző gépsorok vásárlása kapcsán. Így mi mással is lephette volna meg a fiát, mint különböző félprofesszionális hang- és képrögzítő technológiával? Amikor kaptam tőle egy Akai orsós magnót, a tízkilós készüléket sok koncertre elcipeltem magammal, hogy felvételeket készítsek. A technikusokkal gyakran meggyűlt a bajom, sokuk csak hosszú alkudozás után engedte meg, hogy a keverőasztalhoz csatlakoztassam a készüléket. Viszont a magnó olyan jó minőségben rögzítette a hangot, hogy rögtön felkeltette néhány zenész figyelmét. Így barátkoztam össze – többek közt – Bencsik Sándorral, azaz Samuval, a P. Mobil egykori gitárosával, aki nagyon örült a felvételeknek, mindig visszahallgatta azokat, hogy tanuljon belőlük, rendkívül maximalista volt. A halála után, 1987-ben fogalmazódott meg bennem, hogy az – eddig meg nem jelent – örökségét nem szabad veszni hagyni, meg kell őrizni és közkinccsé kell tenni.
Hogyan gyarapodott a gyűjtemény a későbbiekben?
A kilencvenes években ismerkedtem meg Bálint Csabával, az 1999-ben alapított Rockmúzeum igazgatójával, aki szintén érdekelt volt a régi anyagok archiválásában, és lelkesen készített felvételeket is. Akkor elkezdtük rendszerezni az anyagainkat.
Néhány éve kissé átalakult a csapat: Bálint Csaba elkezdett dolgozni a Rockmúzeum létrehozásán, jómagam Csiga Sándor dalszövegíróval, Bese „Jozé" László zenei producerrel és szakújságíróval, továbbá Boros Csaba Tamás zenei szakértővel – aki jelenleg még Londonban él, és a BBC archívumából gyűjti az Angliában fellépett magyar előadókról fennmaradt felvételeket –, valamint
Benkő László, az Omega nemrég elhunyt alapító tagja részvételével nekiálltunk egy soha meg nem jelent felvételeket őrző közgyűjtemény felállításának.
Tiszteletünk jeléül róla fogjuk elnevezni a gyűjteményt.
Nagyságrendileg hány felvétel gyűlt össze az évtizedek alatt?
Én nagyjából kétezer, a társaimmal együtt összesen pedig körülbelül öt-hatezer felvételt őrzünk, amely igencsak komoly mennyiség. Vannak közöttük teljes, vagy éppen csak öt-tízperces koncertrészletek, demófelvételek, de természetesen fényképek, illetve film- és videófelvételek.
Melyek a gyűjtemény legkülönlegesebb darabjai?
Nehéz egyet-egyet kiválasztani, de az egyik legérdekesebb mindenképpen a Gemini együtteshez kötődik. Amikor a zenekar 1970-ben Balatonszemesen lépett fel, Markó András orgonista rögzítette a műsort, amely több szempontból is különlegesre sikeredett. Novai Gábor akkoriban teljesítette a sorkatonai szolgálatot, de elkéredzkedett szabadságra, és megjelent a koncerten, majd elénekelte a Lehajtott fejjel című számot, illetve annak egy korai változatát. Utóbbi ebben a formában csak ott és akkor hangzott el, hiszen később Révész Sándor előadásában, a Generál együttes dalaként vált slágerré.
És ha már Révész Sándor szóba került: őrzünk egy olyan Piramis-felvételt 1975-ből, amelyen még nem ő volt az együttes frontembere, hanem Gallai Péter és Lévay Tibor énekelt.
A koncert a csepeli Martos Flóra Művelődési Házban zajlott, és számos olyan dal elhangzott, amelyet nem rögzítettek lemezre később. Illetve ezen az estén játszották első alkalommal az egyik leghíresebb számukat, az Elment a kedvedet.
Tehát még értékesebbé válik egy felvétel, ha egy későbbi sláger először hangzik el rajta...
Igen, és még érdekesebb, amikor egy számot úgy játszanak el, hogy még el sem készült teljesen. Több alkalommal megesett, hogy a szöveg még igencsak foghíjas volt, de az adott zenekar ennek ellenére be akarta mutatni a közönségnek. Őrzünk egy felvételt, amelyen a P. Box először adja elő a későbbi Valami Rock and Roll című slágerüket még Varga Miklós előadásában, de mivel Csiga Sándor még csak a refrént és néhány sort dolgozott ki teljesen, a hiányzó részeket halandzsával töltötték ki a koncerten. Hasonlóképpen debütált a Bálvány is szintén Csiga Sándortól, ez a szerzemény azonban – talán a túlságosan intellektuális mondanivalója miatt – kevésbé vált népszerűvé, így a zenekar idővel megvált a szövegétől, és egy instrumentális dallá alakította át Táncolj, Pandora címmel.
A rendszerváltás előtt a hatalom nem rajongott a rockzenéért, és nem ritkán rendőri fellépés is megzavarta a koncerteket. Ezekről az esetekről is őriznek dokumentumokat?
Igen, de a rendőri intézkedések általában nem hallatszódnak a felvételeken, de a hanganyagokon érződik, ha feszültség van a nézőtéren. Bár nem a hatalomgyakorláshoz kapcsolódik, de jó példa erre az
Eddának a híres Budai Ifjúsági Parkban adott koncertje 1980-ban, amikor leomlott az épület egyik fala, egy kődarab pedig ráesett egy kislányra, akinek el is törött a lába.
Éppen a Néma völgy című szám ment, Barta Alfonz pedig irgalmatlan átéléssel játszotta a szintetizátorszólóját már vagy öt perce, amikor a baleset híre megérkezett a színpadra. Utóbbit nem hallani a felvételen, csak azt, hogy Pataky Attila váratlanul azt mondja, hogy nem tudnak így tovább játszani, mert megsérült egy kislány. A hangosbemondón is közlik, hogy vége a koncertnek, de aztán mégis előadnak még egy számot, hogy ne egyszerre távozzon a tömeg, nehogy a tülekedésben még többen megsérüljenek.
Lélekbe markoló, miként Pataky hangján érezni a kétségbeesettséget, miközben próbálja higgadtan kezelni a helyzetet.
És vannak a magyar rocktörténelemben olyan korszakok és zenekarok, amelyről fájóan kevés anyag maradt fent?
Sajnos igen. Az LGT vagy az Omega korai időszakából például néhány felvételt találtunk csupán, de ugyanez elmondható a Bajtala Trióról, a Geminiről vagy az Echo együttes bizonyos periódusairól. Akkoriban még nem sok zenésznek jutott eszébe, hogy dokumentálják a koncertjeiket, vagy ha meg is tették, gyakran elvesztek ezek az anyagok. Néha azonban megesik a mai napig, hogy egy-egy előadó váratlanul talál egy elfelejtett felvételt és elküldi nekünk.
Előfordult az évek során, hogy egy-egy anyagot az egyéni értékítéletük alapján nem helyeztek el az archívumban?
Nem, a legelején megállapodtunk abban, hogy nem szelektálunk a saját ízlésünk alapján, minden anyagot archiválunk, amely a magyar beat- és rocktörténelemhez kapcsolódik, aztán majd az utókor eldönti, melyik képvisel értéket.
Bevallom, soha nem állt közel hozzám például az A. E. Bizottság vagy az Európa Kiadó, miként az elsősorban a híres-hírhedt Fekete Lyukban fellépő bandák többsége sem, de ha nem a zeneiségüket figyelem, hanem az általuk nyújtott színpadi performanszot, akkor el kell ismernem, hogy korszakos bandákról van szó. Közéjük tartozik az Ági és a fiúk is, amely egyszer az Ifiparkban Hobo előtt lépett fel, a közönség pedig annyira nem tudott velük mit kezdeni, hogy megdobálták őket. Érdekes, és egyben szomorú felvétel született erről is.
Jozé gyűjteményében például rengeteg Slogan-, Bedlam-, Leukémia-felvétel is van, miként a beatkorszak nagyjai mellett nagyon szereti az F.O. System vagy a Trottel együtteseket is, ha már "lyukas" bandákról van szó. Szintén ő állította össze a Kárpát-medence legnagyobb HitRock-gyűjteményét, amelyben a Bodnár Attila, Rideg Szabolcs vagy Puttony énekelte periódusok sem maradtak ki a Mr. Basary-féle klasszikus változatok mellett.
Az archívum a nagyközönség számára is elérhetővé válik majd?
A gyűjteményünk nagy részét úgy szeretnénk közkinccsé tenni, hogy ha például egy egyetemista vagy újságíró jelzi, hogy feldolgozná egy adott együttes pályáját, akkor egyeztetünk vele egy időpontot, előkészítjük az anyagainkat, és a helyszínen, a kutatóteremben rendelkezésére bocsátjuk. A videó- és hanganyagok publikálása azonban minden esetben kizárólag az előadó írásos engedélyével lehetséges, sokan nem szeretnék ugyanis, ha kikerülnének ezek – különösen, ha nem javítottuk fel a minőségüket –, mert ha nem stúdióban rögzítették azokat, akkor a felvételek minősége nem felel meg a mai kor elvárásainak. Továbbá van sok kamuangolos demó, illetve olyan kiadhatatlan, rossz koncertfelvétel is, mely hamis, vagy tele van tévesztésekkel. Ezeket nem lehet publikálni, viszont levéltári jellegű kutathatóságuk kiemelten fontos, különösen a korbeli konferálások dokumentumértéke miatt.
Pedig valószínűleg egy-egy gyengébb felvétel esetén nem azt a következtetést vonná le egyik rajongó sem, hogy a szóban forgó együttes ma is úgy szólal meg koncerten, mint ahogyan azt a negyven-ötven évvel ezelőtti technikai lehetőségek megengedték...
Valóban, ebből a szempontból talán kicsit elmaradt a gondolkodásmódunk a Nyugathoz viszonyítva. A Beatles vagy a Led Zeppelin még élő tagjai egyáltalán nem szégyellik a korai, stúdióminőségtől igencsak távol álló felvételeiket, sőt, engedik, hogy például a BBC bemutassa azokat. Talán idővel a hazai színtér is lazábban viszonyul majd a kezdeti szárnypróbálgatásaikhoz.
Az ezredforduló óta egyre kevesebb valóban nagy közönséget megszólító, eredeti hangvételű magyar rockzenekar jelent meg a színen. Ön miként látja a jelenlegi helyzetet?
Szerintem is takaréklángon ég a műfaj, nincsenek már nagy stadionkoncertek, a fiatalok számára egészen más irányzatok váltak vonzóbbá.
Megváltoztak a médiafogyasztási szokások is: évtizedekkel ezelőtt az olyan televíziós és rádióműsorok, mint az Egymillió fontos hangjegy, a Pulzus vagy a Garázs képes volt megszólítani egy teljes generációt és bemutatkozási lehetőségeket biztosítani a kezdő zenekarok számára. Ma is találni érdekes előadókat, de nem igazán irányul rájuk kellő reflektorfény. Amikor sokan már egy randevú közben is a telefonjukat nyomkodják, elképzelhetetlen, hogy leüljenek és figyelmesen végighallgassanak egy albumot, és érzelmileg mélyen kötődni kezdjenek egy zenekarhoz.
Ennek ellenére rögzítik a meghatározóbb kortárs produkciókat is?
Igen, például Kozák Zoltán barátunk rendszeresen járja a legnagyobb együttesek koncertjeit és rögzíti, ugyanakkor szelektálnunk kell, mert a régi anyagok feldolgozása minden időnket felemészti.
Egy kétórás felvétel legalább egyhetes utómunkával jár,
hiszen ki kell szűrnünk a tűzajokat, technikai hibákat, illetve azok hangfelvételbéli lenyomatait, illetve gyakran előfordul, hogy az énekes leejti a mikrofont, vagy a fellépést pirotechnikai durrogtatás kíséri, amelyektől kiszakad a hangszóró membránja, és a hallgató füle bánja, ha a keverés során nem finomítjuk, lehetőségekhez mérten normalizáljuk ezeket a zajokat.
A mobiltelefonok korában azonban dúskál az internet a rajongói felvételektől. Ha valaki küld számukra egy videót, előfordul, hogy felveszik az archívumba?
Igen, szeretettel fogadjuk mindegyiket.
Legutóbb kaptunk egy videót a Korál együttes negyvenéves jubileumi fellépéséről, a kisfilm rögzítője az első sorokból vette fel Balázs Fecót, és a kép- és hangminőség is tökéletesre sikeredett.
A rajongók általában tudják, melyik szám mikor következik és milyen showelemek kísérik majd, így például egy Karthago-koncerten elkapják azt a pillanatot, amikor Gidófalvy Attila szalad egyet a zongora körül, vagy éppen magára borít egy vödör vizet.
Az archívum a kormány döntésének köszönhetően intézményesül a jövőben. Mi ennek a jelentősége pontosan, és melyik szervezethez kapcsolódik majd a gyűjtemény?
Arról nem született még döntés, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum, a XX. Század Intézet vagy a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum filiáléját képezi-e majd a gyűjtemény, mindenesetre mindhárom szervezet portfóliójába tökéletesen illeszkedne.
Ami azonban a legfontosabb, hogy
a jövő számára dolgozunk, ezek az anyagok ugyanis a nemzeti kultúránk fontos részét képezik.
Nem akarom magunkat sem Bartók Bélához, sem Kodály Zoltánhoz hasonlítani, hiszen megismételhetetlen az a teljesítmény, amelyet a magyar klasszikus zenében alkottak és a népzene archiválásáért és megmentéséért tettek, de azt gondolom, az ő nyomdokain járunk a beat- és a rockzene tekintetében. A rendszerváltás előtti magyar sztárzenekarok nagy része, ha angolszász területen születik, akkor ma az egyetemes popkultúrában a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Uriah Heep mellett helyeznék el őket.
Az utolsó utáni órában vagyunk, hogy megmentsük ezt az örökségünket, mert sorban halnak meg a nagy generáció képviselői.
Az ő életművük nemzeti kincs, hungarikum, nélkülük nem lehet beszélni a huszadik század magyar könnyűzenéjéről és popkultúrájáról. És mivel az említett együttesek szinte kivétel nélkül a tűrt vagy a tiltott kategóriába tartoztak annak idején, sokuknak nem volt lehetőségük stúdiókörülmények között rögzíteni a dalaikat a rendszerváltás előtt, miként a koncertjeiket sem tudták méltóképpen felvenni. A fennmaradt anyagokat éppen ezért meg kell becsülnünk. Köszönet illeti a kormányt, amiért felismerte ezt az értéket, és támogatja a munkánkat.
