Mennél nehezebb, annál érdemesb’ avagy az Opera harmadszor is Beregszászban

192. levél   Édes Néném, képzelje el, amint az autóoszlop beszorul a beregszászi Arénához vezető keskeny kis utcán. Kertes övezet ez, csak ilyenkor lát ekkora forgalmat: ha az Edda vagy az Omega érkezik ide. Meg az Opera... Meleg is van, porzik is, de az emberek csak jönnek és jönnek, végül is miattuk nem lehet haladni, de hát ez a művész legédesebb gondja, a sok közönség! A tükörben az arcukat látom, mellettünk elhaladva a profiljukat, aztán hátulról, hosszabb ideig az egész sokaságot. Van időm tűnődni, vajon kiket is szemlélek?

Amikor 2018 tavaszán először arra jártunk, még nem ezen gondolkodtam. Átjutni az ukrán határon akkor se volt gyerekjáték, de feledtette az ungvári két előadás: már szinte elfelejtjük az azóta lezajlott ezer esemény miatt, de az a négyszáz fős truppal történő vonulás, a kamionok és buszok több százméteres karavánja Kárpátalja közigazgatási centrumában is megalapozta a magyar kultúra demonstratív jelenlétét. Hunyadi Lászlót és Víg özvegy-balettet játszottunk a helyi sportcsarnokban, ám az akkori főkonzul, Suhajda József átvitt minket Beregszászra is, amely lakosságarányát tekintve a „legmagyarabb" város a térségben. Emlékszem az útra, bár jobb lenne elfelejteni: vagy haladtunk és tengelyt törtünk, vagy szivárogtunk és nem haladtunk, még masszív BMW-inket is próbára tette. Ha lett volna kedvünk rá a télvízi kátyúk közepette, kifordítva dúdolhattuk volna az István, a király sorát: „Oly közel vagy hozzám, és mégis oly távol...".

Ott azután a város erős embere, az egyetlen ukrajnai magyar városvezető vitt el minket a szabadtéri arénához, amely lehangoló képet mutatott. Nem ragoznám hosszan: azonnal világossá lett, hogy a legmagyarabb városban nincs alkalmas hely az Opera számára, csak ez, ahhoz viszont nyárnak kell lenni – és rendbe kell tenni. Forrást mi szereztünk, illetve Potápi Árpád államtitkár hivatala, de bírtuk a város híres szülöttének, Vidnyánszky Attilának támogatását is. Idehaza nem sok pénz tízmillió forint egy – cipőkanállal akár – háromezer férőhelyes szabadtéri színpad üléssorainak cseréjére, sőt, kereken megmondva lehetetlen is volna belőle. Azonban Babják Zoltánék kezében, szervező- és munkaerejük által megtöbbszöröződött, és augusztusra – figyeljen, Néném, mert ugyanazon esztendő augusztusára! – a dolgok mind rendeződtek, és nemcsak az Opera első beregszászi túrájának lehetősége állt elő, de az első valaha volt beregszászi operaelőadás megvalósulásának esélye is. Ugye, mindenki érzi, mekkora különbség ez?

Forrás: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház

Mielőtt indokolatlan komfortképzelgésekre adnánk módot, jelzem, hogy mindez, persze, nem menne az operás kollégák kiemelten hajlékony hozzáállása nélkül: mintha mindenki pontosan értené, hogy itt nem fogunk szót emelni az öltözési és egyéb körülmények miatt. Az előadás és közönsége a legfontosabb, és ilyenkor e kettő teljesen össze is ér, hisz egymás nélkül hová is lennének?

Ez volt 2018-ban a Bánk bán előadásakor is, majd egy évvel később, a Hunyadi László esetében ugyanúgy. Már nekem is erőltetnem kell a memóriámat, de mire 2018 október végén kiérkeztünk New Yorkba a kéthetes nagy vendégjátékra, ott várt minket a The New York Times bekészített cikke, amelyben egy, a beregszászi helyszínen pár héttel korábban rejtőzködött Pulitzer-díjas riporter és fotósa hipokrita módon értetlenkedett, miért hallgatja némán az ukrán himnuszt Ukrajnában 3000 ukrán állampolgár, és dörgi utána egy szomszédos országét... talán, mert a sajátja? (Ezt már én teszem hozzá.)

Egy évvel később a Hunyadival mentünk, folytattuk a magyar missziót, és meg is fogadtuk: minden évben ilyentájt eljövünk – amikor még elég jó az idő, és már dolgoznak a kollégák.

Forrás: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház

Aztán a következő esztendőben mégis a kishazában maradtunk, a beharangozott Carmen elől a vírus maga állta el az utat, de most, vasárnap újra felkerekedhettünk, és a műszak kamionja és busza már reggel, a művészek négy nagy autóbusza pedig délután gördült be a Beregszászi Arénába. Arra gondoltam, hogy az ördög nem alszik, éppen kijutottunk, de ha mögénk, ha elénk, ha oldalra nézünk, Covid-hullámok mindenütt, játsszunk tehát most rövidebb művet, de legyen igazán népszerű alkotás, amely mindenkihez szól. Így esett a választás a Carmina buranára, amelyről a helyszínen is módom nyílt elmondani, hogy onnan, Beregszászról is csak alig ezer kilométerre, ma már csak félnapi autóútra gyűjtötték ezeket a vágáns verseket, európai közös érték ez is, világi jellege dacára elválaszthatatlan közös keresztény kultúránktól – és nem „pedig", hanem „mert" kiugrott papnövendékek, rendeknél tanult deákok lírája és komédiázása is alkotja.

Valahonnan Ogyesszából Popa Gergely zenekari igazgató kerített ukrán fordítást, ezt a magyarral paralel ki is vetítettük (Ukrajnában nagyon szigorú követelmények vannak a kétnyelvűségre, hogy a durván kisebbségellenes nyelvtörvényt most ne is hozzam szóba), a fő-zeneigazgató, Kocsár Balázs pedig zenei rendezőként működött közre kollégája, Kesselyák Gergely első karmestervezénylésénél, mert ekkora és szabad térben muszáj volt hangosítanunk. Mint kiderült, mindhárom szólistánk járt már Beregszászban a korábbi két túra valamelyikén: Kolonits Klára a Hunyadi Szilágyi Erzsébetjét énekelte, a két fiú, Szappanos Tibor és Haja Zsolt pedig a Bánk szereplői voltak. Ugyanakkor a zenekar és az énekkar számos tagja nem tudta még tiszteletét tenni Kárpátalján, hisz a nagy létszám miatt forgásban vannak, három alkalom kellett, hogy mindenki eljusson ide.

Forrás: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház

És nem csalódtunk. Carl Orff zenéje mindenkit magával ragad, nagyszabású és befogadható, minőségi módon megszólaltatva mégis komoly mélységei nyílnak. Ugyanakkor alig egy óra az egész, Kesselyák Gergely tempóival még kevesebb. A művészeknek rendezett koccintáson felhívom figyelmét finoman arra, hogy létezik olyan lemezfelvétel, amelynél maga a zeneszerző bábáskodott, és az nem ilyen – ő pedig emlékeztet a kottába jegyzett metrumokra, amelyek ráadásul a Schott kizárólagos kiadásában mintha valamiféle manuscript formájában díszelegnének. Hát, ki tesz itt igazságot? Öreg tanárunk, Mura Péter talán, aki ilyenkor azt mondta: van az elmélet és van a gyakorlat... (Aki kíváncsi a mű partitúra szerinti értelmezésére, szeptember 9-én este 8-kor Pécsett, a másik Carmina-előadásunkkor eldöntheti.) A zenekar és az énekkar a nem túl nagy színpadon, a nyilván nem optimális körülmények közepette is helyt állt, életöröm és szeretet sugárzott a 130 kollégából, aki az ívesen fedett tetőzet alatt muzsikált.

„Mennél nehezebb, annál érdemesb". Ne lapozza fel Néném a Kölcsey-monográfiát, másokét se, mert bár patinásan hangzik ez a bon mot, mégsem nagy emberé, mindössze nekem jutott eszembe a koncerten ülve, háromezer kárpátaljai mögött – akik között a polgármesteri szilárd becslés szerint több száz ukrán is helyet foglalt, hisz egymással békében élnek, és ők is szeretik a zenét. Arra gondoltam, hogy a történelmi(es) zenék, a pszeudo-középkori énekek előtti időben már Árpád is így gondolhatott vissza vereckei küzdelmére, amikor átvezette népét a tű fokán a tejjel-mézzel folyó Kánaánba. (Remélem, e többszörös utalások még nem vágják el a fonalat.)

Forrás: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház

Aztán a határon történő átkínlódásra is érvényes ez a „Mennél nehezebb, annál érdemesb". Mert mintha a feltűnően kicsinyes, minden eszközzel lassított áthaladást még szebb élménnyel, még odaadóbb érdeklődéssel hálálná meg a többezres közönség, a sokáig elfelejtett Kárpátalja népe. Ma már készenlétbe helyezte magát egy állami program, a Kultúrkaraván, gondolom, a Covid végét várják vele, egyszer majd mi is becsekkolunk kamaraprogramokkal. Addig is és azután is viszont visszük tovább saját erőből, saját szervezéssel a saját missziónkat: 2022 nyarának végén épp annak a kodályi Háry Jánosnak hozzuk Beregszászra koncertszerű előadását, amelyet anno 2013-ban Vidnyánszky Attila tett Erkel Színházunk deszkáira.

Ahogy nézem az elakadt kocsiból az embereket, eszembe ötlik, hogy sosincs ily módom valamiféle periszkópból nézni a közönségünket. Flitteres, nagy ünnepségre való ruha is elhagyja a visszapillantót, mögötte neonos futódressz siet, pantalló és nyakkendő, bicikliscucc, nyoszolyólányruci, csinos top és farmerszett is látszik. Idősek és fiatalok, városból és faluból, szegénységből és polgáribb létből jövők, láthatóan értelmiségiek és kétkeziek egyaránt jönnek. Nem tudni, pontosan mire: a Carminára? Az Operára? A szabad ég alá? A magyarok többezres összejövetelére? De mindegy is, mert eljöttek, megérkeztek, utóbb utat adtak, türelemmel vártak, majd leültek, és nem kell ahhoz bonellrugós trón és csodakárpit, elég egy pléh rácsos pad is, ha figyelni, a művészetbe vonódni kell.

„Mennél nehezebb, annál érdemesb." Megint kiderült, hogy így igaz, így nem lesz a túrából mégsem tortúra. Kárpátaljára csak bejutni nehéz (meg kijutni onnan), az emberek szívéig elérni könnyű, mert az övék nyitva van.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!" (ez még mindig orosz, nem ukrán...)

Üdvözli

Szilveszter

2021. augusztus 24.