Öt érv, öt év, avagy a nemzetstratégiai intézmények finanszírozásáról

189. levél   Édes Néném, ha múlt héten kisajnálkoztam magam a hazai sajtó mérhetetlen felületességén és tájékozatlanságán és problématámasztó áldásos tevékenységén, mit mondhatnék Kegyed friss kérdéseire? Pénz áll a házhoz, emiatt nemhogy szégyellni kellene magát a fontos feladatot ellátó intézmények közül legalábbis 17-nek, de még egyes erők a börtönt is belengetik. Ami még akkor is durva, ha persze, tudom, hogy van, akinek a számára a másik személyes szabadságának és becsületének elvétele politikai kötőszó csupán.

Nézzük akkor, hisz úgyse hiszi el, csak ha levezetem – vagy akkor se, de legalább tiszta marad a lelkiismeretem, hogy nem bújtam el a tájékoztatás elől, ami sok rossz szokásom közt nincs ott, és meg is vetem legalább úgy, mint azt, aki pontosan érti, mi miért történik, mégis adja a hülyét a közvéleménynek. Öt érvet sorolok az ún. NKT léte, összetétele és ötéves intézményi finanszírozása mellett.

1.

2019 végi hír szólt arról, hogy a kormányzat törvényi támogatással hozott létre egy intézményi kört, amelyet Nemzeti Kulturális Tanácsnak nevezett el. A feladata póriasan összefoglalva – itt (https://njt.hu/jogszabaly/2019-124-00-00.2) találja hivatalosan – a következő: létezni. Találkozni, egymásról tudomást venni, gondolkodni, írni, véleményezni.

Nem állítom, hogy a világ legfontosabb társasága ez, pl. egy víruslabor ma biztos nagyobb felelősséggel bír, de hosszútávon ez a csapat se mindegy, mit tesz, mit nem, azt pedig hogyan. Viszont az NKT gyakorlatilag nem kerül pénzbe: szemben egy csomó más testülettel, ezt a posztot az ember a saját állása mellé kapja a munkával együtt, grátisz. Mindegy, azért széttámadták, de mivel a sajtó kultúrával kitartóan úgyse foglalkozik, a néhány mérgezett nyíl nevetséges terhelés volt csak más közügyekre kilőtt támadások árnyékot adó rengetegével szemben.

Az NKT 2020 februárjától ült össze, és azóta sem sok pogácsát pusztított. Néhány formális és egy informális találkozó történt, tehát sem egymás idejét nem raboltuk, sem az adófizetőkét, ellenben két ülés között gondolkodni és írni igenis rendesen kellett. Az első lényegesebb feladat az intézmények helyzetének bemutatása volt egy olyan pálya mentén, amely a működési feltételeket javítaná, a másik igazán szokatlan: ágazati stratégia összerakása középtávra, majd annak kölcsönös szupervizorálása és egybeszerkesztése.

2.

Néném, arra a közbevetésére, hogy miért éppen ez a 17 intézmény, nincs elfogadható válaszom. Úgy értem, olyan nincs, amelyet Kegyed elfogadna. Mint ahogy olyan intézményi kör sincs, amelyet mindenki. A pozitívabb felfogásúak csak hiányolnak egyeseket, a feketeöves ékverők ebből is inkább kioperálnának. Egy biztos: ha 17 helyett 117 intézmény kerül bele, akkor nincs terem, ahol kerekasztal köré ülhetne (magyarán működésképtelenné lesz), ha meg az elnök (jelenleg az MMA elnöke) maga ücsörög ott, kevés esélye lesz a valóság érzékelésére, a tudások becsatornázására. Egyszóval valahol meg kellett húzni a határvonalat, és a kultúra már csak olyan, hogy ugyan sok-sok számmal leírható – pont úgy, mint az összehúzogatós játéka a gyerekeknek, amely mindig baltával hasított formákat ad ki –, de sérülés nélkül nincs elválasztása. Lehetne erre és arra pofozgatni a listát, bizonyára majd kell is, de sose jutunk a végére úgysem. Azt viszont nem mondhatja senki, hogy ne lenne a Tanácsban eléggé sokféle kulturális szereplő, mert az aztán van. Ha a múzeumigazgató néprajzossal és történésszel ül együtt, még szokványosnak mondható, de már ha táncossal, filmessel vagy artistával szív egy levegőt, az már tényleg valami. Plusz az Opera!

Magyar Állami Operaház Forrás: opera.hu

3.

Ami pedig az ágazati stratégiákat illeti, ezek megalkotása végképp nem a saját intézményi szerep hatalmi központtá építéséről szól, hanem a mentori szerepről, a szervezésről, az egy irányba húzásról – ahogy a tanácsi tagság is a képviseletről, a szószólói feladatról. Ez a következő nagy témánk, az ágazati stratégiák újrafésülése, amelyeket még tavaly munkáltunk ki, de vajon van-e a faluban, az országban, a kontinensen vagy a földgolyón bárki, akinek terveit a pandémia nem módosította? Az Opera is felvázolta a maga – valójában az ágazata – tervét, miként hálózatosítaná az opera-, balett- és kortárstánc működést, miként bocsátaná rendelkezésre saját erőforrásait, platformjait és színházait a többieknek, és a viszonosság elvén miként tudná a nézők örömére használni az országszerte meglévő lehetőségeket a maga előállította művészi tartalomnak a távolabbi közönséghez történő időszakos közelebb vitelére, ráadásul egy kulturális testnek tekintve a határon túli magyarságot az anyaországival – 2023-tól?

(Ez a mondatszörny is mutatja, milyen nehéz e gondolkodás összetettségét egy cikk egy bekezdésében ábrázolni, ezért is írtunk bő ötven oldalt statisztikákkal elemezve, külföldi jógyakorlatokkal alátámasztva. Időközben viszont még egy szezont evett meg a covid, vele rágta a hitünket is: más ma a realitásérzék és más, mert megváltozott a világ is, amelyet a maga valóságában kellene látnunk.)

4.

Muszáj tehát, miként a forgatókönyveket – vagy az építőipari módszerektől az ételreceptekig mindent – fejleszteni, a stratégiákkal folyamatosan, időről időre kell foglalkozni. Mondom, ez jön most augusztusban-szeptemberben. De a 2021-es esztendő elhozta a 2020-as összegzések nyomán megérett kormányzati döntést, amely ezen mentor-gesztor intézményi kör nemcsak túlélésének, de a kijelölt szerep ellátására történő alkalmasságának is záloga. Igen, pénz, ráadásul beépülő forrás állt a házhoz, a 17-ből csaknem mindegyikhez, összesen majdnem 20 milliárd Ft. („Az Opera járt a legjobban” írta az egyik lap, de ha kiszorozta volna a munkatársi létszámmal, rájött volna, hogy valamiképp egyvonalba sikerült rendezni a támogatásokat. Sajnálom, hogy a sajtó egy része még mindig ott tart, hogy ha egyik intézmény létszámban nyolcszor akkora, mint a másik, akkor persze, több forrás kell neki, de négyszer többel fogja be a száját – ez esetben viszont pont a felét adnánk a másikhoz képest. Matek, matek, matek – vagy manipuláció.)

Sajtótermékek hipokrita módon tettek úgy, mintha a tavaly nem ugyanők riogattak volna a közalkalmazásból való átalakulás idején. Akkor még a kirívóan gyenge fizetés további pusztulását vizionálták – mondhatta az ember, hiába, hogy jön a 6%-os emelés, maradnak garanciák, és hogy ez még csak a kezdet. Mivel nagyon erősen akartak nem hinni, sikerült is nekik, a valóság viszont mást mutatott. Egyrészt nálunk, az Operában is elhanyagolható számú, 1% alatti dolgozó pártolt el pusztán az alkalmazási forma nevének változása miatt, másfelől pedig itt van, amit ígértünk: alig egy évvel később megérkezett egy sokkal komolyabb emelés lehetősége.

Édes Néném, ha most ugyanaz a lap valamiféle állami tékozlásként állítja be az intézmények, s velük együtt munkatársaik esélyhez jutását, azzal nincs mit kezdeni. Nem kell többé olvasni, mert manipulálni akar, nem tájékoztatni. És ha azzal is baj van, hogy a kormány miért kötelezi el magát a saját ciklusán túlmutató időtávra, ha tehát tényleg ez a kérdés, akkor nekem is volna néhány. Probléma-e, ha 2023. február 15-re, tehát a saját szerződésem lejártának másnapjára is terveztem programot, vagy netán ezt hívják felelős gondolkodásnak? Gond-e, ha a kormány – és remélem, a mindenkori! – a választási esztendő első harmadán túl is tervezi az éves költségvetést? Vagy hívhatjuk-e ezt kötelességnek? Vagy veszünk-e fel egy lakás megvásárlására hitelt úgy, hogy végül is senki sem tette le a nagyesküt a munkahelyünkön, hogy arra a 10 esztendőre pont és pont így, ennyiért foglalkoztat majd? Nem tartozik-e hozzá a középtávú dolgok menedzselése az élethez? Biztos, hogy a megvakult, bemattult, húsz méterre hordó fényszórók adnak-e nagyobb esélyt és biztonságot az utazónak, vagy a kilométerre is ellátó lézeres megoldás a korszerű gépkocsikon?

Beszéljünk komolyan, Néném. Miért kell úgy tenni, mintha nem értenék emberek, hogy egy kiállítás megszervezése és lebonyolítása januártól decemberig – és nem tetszőleges 12 hónapig, hanem épp a költségvetési tárgyév elejétől a végéig – lehetséges és optimális volna? Az élet nem ilyen: még ha egy sokszáz milliós nagy nemzetközi tárlat le is fut a nevezett két hónapnév között, azok biztos nem azonos, de még az is könnyen lehet, hogy nem is szomszédos években állnak. Egy operasztár, sztárrendező, karmester szerződtetéséről nem is szólva: emlékszem, amikor egy ötlet kapcsán tavaly nyáron, tehát 2020-ban megkérdeztük a Royal Operát. A casting director azt válaszolta Londonból: a nevezett dátum nem jó, jelenleg 2024 nyarán tartanak, a műszaki paramétereket beszélik át az új produkciókhoz… Ma, egy évvel később már mi is 2024 nyaráig-teléig látunk el, finanszírozásunk pedig 2025-ig ad alapot mindehhez. Ez a szemlélet kell nekünk!

Az Eiffel Műhelyház Mozdonycsarnoka a 2021/2022-es évad műsorának meghirdetésekor Fotó: Polyák Attila - Origo

5.

Az se értem, hogy miért baj, ha a most beépülő, alapvetően a béreket növelő összegek maradnak öt éven át, döntéssel bebetonozva? Attól függően, milyen színű kormányzás van, változnia kellene a keresetnek? Talán visszaesnie? Nálunk, az Operában most, szeptember 1-től emelt bérrendszerre állunk át – de az átlagbér ezzel a lépéssel sem lóg nagyon ki a budapesti általános átlagbérből, szóval nehogy bárki csillagászati összegekre gondoljon. És emelünk ősztől a kiszervezett teljes magánénekesi tár honoráriumain is a hároméves szerződéseik érvénybe lépésével, amely szintek nagy részben változatlanok voltak 9 éve. Viszont az igazgatók most sem kapnak emelést, ahogy magam is 10 éven át ugyanannyiért dolgozom. Nem tudok se ennél érzékenyebben, se ennél spártaibban eljárni, és éppen ezért sem érzem méltányosnak azokat a sajtóbéli célzásokat, amelyek sokallják, hogy a nagy nemzeti intézmények esélyt kaptak egy biztonságosabb létre. Hol vannak ezek a színházak, múzeumok, intézetek a magánszektor, bankok, multik, de akárcsak ügyvédek, orvosok, kiszálló vízvezeték-szerelők bevételeihez képest? És: adóznak, fizetnek járulékot. Miért baj, ha az állam a saját szektorait is sorra veszi, és megőrizné bennük a működést?

Csak akkor érteném mindennek inverzét, ha épp nem a működés megőrzése, s vele kultúránk, örökségünk, identitásunk megtartása volna a cél, hanem az ellenkezője.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!”

Üdvözli

Szilveszter

2021. augusztus 3.