Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Édes Néném,
jól látta és jól hallotta: bizony, a zárómisén az Opera muzsikusai léptek fel – és nem csak ott, és nem csak akkor. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra történő felkészülés és a megvalósult programsorozat kapcsán az Opera zenekara és énekkara különféle, de hasonlóképpen figyelmet, odaadást, felkészültséget és türelmet igénylő próbatételeknek volt kitéve.
Ezeket briliánsan teljesítették: nem csak a francia nyelvű szentmisét és liturgikus szolgálatot a zenekari művészeink a Rózsák terén, és nem csak ugyanők a Hungexpón, péntek délben, immár nagy tömeg előtt. Ám amit mindenki legjobban várt, az a Statio Orbis, a záró nagymise volt, a főváros és egész Magyarország szívében.
Hetven esztendő után másodszor jutott Budapestnek a rendezvény, és 20 (valójában 21) éve nem vett részt azon az aktuális Szentatya, ezt szeretik elfelejteni azok, akik Magyarország megalázását szuggerálnák a már rég lekötött szlovákiai látogatás elé rántott budapestiben. (Talán többen emlékeznek még rá, hogy egy bizonyos vírus lengte be a Földet, a Kongresszus nem idén, hanem tavaly lett volna, tehát Ferenc pápa útját is minimum ekkor, az egy évvel történő „elnapolás" idején kellett módosítani.) Most azonban eljött a pápa, és hála a sok amatőr énekkar és lelkes gyermekkar, valamint az Opera profi művészei teljesítményének, a világeseményhez méltó színvonalú zenei szolgálatban részesülhetett az általa celebrált szentmise, a – ha szabad ezt írnom – magas minőségű homília mellé.
Tagjaként az ún. Társadalmi Bizottságnak, állíthatom, hogy azon a néhány ülésen mindig jó hangulatban folyt az ábrándozás – meg a munka. Nem voltam, mert nem lehettem tétlen: egész egyszerűen túl fontosnak tűnt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus lehetősége ahhoz, hogy abból a legnagyobb zenekar és legnagyobb énekkar, illetve maga az Opera kimaradjon. De mindvégig abban is reménykedtem, hogy nemcsak a mi művészeinkből, az ő Budavári Te Deumukból töltekezett százezer jelenlévő magyar, de ők maguk is, zenekari és énekkari művészeink százezer toroknyi Boldogasszony, anyánkból, pápai szentbeszédből, az egyszeri, a mi életünkben már esélyesen meg nem ismétlődő alkalomból ugyanúgy töltődhettetek.
Nem tudom, Néném hogy van vele, de Kodály művét nem tudom megunni. Hosszában, arányaiban, hatásaiban, zenei nyelvezetében is telitalálat a Budavári Te Deum – kell-e mondanom, hogy anno még 1937-ben eljutott a mű az Operaházba is? (Külön szeretem benne, hogy a következő évben rendezett Eucharisztikus Kongresszuson már előadhatták, addigra már az egész világot is bejárta.) Igényesen előadva nem könnyű intonálni, de személyes emlékem van arról a rég megboldogult nyolcvanas évekből, ahogy amatőr énekkarral is elő mertük vezetni, szimfonikus zenekar jótékony árnyékában. Ott dörmög és remeg benne a keresztény középkor istenfélelme, de naiv, őszinte, könnyen gerjedő extázisa is. Panaszos tenorszóló és dicsőséges angyalhang is beléfonódik, és kifejezetten igyekeztem figyelni a szólistaválasztásra is, hogy szívvel-lélekkel szolgáló énekesek legyenek ők – úgy vélem, sikerült is.
Tiszta szívből kell megköszönnünk nekik, minden muzsikusunknak, hogy zokszó nélkül tűrték rengeteg idő elhullását – már pénteken valós idejű próbán vettek részt, szombaton „napkollektorként" is működő koncertruhában feszítettek és muzsikáltak a helyszínen, a vasárnapról nem is szólva –, a beléptetéseket, a zuhogó meleget, és a Hősök terén vezénylő néha bátrabb, mint avatott kezeket. Mindannyian nyertünk azzal, hogy a legnagyobb eseményt a legjobbak szolgálták ki: szeretném, ha ez a mondat is az emlékek mellé tűzhető lenne.
Egyébként az operások számára minden korábban kezdődik, csak senki sem lát a színfalak mögé – nos, itt is, az 1938-as NEK-himnusz, a Győzelemről énekeljen kezdetű Koudela Géza-Bangha Béla szerzemény stúdiófelvételének elkészítését is a kollégák végezték, kórus és zenekar, leginkább még 2019-ben. Nem gondolnám a kiskakassal, hogy kukorékolásom nyomán kelt fel a Nap, mégis hadd örömködjek ehelyütt is, hogy nem valami új dallam és szöveg sulykolásával próbálkozott végül a magyar katolikus egyház, hanem azt használta, amit a hívek vérükké válva tudnak felidézni. Ezt az éneket én is kisgyermekként tanultam meg nagyapám Szent vagy, Uram! könyvéből, amelyből évtizedeken át orgonálgatott a kis zalai-veszprémi faluban, Reziben. És habár ő biztos mondta, valahogy mégsem tapadt meg az bennem, hogy a Győzelemről énekeljen bizony, nem egy népének a sok közül, hanem az 1938-as himnusz maga, amikor 24 évesen ő már rég kántorizált. Amikor pár éve erre ráébresztett valamilyen cikk, rettenetesen megörültem, hisz az egyik nagy kedvencemről van szó, s hogy míg a legalább két éve kiadott NEK-imát („Mindenható Atyánk! Örök élet forrása...") ötvenévesen se tudtam már a fejembe tenni, ezt a régi dalt bezzeg én is zengem a többiekkel.
Érdekelne is ennek a pozitív opusznak a sorsa, mert a Jóisten is szimfonikus darabnak teremtette, nagyvonalú, attraktív dalnak, amely – ki tudja? – akár a sokadik himnuszunkká válik a Kölcsey/Erkel, a Vörösmarty/Egressy, a Mihalik/Csanády-féle Székely himnusz és a történelmi Boldogasszony, anyánk mellett...
Ez is eszembe jutott, míg a pápa elhagyta a Hősök terét, ahol operás hőseink is teret nyertek. De még aznapra, 2021. szeptember 12-re még nem volt vége az aktív ünneplésnek, jött a Dante700 az Eiffelben, ám arról majd inkább legközelebb.
„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Üdvözli
Szilveszter
2021. szeptember 21.
