Utolsóból első, avagy az Eiffel Műhelyház újjászületésnapja

200. levél    Édes Néném,  ugyan testileg még itt vagyok, Plácido Domingo Operalia-versenyének zsűrijében (jó ég, de különös is épp egy október 23-át Moszkvában átélni..., innen nézni a közvetítést!), de a gondolataim már rég odahaza járnak: hisz hétfőn avatjuk az Eiffelt! Ez pedig épp a bicentenáriumi levél...

Ha belegondolok, néha úgy érzem, nem kezdeném újra az Opera Eiffel Műhelyházának elővarázslását a ködből. Ha ott állnék újra, mint tettük azt páran a legelhivatottabbakkal 2013 januárjának egyik havas-olvadós napján, a bezárt és hólétől ázó Eiffel Csarnok küszöbén, és tudnám, hogy jó esetben 2021 őszén leszünk képesek nyitni majd, talán bele se vágok. Isteni ajándék, hogy nem tudjuk a jövőt, sem az órát, sem a napot!

Azonban pillanatokkal később mindig eszembe jut, mennyi arca is lesz ennek a komplexumnak! Kamaraszínház, próbaközpont, raktáregyüttes, gyártóbázis, lemezstúdió, rendezvényhelyszín, oktatási pont, nézőnevelő objektum, művészmozi, étteremkocsi, MÁV-történeti sétatér, operatörténeti túraközpont, közpark, menza, operastúdió, jelmezkölcsönző, jazzszínpad, közéleti klub, iskola, zenesuli, játszótér, pálmaház és rekreációs pálya... tán mind ilyenkor eszembe se jut, és már rég elnyomja a gondokat, a reménytelen pillanatok emlékét, a sokadszori nekirugaszkodások keserű érzését.
Az Eiffel Műhelyház, a valahai Északi Főműhely (Járműjavító), amelynek ugyan belső tereit végül, mint egy kifestőt, a magunk kedvére szabtuk, de amelynek története és a belefektetett emberi erőfeszítés százharminc éve előtt fejet hajtunk, és ahova két „kezeltet", két egypéldányos gőzöst vissza is szállítottunk, most kétségtelenül nyitásra kész.

Az Operának szinte semmije se volt meg ahhoz infrastrukturálisan, hogy a már 30 éve megváltozott világban, ha nem is a világ, de legalább Európa élvonalához visszakapaszkodjon. Semmilye: csak az ambíció. És utolsókból elsővé tehet minket az Eiffel Műhelyház, amelyben mindaz, amit felsoroltam, végre meglesz – merthogy előtte mindegyik hiányzott az életünkből, s így ahhoz a munkához is most tudunk ingazán hozzálátni, amely elhelyezi patinás, szép és drága, viszont látványos, mély, valamint értékes műfajainkat a XXI. század Magyarországán. Figyelmet kivívni, közönséget nevelni, kísérletezni, megoldásokat ütköztetni is itt fogunk, miközben nagyszínházunkat ugyanúgy kiszolgálja, az ott színre vitt, jobbára klasszikus előadások minőségét is javítani fogja az Eiffel. És el ne felejtsük: most, itt nyílik arra mód, hogy az Opera – közvetetten pedig a magyar állam – díszlet-jelmez-kellékgyártással szolgálhassa ki akár stratégiai előadóművészeti intézményeit, mert a koprodukciós partnerekkel már most is ezt teszi.

Határozott véleményem, hogy az Eiffel Műhelyház a világ negyedik-ötödik legnagyobb operaintézményének – igen, a pesti Operáról beszélek! – olyan attrakciója lesz, amelyet művészet lenne elszúrni. Szeretni fogják, mert mi végig nagyon szerettük, életünk 9 évét tettük bele többen, ez a bizonyíték rá. És köszönjük a kormányzatnak, hogy hitt benne, és nemcsak odaadta az ország legnagyobb ipari műemlékét, de 33 mrd Ft-nyi közpénzt is tett mellé, hogy tényleg olyan legyen, amilyennek álmodtuk, és amilyennel használni tudunk.

33 arca lesz. Azt kívánom, a vírus okozta borzalmak és megvilágosodások utáni világ egyik szimbóluma, a múlt újraformált alkotása, hazánk immár legnagyobb középülete legyen az Opera Eiffel Műhelyháza!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Üdvözli

Szilveszter

2021. október 23. Moszkva