A színész közvetít a földi valóság és a magasabb rendű valóság között

Mély szakmai és emberi barátság alakult ki közöttük

A világhírű rendező, Anatolij Vasziljev, a kortárs orosz színház megújítója, a 20-21. század egyik legfontosabb színházi műhelyének megteremtője, másodszor látogatott el a Nemzeti Színház által rendezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozóra. A szemle első évében járt legutóbb Budapesten, 2014-ben Törőcsik Marival közönségtalálkozón beszélgetett találkozásukról, közös munkáikról, szakmai módszereiről, idén pedig Vidnyánszky Attila meghívására nyílt mesterkurzust tartott a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak és több, vele készült dokumentumfilmet, valamint az Asino (Szamár) című költői filmesszéjét is bemutatták. Vajon mit értettek meg a hallgatók abból a több évtizedes művészi útkeresésből, amely mára a misztériumszínházig jutott, nem ritkán évekig érlelve a bemutatásra szánt színpadi művet, és amelyet maga a 79 éves művész is egy másfajta kor lenyomatának tekint. Nála sohasem a premier volt a lényeges, hanem az addig megtett út, amelynek végén - ha a színészekkel együtt sikerül pszichofizikai és metafizikai szinten is kiérlelni az adott színpadi művet - vélhetően a hallgatóság spirituálisan is beavatottjává válik az előadásnak. Az itthoni legfrissebb tapasztalatairól és a módszeréről Kozma András dramaturggal beszélgettünk, aki a tíz nap alatt tolmácsaként, közvetlen munkatársaként folyamatosan mellette volt.

Tíznapos ittléte alatt Anatolij Vasziljev egyrészt egy háromnapos zárt műhelymunka keretén belül találkozott a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész és rendező szakos hallgatóival, akik legfeljebb közvetett módon ismerhetik az orosz mester munkásságát, másrészt szeptember 27-én az Uránia Filmszínház nagytermében nyílt mesterkurzust tartott a szélesebb, mintegy 250 fős érdeklődő közönség számára. A sokféle témát érintő, a rendező életútját és a színházművészetről alkotott elképzeléseit felölelő beszélgetés végén levetítették Kolovratnik Krisztián Naphosszat című dokumentumfilmjét, amely a 2009-es Naphosszat a fákon c. előadás kaposvári próbafolyamatát rögzítette. A dokumentumfilm rendezője interjúkat készített Vasziljevvel és a főszerepet játszó Törőcsik Marival, valamint a színészekkel és az előadás más alkotóival is.

A nagyszámú, többnyire fiatalokból álló nézőközönség kapcsán Vasziljev elmondta, hogy nagyon várta, de közben tartott is ettől a találkozástól, hiszen nem tudhatta előre, hogy az őt hallgató fiatal generáció számára mennyire lesz képes lesz átadni, vagy legalább felvázolni a saját színházi filozófiáját, illetve különleges, egyedülálló munkamódszerét.

Megtelt az Uránia Vasziljev mesterkurzusán Forrás: Origo

Jelezte, hogy nagy feladat számára az eltérő tapasztalatok és szemléletbeli különbségek ellenére megszólítania egy más színházi kultúra, egy másik kor képviselőit.

„Amikor a színházművészetről beszél, egy olyan mély tudásbázisból, egy olyan kiterjedt szakmai tapasztalatból merít, ami a hallgatóság részéről is magasabb műveltséget feltételez

– állapította meg Kozma András dramaturg, az orosz mester tolmácsa.
„Azok az alkotók és filozófusok, illetve művészi alkotások, amelyekre hivatkozott, a diákok számára jórészt ismeretlenek, ráadásul az idő rövidsége miatt úgy érezhette, hogy egy ilyen beszélgetés épp csak bepillantást nyújthat abba a komplex rendszerbe, amit évtizedek alatt kidolgozott. Véleménye szerint egy legalább kéthetes zárt műhelymunka során sokkal jobban el lehet mélyülni a módszerében, de bízik abban, hogy így is el tudott indítani valamit a hallgatóságában.

Anatolij Vasziljev a diákok kérdéseire válaszol Forrás: [e-mail]/Schumy Csaba [e-mail]

Nagyon egyszerűen fogalmazva, Vasziljev régen eltávolodott attól a megszokott színházi gondolkodástól, amit a színházak jelentős része képvisel. A színészekkel való munka során is mindig hangsúlyozza, hogy nem szórakoztatóipari terméket akar létrehozni, hanem egy közös lelki-szellemi útkeresésre hívja őket, amelyen keresztül az adott szöveg magasabb rendű, spirituális üzenete megszólal, áthallatszik.

Ő maga is a pszichológiai színháztól indult, de a pályája csúcsán eljutott a misztériumszínházig, amelynek lényegét úgy fogalmazta meg, hogy

minden valódi színházi megnyilvánulás egyúttal szakrális tett - párbeszéd a földi valóság és a magasabb rendű valóság között, a színész pedig ebben egy közvetítő, egyfajta „sztalker".

Vasziljev színházában a színész közvetítő Forrás: [e-mail]/Schumy Csaba [e-mail]

A munka során afelé vezeti őket, hogy a gondolkodásuk ne horizontális legyen, hanem képesek legyenek megérezni, illetve megteremteni a „vertikális" kommunikációt. Ahhoz viszont, hogy a színész erre képes legyen, olyanfajta színpadi beszédkészség birtokában kell lennie, amelynek segítségével az irodalmi szöveget meg tudja tölteni szellemi, lelki energiával, és ez által a szöveget is magasabb, metafizikai síkra tudja emelni. A színészi jelenlét szempontjából alapvetően három szintet különböztet meg: a fizikális, a pszichikai, valamint a szó, a verbalitás szintjét"- fogalmazott Kozma András. A próbafolyamat során nem az időkorlátból indul ki – úgy tartja, hogy el kell kezdeni dolgozni, közösen végig kell járni a mű mélyebb megértéséhez és művészi realizálásához vezető szellemi-lelki utat, amelynek során a színész és a szerep egymásra talál, a szöveg és annak megszólaltatása összeérik és elkezd működni. És ha néhány hónap vagy időnként évek alatt a közös munka révén eljutottak egy megfelelő szintre, akkor érdemes kijelölni a bemutató időpontját.

Anatolij Vasziljevnek ez a fajta szemlélete, illetve munkamódszere teljességgel szokatlan a hazai színházi működésben, hiszen a magyar színészeket többnyire hathetes próbafolyamatokra kondicionálják. Ehhez képest az oroszországi, de különösen a Vasziljev-féle színház felkészülési módja jelentős mértékben eltér.

A '80-as években, hosszas kísérletezés után, Anatolij Vasziljev új szemléletet hozott a kortárs színházba, és képes volt ebbe bevonni az orosz színházi élet akkori sztárjait is. Ezeket az alkotókat nem önmagában egy produkció bemutatása érdekelte, hanem az, hogy közösen kutassák a színészi lét lényegét, és a belső utat, amelyen együtt dolgoztak. Ebből született meg végül Vasziljev egyik leghíresebb előadása, a Viktor Szlavkin darabjából készült „Cerceau" (Karikajáték), amellyel később bejárták egész Európát.

„Sok sorsszerű, véletlen dolog is van ebben a munkamódszerben: leginkább az, hogy talál-e olyan színészeket, akikkel létre tud jönni az a különleges, „transzcendens" együttműködés, amit ő elvár. Franciaországban például talált ilyen színésznőt Valérie Dreville személyében, de ebből a szempontból Magyarország kitüntetett hellyé vált az életében, mivel itt megtalálta azokat a művészeket, akik megértették és meg is tudták valósítani az elképzeléseit, leginkább, természetesen, Törőcsik Mari. Az a magyar színházi generáció, amely a kilencvenes években közvetlenül is találkozott vele, vagy akár csak látta az előadásait, egyfajta mesterüknek tekintik őt"- magyarázta Kozma András.

Vasziljev és Törőcsik Mari között egészen különleges emberi és szakmai barátság alakult ki, mivel az orosz mester benne fedezte fel azt a magyar színészt, akiben leginkább jelen van az általa elképzelt metafizikai közvetítő erő.

Mély szakmai és emberi barátság alakult ki közöttük Forrás: Copyright Eöri Szabó Zsolt/Eori_Szabo_Zsolt

Törőcsik Marival három előadásban dolgoztak együtt, és még kettő továbbit terveztek. Anatolij Vasziljevet először - Schwajda György ajánlására - Törőcsik Mari, a sajnálatos módon rövid időt megélt Művész Színház akkori igazgatója hívta meg 1994-ben, hogy színpadra állítsák a Dosztojevszkij művéből készült A nagybácsi álma c. előadást. Négy évre rá, 1998-ban Szolnokon az Ártatlan bűnösök-et rendezte, 2009-ben pedig Kaposváron Marguerite Duras Naphosszat a fákon című darabját állította színpadra.

Gubás Gabi és Törőcsik Mari a Naphosszat a fákon című darabban Forrás: Origo

Kaposvári rendezése több szempontból is színháztörténeti jelentőségű volt: Marguerite Duras, Naphosszat a fákon című darabja elsőként hangzott el magyar nyelven, Vasziljev egy többéves alkotói válság időszaka után tért vissza Magyarországra, mivel úgy érezte, hogy a moszkvai városvezetés „száműzte őt", amikor 2006-ban a színházából kénytelen volt távozni. Törőcsik Mari pedig egy valódi halálközeli állapot után állt újra színpadra, és az élni akarásának, illetve a Vasziljevvel való közös munkának köszönhetően hihetetlen energiával és koncentrációval.
Kozma Andrást, aki annak idején tolmácsként és dramaturgként mindvégig jelen volt a kaposvári próbákon, arról is kérdeztük, hogy Vasziljev miképpen egyezett bele ebbe a Naphosszat c. dokumentumfilm forgatásába.

Azzal a feltétellel fogadta el, hogy ha nem érez az egészből semmit, vagyis azt, hogy őt filmre veszik. Így aztán többnyire nem direkt felvételek születtek, látható, ahogy üvegfal mögül és oldalról veszik a próbákat.

Ennek következtében nemcsak az euforikus jeleneteket rögzítették, a felemelő, kreatív pillanatokat, hanem a konfliktusos helyzeteket is. Amikor később visszanézték, Vasziljevnek megtetszett, hogy ez nem egy egysíkú, megszokott portré, hanem az árnyoldalai is láthatók, nemcsak a színpadi alkotás kreatív részét látjuk, hanem a vitákra is rámutat."

Moszkva száműzött engem

- így fogalmazott Vasziljev a filmben is, és az Uránia Moziban tartott mesterkurzuson is. Mit jelentett ez a száműzetés?
„Az ő maximalizmusa arról szól, hogy semmilyen kompromisszumot nem hajlandó kötni a színpadi alkotás, a művészi minőség rovására, még akkor sem, ha ez szembekerül a megszokott repertoárszínházi működéssel. A fenntartó városvezetők viszont egy másfajta, pragmatikus logikával viszonyultak ehhez a kérdéshez: számukra az a fajta színházi létezés, amit Vasziljev képvisel, nem illeszkedett a számukra elfogadható, racionális felfogásba.

Ennek az lett az eredménye, hogy a városvezetés sarokba szorította őt, és elmozdították a művészeti vezető pozícióból"

- meséli Kozma András.

Ezért úgy alakult, hogy a saját maga által megtervezett és működtetett, nemzetközileg is kiemelkedő jelentőségű színházban olyan helyzetbe hozták, ami megalázó volt számára, így nem akarta ott folytatni a munkát.

Jelenet a kaposvári Vasziljev-rendezésből Forrás: Origo

A színházi pályája három nagyobb szakaszra osztható: az első szakasz, amikor a színházi főiskola elvégzése után szabadúszóként dolgozott, és számos jelentős moszkvai színházba elhívták rendezni. Ezt a korszakát még a Sztanyiszlavszkij-féle pszichológiai realizmus sajátosan „vasziljevi" hangvétele jellemezte, ám később 1987-ben létrehozta saját stúdióját, a „Drámai Művészet Iskolájá"-t, amelyben már társulatának színészeivel együtt kísérletezve egy újfajta színházi formanyelv megteremtése felé mozdult el. Ebből születettek a később legendássá vált Pirandello-feldolgozásai is, mint például a Hat szerep keres egy szerzőt vagy a Ma este improvizálunk. Előadásaival számos jelentős nemzetközi díjat elnyert, hírneve hamarosan a legelismertebb orosz rendezők közé emelte. Amikor 2001-ben Moszkva egyik frekventált helyén egy nagy színházat építettek neki, már sokkal inkább a metafizikai irányultságú, mai misztériumszínház megnyilvánulási formái érdekelték. Pályájának e harmadik szakaszában olyan kiemelkedő jelentőségű előadások születtek, mint például a Jeremiás siralmai, a Mozart és Salieri vagy az Iliász.

Vajon milyennek látja az itthoni színházi életet, egyáltalán a magyar gondolkodást, közhangulatot rövid látogatása alapján?

„Nálunk nagy nyitottságot tapasztalt, úgy érzi, hogy az emberek mindenféle frusztráció nélkül jönnek a színházba, telt házzal mennek az előadások, míg Párizsban valami furcsa vibrálást, bizonytalanságot érzékel.

Véleménye szerint a színházi életben generációváltás és új kulturális kódrendszer van kialakulóban, ami nem kompatibilis az övével, és ő ezzel teljes mértékig tisztában van. Az a benyomása, hogy az ő kora lejárt, a szemléletére most nincs szükség – pontosabban majd újra el fog jönni az az idő, amikor erre a színházi gondolkodásra igény lehet. Szerinte most egyfajta sajátos

„új barbárság" kora közeledik, és az olyan típusú alkotók számára, mint ő, az a legjárhatóbb út, ha visszavonulnak a műhelyeikbe, megteremtik a saját művészi oázisaikat.

A színháznak mindig újra kell fogalmaznia magát, és ki kell várnia, amíg újra előléphet az általa képviselt magaskultúra."