A szomszéd tehene, avagy vidék kontra főváros operajátszásáról

Ókovács szerint az Opera - 203. levél Édes Néném, ha már Kegyed is kérdezi, abból azt szűröm le, hogy A sevillai borbély örök Rágalomáriája, legalábbis szakmaszerte, célt ért, és pletykás emberek, akik az életben leginkább felháborodni, de minimum feszültséget érzékelni és azt feltranszformálni szeretnek, megalapozzák mostani levelem.

Először is: ha folynak bizonyos nyilvános beszélgetések, amelyeken ugyan nincs tömeg, sőt úgy szólván senki sincs, de a lecövekelt kamera nem számol be erről, még akár érdemes is lehet belemondani a hideg optikába: „olyan akut kérdés ez, amely nem véletlenül lett mostanában a legfontosabb, a legégetőbb problémává a kulturális életben." Mármint az, hogy a Magyar Állami Operaház volna egyszemélyes gátja a vidék operajátszásának. Ha ez a megszólaló már negyedszer szóla imígyen, tán élhetnénk a gyanúval, hogy sulykolni akarhatná ezt a „jól megtalált" problémát, hátha előbb-utóbb tényleg azzá ízesül, legalább néhányak fejében, aztán csak kitör onnan. (Lásd még: „olyat robban, mint az ágyú", Basilio nagy magánszáma.)

Hiányoltam pl. a matematika kapcsán is egy fokkal józanabb gondolkodást. Tényleg úgy lenne, hogy a Magyar Állami Operaház 2 millió embert „lát el" (nem saját kifejezés, így mondták), az 5 vidéki nagyszínház pedig a négyszeresét, 8 milliót?

Azon túl, hogy vajon ezt visszaigazolják-e opera-előadások nézőszámai (már csak a vidéki, sokkal kisebb nézőterek miatt is képtelenség volna), miért nem jutott eszébe valakinek néhány más számítási aspektus? Például, hogy jelenleg Magyarországon nem 10, hanem 9 millió ember él, beleértve csecsemőket és aggastyánokat is (9,7 mínusz a külföldön dolgozók). Hogy Budapest lakossága ugyan csökken, de most is 1,7 feletti, és Pest megyével eleve 3 millió? S hogy a környező megyékből, és olyan megyeszékhelyeikről, mint Tatabánya, Székesfehérvár, Szolnok, Kecskemét, Salgótarján vagy akár Eger talán nem Budapestre járnak az emberek operát, balettet nézni? És akkor a külföldieket és Budapest egész nemzetet szolgálni köteles fővárosi reprezentatív jellegét hagyjuk is. Ez a matek nem visz sehová.

Az is fura azután, ha a moderátor, habár színházrendező, mégis „elfelejti" lecsapni azt a labdát, amikor vidéki kollégák azt várnák el, hogy a budapesti próbát otthagyja az énekes a vidéki próbáért. És mi volna, ha az illető úr próbáját hagyná ott a leszerződött művész? Áll néma csend. Az sem hangzik el, hogy de hisz vidéki színházainkban se árok, se technika, de méretes zenekar, színpad, végképp méretes énekkar sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy kompromisszummentesen (erről még később!) legyen megszólaltatható a mindenkor érthetően ambiciózus vezetők által oly szívesen álmodott operai törzsanyag – s ha mégis a deszkára kerül, bizony, szólistában is ott lesz a kompromisszum kényszere, ami tehát a produkciót amúgy is jellemezheti.

Mondom, Néném, ezek mind nem hangzanak el, inkább úgy tesznek, mintha öt valódi operaház tényleg attól szenvedne, hogy nagyszabású előadásai (hisz az opera ab ovo nagyszabású műfaj) éppen a pesti Opera keresztbefekvése miatt nem tudnának felszállni az ő kifutópályáikról.

„A legjobb magyar énekeseknek rendszeresen fel kell lépniük vidéken is!" – hangzik a megfellebbezhető, de ott és akkor meg nem fellebbezett direktíva, és ugyancsak nem hangzik el, hogy 1. ez sosem volt így, 2. (és ez a fontosabb, mert a dolog alfája) az énekes nem tárgy, amit az Opera eldug vagy nem ad oda. Az énekes ugyanis individuum, maga dönti el, mit vállal, hova szerződik, és bár minden megszólaló pontosan tudja, hogy a Magyar Állami Operaház magánénekesei 9 éve kivétel nélkül szabadúszók, mégis boldogan – és összes egyéb problémájuk elől praktikusan elmenekülve – tesznek úgy, mintha alkalmazottiságban volnának azok, s így nem engednék ki őket a gonosz Andrássy útiak.

Pedig a dolog oly egyszerű: mi is szerződést kínálunk, benne kötelezettségekkel és az érte járó lehetőséggel, valamint honoráriummal, és ők is ugyanezt megteszik. Az énekes pedig választ. Nincs már Aczél György, így nem lehet terepasztala se, ahol akár holmi félreértelmezett esélyegyenlőség jegyében ide-oda pakolgathatók volnának autonóm művészek, akik esetleg nem tudják, noch dazu nem is akarják megoldani a távoli feladatot. (Ugye, szinte mindenkinek van családja, él valahol, egzisztenciát teremtett Budapesten vagy annak vonzáskörzetében, vagy épp a házastársa tette ezt, vagy a gyerekek iskolája eltéphetetlen szál, vagy az idős szülő, soroljam még?)

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója beszédet mond az Operaház Eiffel Műhelyházának avatásán, a Műhely. Titkok. című állandó kiállítás megnyitóján, 2021. október 25-én Forrás: MTI/Mohai Balázs

Néném, a moderátor később is közbeszólhatott volna, pl.: „ezek szerint létezik olyan művész, aki azonos időszakra, akár két távoli város színházába is eladja magát?" És bingó. Mert van olyan, sőt, akár több színházba is. Az volna a minimum, hogy ilyenkor választani kell, de nem ám a próbanapok között egyfajta „osztozkodás" jegyében, hanem a szerződések közül: vagy ez, vagy az. Bár egész őszintén szólva az ilyen, a színházakat előre eltervezetten egymásnak ugrasztó énekes azt érdemelné, hogy mindkét kontraktusát felmondják, hisz szerződni úgy, hogy közben tudja, eleget nem képes tenni a dokumentumban foglaltaknak, színlelés, csalás, az egész jogilag úgyis érvénytelenné tehető (és persze, a kártérítés mértéke volna a következő kérdés). De a moderátor nem avatkozott közbe, így mehetett tovább a hangulatkeltés Magyarország egyetlen operaháza ellen, amelynek ezek szerint fel kéne magát áldoznia a vidéki operajátszás oltárán, tényleg a működőképesség alá csökkentve aktivitását, vagy beáldoznia a minőséget, hogy a kiválasztott magánénekesek kényelmesen kószáljanak vidéki célpontokra. (És mi lenne a drága jegyeket vásárló Ybl-palotai közönséggel, ha nem a lehetséges legjobbakat kapná, kérdezhetné meg bárki? De nem kérdezi ezt sem.)

Drága Néném, természetesen mindenre van megoldás, öncsonkítás nélküli is.

De előbb még hadd játsszak el a képtelen gondolattal, amely a fent vázolt vádakból következne: ha az Opera a nyilatkozó urak (némelyike) által kívánt vagy sugallt mértékben visszahúzza saját működését, szereplési lehetőségtől, pályaépítéstől, egzisztenciától fosztja meg ugyanazon szólistákat, akiket ők évi két, maximum három produkció próbáira és bérletes előadás-sorozataira tudnak felkérni – távol a családjuktól, vélhetően kisebb honoráriumért. Biztos, hogy énekesek tömegei választanák ezt a verziót? És jó lenne az a magyaroknak, ha a vidékiek „szomszéd tehene", tehát az Opera térdre kényszerülne? Attól még nekik se lenne jobb.

Nos, mivel mindig is elegem volt abból, aki problémákat felvet, de azokra – legalábbis valós – megoldásokkal adós marad, íme, listázom, mit tett, tesz és fog tenni a Magyar Állami Operaház a vidéki operajátszó tagozatokért és Kolozsvárért, hisz a hatodik testvért sem szabad elfelejteni, sőt. (A Kolozsvári Magyar Opera az egyetlen külhoni magyar operatársulat.)

1. Ahogy a járvány engedi, felújítjuk az évenkénti Primavera Fesztivált, 2022 májusában az Eiffel Műhelyházba és az Erkel Színházba invitálunk mind a hat színházból egy-egy operaprodukciót.
2. Az Opera hatalmas repertoárjából, az adott évadban nem játszó produkciók közül választhatnak a társulatok, és egy-egy szettet (díszlet, jelmez, kellék, 100-200 milliós érték) elvihetnek díjmentesen, plusz játékmester és asszisztens is segíti az adott rendezés betanulását.
3. Az Opera már most közölte, de a következő évadokban is naptárban ábrázolja az összes magyar magánénekes létező szerződésének időbeli kötöttségét, tehát jó előre látszanak a szabad időszakok.
4. Sőt, azt is vállaljuk, hogy az átlagban 3 (repertoár), illetve 6 (premier) hetes próbaidőszakokban megjelöljük a tényleges próbanapokat, hogy esetleges vidéki előadások éneklését segítsük ezzel.
5. És a következő hónapokban újrakötjük az Opera hároméves szerződéseinek 2022/23-as és 2023/24-es mellékleteit, aki szeretne kijönni azokból, vagy kevesebbet vállalni az ajánlatban szereplőnél, megteheti tehát.
6. A Kormány által előreláthatólag 2022 folyamán tárgyalandó, ezért ma még nem nyilvános anyag alapján – amelynek az Opera szövegezhette a szóban forgó tagozatokat érintő fejezetét a Nemzeti Kulturális Tanács felelős tagjaként – annyit bocsáthatok előre, hogy komoly éves, operajátszásra pántlikázott forrás indulhat el mind a hat testvérszínház felé, 5 esztendőn át.

Ha minden jól megy, az utóbbi huzamos összegből kis társulatot lehet majd fenntartani (figyelembe véve, hogy valóban, egy vidéki nagyszínháznak operettet és musicalt is kell játszania, de hát sokoldalú művésszel jár a legjobban), énekeseket odatelepíteni, a régió megyéit járni is. Mert ugyan igaz, hogy az adott gyönyörű városhoz, a lokális hangulathoz, a jóval intimebb színházintézményhez és a sokkal inkább baráti kör jellegű közönséghez mindig és mindenhol kötődtek ugyanonnan kinőtt remek művészek (Gregor József, Vajda Júlia, a most elhunyt Karikó Teréz, Tréfás György, Váradi Mariann, Bognár Szabolcs, Bódi Mariann, Rendes Ágnes, Bellai Eszter, Bede Fazekas Csaba, Schwimmer János és mások, kissé csapongtam most az időben), de mindig le is lehet vonzani melléjük másokat – viszont, mint fentebb bemutattam, ahhoz az ő akaratuk is kell.

És a végére tegyünk még néhány alapvetést. A Magyar Királyi/Állami Operaház amióta csak az „eszét tudja" (1884), a magyar kultúra legnagyobb kirakatintézménye.

Természetesen, hogy a legtöbbet játssza a legtöbbféléből a legnagyobb közönségnek (külföldiek tízezreinek is!), s emiatt a legtöbbet követeli művészeitől, ezért azokat a legjobban fizeti meg. Ráadásul több játszóhelyen működik, így tevékenysége kiterjedt. Nincs hazánkban másik operaház, a többi vidéki színház operát is játszó többtagozatos intézmény. Sem az adottságok, sem a feltételek, sem a kötelezettségek, sem a források, sem a felelősségek nem azonosak. Ezekből kidöfni egy-egy tényezőt a kontextus elvesztését jelentené. Ugyanakkor az Opera tiszta helyzetet szeretne: előre kiteríti kártyáit az énekesek elé (2024 nyaráig, de fél év múlva már 2025 nyaráig), és aki elkötelezi magát, azzal tud dolgozni. Aki máshova megy, azt pedig tiszteletben tartja, hisz senki sem alkalmazott, mindenki maga dönti el, mit szeretne.

Kompromisszumot pedig mindenki köt a maga szintjén, muszáj neki. Vagy tényleg azt gondolja bárki, hogy a TÉNYLEGESEN külföldet járó énekeseinket (Bretz Gábort, Pasztircsák Polinát, Baráth Emőkét, Brickner Szabolcsot és másokat) mi bármikor meg tudjuk szerezni? Nincs így, soha nem is volt, pedig mi – amennyire megáll itt a focihasonlat – nemzeti operaválogatott lennénk, nem klubcsapat. De még a leggazdagabb házak, akik a mi Operánk büdzséjének a tízszereséből gazdálkodnak, ők sem stoppolhatják le Nyetrebkót, Garancát, Kaufmannt, Tézier-t, Papét minden napra, csak évi egy-két produkcióra. Mi is kompromisszumokra kényszerülünk, és vidéki testvéreink számára is ez a pálya. Hihetünk és hirdethetünk ugyan mást, egyszer-egyszer össze is jöhet minden, ha egyetlen futó nátha meg nem borítja a sorokat (szándékosan nem Covidot írtam), mert akkor megint előlép a sarokból a jó öreg, a színházi világból kiirthatatlan, mert egyedüliként biztos dolog: a változás. Akit mostantól – ha ez valakit megnyugtat – nyugodtan hívhatunk Mr. Kompromisszumnak is...

Ja, és még valami. Habár az általános művészeti féltékenység valószínűleg egyidős magával a művészettel, hadd szögezzem le, hogy a működési forrása és ingatlanai miatt irigyelt Opera eközben egyre inkább a magyar kulturális élet hátterévé is válik.

Tegye fel a kezét az a színházigazgató, rendező, karmester vagy szervező, aki nem kért még az Operától kottát, jelmezt, kelléket, termet, hangszert, műszakot, jegyet, lámpát, díszletet stb. És ezzel nincs is semmi baj, még akkor sem, ha mi nem kérünk semmit érte. Csak hadd létezzünk és teljesíthessük a statutuum 22 pontjában sorolt és további önkéntes feladatainkat, mert az végső soron mindenkinek jó.

Remélem, Néném is érzi, nemhogy nem cél a vidék ellehetetlenítése, de egyenesen az ellenkezője az – azt meg tudja, hogy magam is megváltoztathatatlanul vidéki voltam, vagyok, maradok is. Az igaztalan vádakat viselem rosszul, az tény.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2021. november 17.