Nemcsak kő és habarcs, avagy egy kommunikátor töprengései

Ókovács szerint az Opera – 202. levél    Édes Néném, mindig kérdezi, mi vagyok én tulajdonképpen? Gondolom, azért jut ez az eszébe, e késeinek tűnő kérdés – hisz mégiscsak erősen a B-oldal forog már nekem –, mert olyasmiben lát, hall, ami megingatja hitét, hogy a helyemen lennék. Valójában nehéz is megmondani, hol az én helyem. Természetesen többet énekelni lett volna a legjobb. Ha – nagyon ritkán – megadatik, főleg, ha dalesteken, mindig kiderül a számomra ennek a mondatnak az igazsága.

De mit tehettem volna, ha vannak sokkal jobbak nálam, a harmadik vonal pedig nem lett volna elég az ambíciónak? Mindig érdekelt a közélet és a média, szereplő ember vagyok, a vezetés csak utóbb csapódott mellé, de az összerakta már a maga 15 évét, három szakaszból.

Oda voltam a tévézésért 8 hosszú éven át: összpontosítást jelentett, de fáradtságot különös módon soha.

A stúdió lételemem volt, nem szorongás helye, hanem az éhes közéleti vagy kulturális izgalomé:

ma is megmutatjuk – és szinte mindig élőben! Volt 5-6 olyan esztendő, amikor nálam több élő tévéadást senki sem vezetett Magyarországon. Nem állítom, hogy minket néztek a legtöbben, de fontosak voltunk, újak és lelkesek a HírTV-ben. Kimenni nem szerettem annyira, talán az időt sajnáltam az óhatatlanul sok szüttyögésre, ha már viszont fülemben volt a műholdas adás hangja, újra izgalomba jött szpíker lehettem, aki nagy kedvvel végigimprózza a bejelentkezést. A rádiózás pedig egyenesen lubickoltatott 4 évig a Lánchídban: zavartalan, pozitív szombat koradélutánokat töltöttem velük. Sőt, olyan rádióban is lenyomtam egy szezont, a Klasszik indulásánál, ahol egyszemélyben hozhattam létre a saját műsorom: készültem, beszéltem, felvettem, vágtam. És el is mentettem, jó esetben.

Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója Forrás: MTI/ILLYÉS TIBOR

Anyám gépírást tanult, 42 évig használta. Egész gyerekkoromban szerettem volna olyan könnyű masinát, amin én is írhatok. Húszévesen kezdtem fordítani, de azt még mindig ő gépelte, zokszó nélkül. Aztán hamarosan szereztem olyan „gépet" aranyáron, ami egy kezdetleges mini laptopnak felelt meg, próbálkoztam „függetlenedni" a papírtól, ugráló ólombetűktől, indigóktól, hisz azok körülményesek voltak, nem értettem hozzájuk. Éltem-haltam érte, hogy hordozható íróalkalmatosságom legyen. Húsz éve annak is, hogy cikkeket írok egy laptopba, és bár sokszor volt ez nyűg, mert az idővel bánni nem tanultam meg („gyerekkoromban elveszthettem valahol félórát, azóta is üldözöm"), és vannak emlékeim mindenféle képtelen helyzetből leadott írásokról, mégis a szabadság érzését idézi fel bennem az összes emlék. Ülni 18 éve a váci vonaton, és egy korai „okosabb" telefonnal, edge típusú internetes „eléréssel" ha nem is Word-fájlt, de sokkal kisebb, szinte nulla helyet foglaló rtf-formátumot küldeni a Heti Válasz-lapzártával várni nem tudó, ám mindig erre kárhoztatott hölgy, a nagyszerű Osztovits Ágnes irányába...

Mint egy James Bond, úgy éreztem magam a mobil technikámmal!

Vagy egy japán szállodából, floppyról beolvastatott írást hazaküldeni a Nemzetnek... akkor meg mint egy kém... Javítani a cikkben a saját hülyeségeimet egy országos hivatal műemlék mosdójának káváján... ekkor pedig mint egy pierrisár... Mégis, saját témát találni, saját hangon róla szólni, ennyi volt a dolgom, és egyébként ma is ennyi. Tehetséges kollégákkal – de elég néhány belőlük – a mai telekommunikációs rendszerekkel már élvezet megírni és összerakni 4-500 oldalakat az Operában: kalendáriumot, albumot, életrajzi könyvet, pályázatot, bármit.

Az „írott", vagy ma már mondjuk így inkább: billentyűs sajtó eddig elkényeztetett – de a lézengő kritikus vagy krokis ettől megélhetést ne várjon. Mindig kellett mellette mást is űzni. Tanítani csak operatörténetet és darabokat szerettem, az énektechnika nem az én világom, még azt is megkockáztatom, hogy nemigen hiszek benne. A vokalitás fekete doboz: szemügyre venni a zongorakalapácsot meg az ujjrendet, a fogólapon vibráló ujjbegyet, a tubás fogásverzióit a ventileken, az oboista nádját és anzaccát, az ütős laza csuklóját lehetséges, ám hogy mitől disztonál, fúj fölös levegőt vagy gikszerezik egy énekes, csak találgatni tudod. Bezzeg a művekkel foglalkozni! Rég elhalt vagy újabb kori zsenik üzeneteit fejtegetni, a néha triviálisnak ható zenei szövetet előadásban kicsinosítani, az igen!

De régebben szövegeztem beszédeket is, vagy zöldfülűként magam is vállalkoztam ilyesmikre területfejlesztési üléseken – no, azt gyorsan felejtsük el. Többszáz diákelőadáson magyaráztam és mutattam operát; ma már, ha hívnak, mesélek a mi Operánkról is örömmel. Zsűrikben ülök, és szívesen elemzek utána bárkit, akit érdekel. És színpadokon állok, és néha, ha úgy hozza a sors, konferálok ma is, mint már 1977 februárjában, az első osztályos iskolai bálon, amelyet tornaterem-hiány miatt a veszprémi rendőrségen szerveztek meg.

Drága Néném,

akárhogy nézem az utóbbi 30-50 évemet, a gyerekkoromat vagy a felnőtt időmet, hogy ki lennék én, arra csak egyetlen gumifogalom alkalmazható, az is csak úgy-ahogy: egy kommunikátor.

Ovis verset mond, templomban énekel, iskolában konferál, fanfárt játszik, dalszöveget ír, fúvószenekarral vonul, bandában basszgitárral vonyít, felsőoktatásban vokalizál, tanít, kurzust tart, korrepetál, cikket körmöl, beszédet pattint össze, konferencián okoskodik, értekezletet tart, statisztikát böngész, kalendáriumot jegyez, laudál és emlékkönyvbe ró sorokat, tévében okoskodik, rádióban kérdezősködik, poszton posztol és neten posztol, rendez, viccel, nyilatkozik, fotókba piszkál, interjút javít, stratégián töpreng, pályázatot termel, disszertációt gépel és terveket sző meg programoz... És beszédeket mond.

Azt hiszem, tényleg ez lennék én, valamiféle agyalóval mixelt közvetítő, aki több témában is mindig jártatni kényszerül kezét, száját – és aki önmaga semmit sem tudna megvalósítani, ha nem lennének hallgatói/olvasói is a programhirdetéseknek. Akik megteszik, amit kell; tán elhiszik, tán csak némi bizalmat adnak, hogy majd hátha meglátják. És ahogy megépítik, például az új Műhelyházat, az nemcsak kő és habarcs lesz, mert közösség is épül általa. Néném említi, hogy a róluk, a szellemi ember fizikai társairól szóló beszédet igazán elküldhetném – ha már az Eiffel avatásán Kegyed nem lehetett ott. Sokakat hiányoltunk ám, de szerencsére még többen jöttek el. És szívesen küldöm a jelen sorokat is billegető kommunikátor – ahogy e műfajban mondani szoktuk, „szerkesztett" – szövegét. Azt tehát, ami a közre valóban tartozhat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Kollégák!

Nemcsak kő és habarcs. Amit itt látunk, amiért több százan dolgoztunk – operások, építőmunkások, hivatalnokok, sok-sok gép, no és rengeteg magyar adófizető, akinek a pénzét felhasználtuk –, tehát, amit látunk, nemcsak kő, habarcs, fém és üveg. Itt művészek és mesterek nyertek arra időt és teret, hogy mindazt az előadás mögé tehessék, ami 100 nappal korábban még csak gyalulatlan deszka, szög, csavar, zártszelvény, még szamárfül nélküli kotta, koreográfia a balettmester fejében, papirosok a tervező hóna alatt.

Ez a műhelyház azért született 130 év magyar vasutasai verejtékének a helyén az előbb soroltak verítékéből, hogy újabb kreatív és fizikai energiák beleáldozásával teremtsünk a semmiből,

illetve a hozzávalók listájából európai első vonalat érő produkciókat, amelyeket itt, a Bánffy teremben és a hamarosan ugyancsak újranyíló Operaházban azután visszajuttatunk a forrást erre összeadó közönség elé.

Nemcsak kő és habarcs. Közösség kovácsolódik itt, mert a zenekar, énekkar, balettkar, gyermekkar, balettintézet, statisztéria, gyártóműhelyek, létesítményüzemeltetők és igen, az adminisztráció közössége mind kell ahhoz, hogy a szólistáknak legyen mi elé állniuk!

Amit személyesen leginkább várok az Opera Eiffel Műhelyházának rendes, huzamos és komplex működésétől, az a materiálison túl a humán értékek kinyerése, mert ettől leszünk jobbak, profibbak, kiérleltebbek, hatásosabbak és emlékezetesebbek: a felkészülés, a kísérletezés és megtalálás erejét használva.

"Ez a műhelyház azért született 130 év magyar vasutasai verejtékének a helyén az előbb soroltak verítékéből, hogy újabb kreatív és fizikai energiák beleáldozásával teremtsünk a semmiből" Forrás: Nagy Attila

A mi operás közösségünk az elmúlt két és fél évben megtanulta, milyen, ha szinte szerkezetkész állapotból maga épít meg és segítség nélkül lakik be egy épületet

– nem csekélység, hogy Magyarország azon épületét, amely majdnem akkora, mint a Parlament, tehát a legnagyobb (majdnem akkora, hisz kicsit nagyobb is.) Amikor a végig mögöttünk álló Kormányzatnak és az építésben így vagy úgy részt vállalóknak megköszönöm, különös köszönet illeti a kollégákat is. Akik igaz, alkotásra leginkább filozófiai értelemben szerződtek, mégis, arra is képesek voltak, hogy a tíz körmükkel hozzák létre saját bázisukat.

Mi ugyan hihetjük, hogy az Eiffel Műhelyház jelene vagyunk, de biztos vagyok abban, hogy már a múltja lettünk. Azt mondtam múltkor, a gyerekkarunk jubileumán, hogy 50 év múlva szeretnék itt lenni – sajnos, nem megy, igazoltan leszek távol –, de tényleg arra lennék kíváncsi, hogy a XXI. század derekának magyarjai, tudniillik az unokáink mit hoznak ki belőle?

Mi tagadás, kicsit nehezen engedem el egy 8 éves, sokat babusgatott, a magunk képére formált, de már iskolaérett gyerek kezét – nekem ő az ötödik. De menj a saját sorsod vonalán, Eiffel Műhelyház, jó utat a következő 130-ra (ha rám hallgatsz, annyival is mész!!!)

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2020. november 8.