Egyrészt, egy költői jubileumon nem mondunk olyant, hogy barátom, az elmúlt huszonöt éved kuka, inkább borászkodtál volna.
Másrészt, a PIM-ben élő szerzőnek még soha nem mondták meg őszintén a szemébe, hogy mit is gondolnak róla, itt még az ellenségek is szembedicsérik egymást.
Harmadrészt, huszonöt év az semmi. Mondhatni, L. Simon most tarthat a pályája elején, legalábbis a PIM mértéke szerint. Például L. Simon pályatársa, Petőfi lassan kétszáz éves lesz, na, az már valami, elegendő időtáv ahhoz, hogy a helyére küzdje magát.
De elég volt a baráti gonoszkodásból. Beszéljünk inkább a lényegről, az alkotás öröméről. Mert ezért vagyunk itt.
L. Simon László huszonöt éve ismétli meg a Teremtés aktusát. Mivel Kierkegaard óta tudjuk, hogy nem létezik tökéletes ismétlés, ezért teremtett versvilága olyan, amilyenné teremtette. Egyetlen olvasó sem hibás, ha valami félremegy, mint ahogyan a jó vers sem a kritikusok érdeme. Szépirodalmat művelni plakátmagány.
L. Simon László hivatalosan huszonöt éve tartalmas életet él. Megszenvedi ezt a tartalmat, megküzd érte a papírral, képernyővel, leginkább saját magával. Minden verse egy-egy győzelem.
Ez a két tétel azonban minden költőre érvényes.
Ami viszont megkülönbözteti L. Simont az alanyi költőktől az az, hogy kilépett az alkotói komfortzónából. Nemcsak a magánvalósága, hanem a magyar valóság is érdekli, cselekedni akart annak jobbá tétele érdekében. Vásárra vitte a bőrét, céltáblát tűzött magára, hogy ide lőjetek. Kiment az elefántcsonttoronyból, bement a pályára. Képviselt valamit, hitt valamiben, elköteleződött valami mellett, küzdött valamiért. Megmérettette magát, hús-vér emberek bizalmát nyerte el. Látott olyan magyart, aki nem a belvárosi elit nyelvét beszélte, és meg is találta velük a szót. Egyszóval: politikussá lett, és ennek bizony nagy ára van. Ugyanis élő adásban nem lehet verset írni. Minden perc, amit L. Simon László politikus az ATV-ben töltött, veszteség volt L. Simon László költő számára. Azalatt nem írhatta meg azokat a verseket, amiket csak ő tud megírni.