Rozgonyi, a szélkakas, avagy jegyzetek a Hunyadi-operához

Ókovács szerint az Opera - 215. levél

Édes Néném,

aggódását érthetőnek tartom – a világbékéért is, bár azt nem fenyegeti a tett, amellyel egy hét múlva szembesülhetnek az érdeklődők, ti. a Hunyadi László új produkciója. (De alkalomadtán szívesen írok majd Kegyednek a művészek politikai szerepvállalásáról vagy az annak hitt óhatatlan politikusi alkalmakról, amelyek lám, oda vezetnek, hogy egy Nyetrebkót és egy Gergijevet is le lehet lökdösni a színpadról – árnyaltan látom én ezt.) Tényleg, higgye el nekem, a Hunyadira rendesen felkészültünk, és sok remek művész között még akár a zöldfülű is boldogulhat.

Nyilván nem ér felfedni ilyenkor a produkció titkait, bár hét lakat alatt se őrizzük, végtére is egy előadás ez a 40 másik operacím közül. Különlegességét az adja, hogy Erkel Ferenc tulajdonképpeni „kéziratából" dolgozunk végre, s hogy ez az első darab, amely – ráadásul először ebben a felrakásban – az újranyitandó Operaház színpadára kerül. Különössége pedig, hogy „szűz kéz" rendezi. Már most egy 52 éves illető „szűz kezét" emlegetni is értelmetlen már: azzal a képpel szoktam élni korai/korábbi próbálkozásaimra és az elmúlt évtizedek így vagy úgy, de operaközelben töltött idejére utalva, hogy ültem eleget anyósülésen, sőt tesztpályán is, most nézzük a forgalmat...

Nénémnek ma elküldenék egy kis történetet a mi Hunyadi-előadásunk Rozgonyijáról, aki hús-vér alak lett rövid vokális szerepe dacára, és talán valóban megtestesít valamit a forgandó szerencse és a veszendő bizalom magyar világából.

Akár igazi is lehetne ez a szélkakas-történet. Rozgonyi Sebestyéntől előre is elnézést. Hű és hős vitéze, később parancsnoka volt ő a hazának és a Hunyadiaknak, de éltek más Rozgonyiak is e tájon, kevésbé állhatatosak.

A Magyar Állami Operaház 2022. március 8-án Fotó: Hirling Bálint - Origo

És egyébként is: nem történelemkönyveket állítunk színpadra, hanem partitúrákat, s a kottafejek már eleve úgy íródnak, hogy a librettista „megtermékenyíti" a zeneszerzőt, s már az a librettó is átszűrése a történelmi valóságnak (pláne, ha sok komponista bele is nyúl, akkor aztán már a szövegből is többszörös szubjektivizálás érzik). És hogyha a librettista nem szerzői művet hoz, hanem adaptál egy létező, másik alkotást, akkor íme, újabb szintje keletkezik az átirati formának, a hajlítás újabb lehetőségeivel. Tehát mire az első zenekari akkord megszólal akár a Hunyadi esetében, akkor ténylegesen a történetírók-Tóth Lőrinc-Egressy Béni-Erkel Ferenc sor által transzponált história hangzik fel az instrumentumokon. Azaz dehogy a história: ez már a mitológia maga, a történelemből kreált színes szöveg-szövet, amely azonban mégis sokkal alkalmasabb kötődés, egyáltalán: érzelmek kialakítására, provokálására, mint bármely szikár, kommentármentes szakkönyv.

És ekkor érkezik még a színpadi alkotóstáb, a transzformerek újabb csapata, amely esetünkben a zenét annyira tiszteli, hogy visszahúzza Erkel eredeti partitúralapjaiig, ám a látvány és a rendezés már újabb tiszta térben találhatja magát. Korlátos ez a tér, ám így is hatalmas, kitölteni nekünk kell azt. És ekkor szembetűnik Rozgonyi alakja. Homályos figura, kidolgozatlan is talán, afféle első felvonásos szereplő, akit a szerzők később elfelejtenek, veszni hagynak. Egy lemezen nem is érdekes ezért, néhány mondatos szólama a Hunyadi-Cillei jelenetek egyikére összpontosul. Ám a színpadon megmutatható általa a magyar történelem egyik átkos jellegzetessége: a széthúzás és ármánykodás, a kiskirálykodás szelleme. Tagadom, hogy nemzeti jelleg volna, inkább helyzetek hívják elő, búvópatakszerűen bukkan újra és újra fel. Amikor a központi királyi hatalom gyengül, rögtön teret nyer az agresszivitás, ha a hatalmi egyensúly borul, itt nem nyílt trónkövetelők támadnak, hanem inkább sunyi királycsinálók, akik a saját birtokaikon ugyan istent játszanak, de országos szinten kamarilláznak inkább, leplezik szándékaikat, bárói ligákba tömörülnek, és jobban szeretnek bábozni felkent és rögtön megbénított, legyengített uralkodókkal, semmint nyíltan felelősséget vállalni egy országért, nemzetért. Már Csák Máté óta, de akár Koppányig, Vazulig visszamehetünk a pártoskodásért.

De vissza a darabhoz, kedves Néném! A Hunyadi-opera nyitóképeiből kiderül, hogy a törökverő exkormányzó, a legnagyobb földbirtokos és országos hadúr, János halála után pár héttel az őt túlélők (alkalmi szövetségesek és masszív ellenségek egyaránt) szétkapják örökségét egy kamasz, magyarul alig tudó király asztalánál, sebtiben összerántott országgyűlésén. Hunyadi László úgy érkezik Futakról, hogy Erkel trombitahangjában minden benne van: a teljes csalódottság. Újlaki, Gara, Cillei mind lettek valakik, ő semmi, és a király már közeleg is, hogy visszavegye Nándorfehérvárt – vele képletesen majd a többi központi birtokot is. Rozgonyi Hunyadi embere a mi előadásunkban is, de egyike a – talán kénytelenségből, akár megzsarolt – köpönyegforgató lelkeknek, akik képesek sokarcú játszmát folytatni. Azt hisszük, a kis Mátyás testőre: az is. Utána, hogy László közeli barátja: az is. Majd Cillei pénzeltje: mert az is, a friss kormányzó őt használja, hogy Hunyadi közelébe férkőzzön és megölethesse. Azonban Cilleit magát is ő öli meg, túlzottnak is tűnik tette, és innen muszáj a nézőnek bonyolultabb kombinációra gondolnia. Arra, hogy a nagy manipulátor mégsem a korosodó, utód nélküli Cillei lehetett, van valaki, aki még messzebbről, még erősebb gyeplőszárat tartva és sokkal eredményesebben mozgatja a szálakat.

Ő pedig Gara nádor. Fiatalabb, militánsabb, ereje csúcsán lévő, szép és kiházasítandó leánnyal bíró özvegyember, aki az Istent száműzte gondolkodásából, és egyetlen, legyűrhetetlen hatalmi ambíció fűti csak. Míg Cillei a trónszékbe vággyal, de képletesen ült csak bele, Garát nem a szék és a jelvények, kizárólag a lényeg, az erő és a parancs érdekli. Ő fizeti valójában a „többes ügynök" Rozgonyit, az ő terveibe illik bele igazán Cillei eltakarítása az útból, ám közvetlen utána Hunyadi következik, főleg, hogy jól érezhetően az ifjú király hevesen érdeklődik az ő lánya, Hunyadi menyasszonya iránt.

De mint minden drámában – és a magyar középkor története a sorozatírók elméjén is túltesz – fordulat fordulatot követ: Rozgonyi végül képtelen asszisztálni barátja elvesztéséhez. A kivégzésen maga ölti fel a bakó alakját, ő provokálná ki a kegyelmet, a deus ex machinát, ám elszámítja magát, ahogy az isteni gondviselés nem is menetrendszerű. Gara nem ijed meg a tömeg szavától, isteni törvényeket sem tart, és miután letaszítja Rozgonyit a vesztőhelyről, maga vesz elégtételt a törökverő fián.

Erkelnél előkerül majd a lézengő ritter figurája, mintha a mi Rozgonyink is efféle biberachi előkép lenne. A krónikákból pedig tudjuk: suttogták, talán Hunyadi-párti lehetett az a hóhér, aki képtelen volt az ifjú Lászlót lenyakazni. Innen indult a mi színjátszó Rozgonyink története, s vele nyertünk egy, a színpadon számos helyzetet megoldó, horizontálisan külön szálat is húzó szereplőt.

És persze, a történelmi igazságszolgáltatás nem tud az operaházak rivaldájára maradni. V. László király alig egy évet él még az opera fináléja után. Gara nádor egy évvel később követi őt, teljesen átverve a Hunyadiaktól és eljelentéktelenedve, már az új, nagy király, Mátyás alatt, épp ellene szervezkedve. És akit Erkel második felvonásában idegileg meggyötört állapotú anyaként ismerünk meg, s akinek zenéi közt fel-felbukkan a gerinces-távlatos asszony jellemzése is, az abszolút mélypontról, férjének, fiának, birtokainak rapid elvesztéséből tíz hónappal később mint a jövendő korszakos uralkodó, vagyis Mátyás visszatérésének kiötlője, megválasztásának kitárgyalója és hatalmának megalapozója támad fel.

Mondom, minden, mi történelem nem fér egy operaelőadásba, de az az üzenet remélhetőleg igen, hogy minden fájdalomnak oka van, minden veszteségnek értelme kell legyen, s hogy nyomukban esély nyílhat a magasabb létállapotra.

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. március 7.