Azt, hogy önálló úton járt a kezdetleges épület, mi sem bizonyítja jobban, minthogy már terv állapotában asszociációk tárházát szülte a fejekben: van akinek gördeszka pálya jutott róla eszébe, de van olyan is, aki magát a gördeszkát fedezi fel benne, hasonlít egy elvetemedett fa lécre, vagy mintha az aszfaltot szabályosan felgyűrte volna valami külső erő és alácsempésztek volna három emeletnyi épületet.
A forma mindenesetre nagyon vagány és kellően karakteres ahhoz, hogy megtelepedjen a tudatunkban.
A látványos objektum önmagában ötletes dizájn, a kérdés az, hogyan illeszkedik a városszövetbe, mennyire szólal benne a muzeális közkincs gyűjtemény, megfelel- e a korszerű múzeumi elvárásoknak, vagyis, a tereiben jól érzik- e magukat, és birtokba veszik-e a múzeumlátogatók.
A Hősök tere felől közelítve úgy hat, mintha a Felvonulási tér kicsit megemelkedett volna és a zöldfelület benőtte volna a korábbi szürke betondzsungelt, két szárnya között szabályosan közrezárva az Ötvenhatos emlékmű szoborcsoportját. Madártávlatból nézve látható az a dinamika, ahogyan a középen meghagyott placcon a szobrok, mintegy iránytű a város felé mutatnak, miközben az épület, akár egy park nyitánya, tálcán kínálja elénk a Liget zöld univerzumát.
A koncepció az lehetett, hogy a történelmi tér, mint mementó megmaradjon és így félig a földbe süllyesztve, finoman emelkedjen ki a modern, három emeletes épület két szárnya.
A Hősök tere irányából jól oldja a Dózsa György út, Andrássy út felé eső oldalának irodaházas környezetét, miközben az épület éles vonalaival izgalmas párbeszédbe elegyedik a Deloitte szabálytalan üvegpalotájával. Utóbbi összjáték egyébként a Liget felől nézve is szembetűnő.
Az épület parkos teteje annyira vonzó, hogy egyesek mindjárt a tetősétával kezdik. A jobb szárny tetejéről nemcsak a városban egyedülálló hatalmas zöld íves pálya képe nyílik meg, hanem mögötte finoman kitüremkednek a messzi budai hegyek is. Lentről, ugyanebből az irányból közelítve, az épület oldalából szemlélve, gyönyörködtető kép a távoli Műcsarnok klasszikus épülete és a Néprajzi Múzeum éles formáinak disszonanciája.
A szabályosan beültetett tetőn mindenfelé pihenőhelyeket alakítottak ki, ez a mesterséges domb a város közepén alkalmas arra, hogy néhány percre kiszakítson a mindennapok ritmusából.
Mindkét oldalon külön bejáratot vágtak az épületbe: egyik szárny az irodáké, a másik az ottjártunkkor az első etno konferencia által kihasznált rendezvényeké.
A Hősök tere felőli szárny alá besétálva, a főbejárathoz, akárcsak egy hatalmas hajóorr alá gyalogolnánk, ez a gigantikus bárka asszociáció az épületbelsőben felerősödik.
Főként, hogy a recepció szint után a süllyesztet épület közepébe, lefelé haladva egy nagy méretű csónakot állítottak ki a lépcső melletti üveg kirakatba, mögé az egykor volt halászok életét vetítették.
A múzeum a földszinten és a földszint alatt található. A földszinten több közösségi tér jött létre: a vendéglátóhellyel szemben egy izgalmas placcon, óriás Budapest makett a századelő Budapestjéről és a Milleneum Házából idehozott Liget makett.
Ez a két különálló miniuniverzum, annyi titkot és szépséget rejt, hogy önálló idegenvezető túrákat tartanak az asztalok között, a látogatók pedig úgy belefeledkeznek az egyes épületek miniatűr látványába és a város változásainak tanulmányozásába, mint a kisgyerek, akit nem lehet elmozdítani kisvasút mellől.
Itt tudjuk meg, hol is állt a Krisztina tér „másik" egykori temploma, és hol volt kör alakú a Horvát Színház, és a legendás Horvát-kert, amelyről a dal szól.
A hatalmas tengerjáró hajó hosszú utazásra hív: az egyes terek önállóan is megszólítanak, az lehet a cél, hogy ezek a múzeum állandó és időszakos tárlatának megtekintésén túl is bent tartsák a látogatót.
Az épület mélye maga a tárlatok helye, ahol a lépcső melletti kirakatba helyezett mázas kerámiák, a fazekas hagyományok mementói, akár egy elsüllyedt hajó kincsei kerülnek a szem elé.
A kiállított tárgyak az üvegek mögött nincsenek felcímkézve, mert az elképzelés az volt, hogy önmagukban szólaljanak meg, az egyedien megvilágított muzeális darabok.
A „mélyen" a Megérkeztünk-We arrived időszakos tárlat végigjárja az utat, amely a Néprajzi Múzeum eddigi állomásait és fejlesztéseit szemlélteti. Itt az is kiderül, hogy a Ferencz Marcel vezette Napur Architect milyen lépésekben kezdte el a világhírűvé vált tervet fejleszteni.
Az a múzeumrész túloldali szárnyába került a múzeumshop, a büfé és a tágas könyvesbolt. A fokozatosan szélesedő lépcső mellett egy hatalmas kivetítőn animációs filmek teszik a fiatalok számára is befogadhatóvá, játékossá az etnográfia kincseit - előkerül benne a gördeszka asszociáció is - illetve közvetítik azt az üzenetet, amit az egész épület és az abba költöztetett közkincsek együttese mond. Vagyis a geometrikus absztrakció és a népi, organikus hagyomány látszólagos ellentétének találkozását.
Mert az épület valóban egyetlen jegyében nem mutat népi motívumot. Az oldalára futtatott sorminta, amely különböző hímzések motívumait rejti, csak egészen közelről ismerhető fel, valójában az is inkább a cyber-világ pixel darabkáira emlékeztet, mint kalocsai hímzésre.
Ez az Európában is kivételes épület totálisan megadta magát a térnek, és olyanfajta térélményt teremt a korábbi sivár Felvonulási térből, amely önmagában is gyönyörködtető látvány, de különböző pontjain megállva a város és a Liget így még nem látott részeire enged rácsodálkozni.
Napur Architect iroda által tervezett Néprajzi Múzeum új épülete a nemzeti szinten befutó győztes projektek között bizonyult Európa legjobb középületének, majd a kontinens legkiválóbbjaként a világ 10 régiójának kategóriagyőztesei közül érdemelte ki a világ legjobbjának járó „World's Best" díjat. 2019-ben a II. Építészeti Nemzeti Szalon közönségdíját is megkapta.
Érthetően.