Egy fiatalon meghalt magyar színész, egy titokzatos tehetség tragédiája

Pályája kezdetén a Candide szerepében

Ivánka Csaba elsősorban színész volt, színpadi ember, mégis, aki a fiatalon, súlyos betegségben meghalt alkotóra gondol, elsőként átlagon felüli kreativitását, univerzális alkotói egyéniségét emeli ki, affinitását a színházcsinálás egészéhez. És az emberségét, a figyelmét mások iránt, az időt, amit ő nemcsak az elmélyült, alapos munkára, de barátai megértésére szánt, és amitől teljesebbé vált színpadi karaktereinek megformálása. 

Voltaire naiv hőse, Candide kalandjai során megérti, hogy a világ abszurd, az ember pedig alapvetően önző és kegyetlen. Ivánka Csaba kétszer kapta meg ezt a szerepet: egyszer prózai, majd zenés változatban. Az egyik kritika utóbbiról így írt:

„...A címszereplő Ivánka Csaba. A fiatal művész kivételes intelligenciával talál olyan magatartást, amely nem egyszerűen a szerencsétlen flótást, nem a bájos pórul jártat, hanem a meghurcolt emberséget fejezi ki, filozofikus-vígjátéki modorban. Játéka a rendezés értékét is emeli – ebben van jelen leginkább és leginkább színházi módon a remekmű."

Egy másik így emlékszik:

„Telitalálat volt, egész lényéből valami ártatlan tisztaság áradt."

Pályája kezdetén a Candide szerepében Forrás:Szigligeti Színház

Alkatilag ilyen volt ő, bár - kiváló színészként - ennek ellenpólusait is tökéletesen megjelenítette a színpadon.

„Nem sokkal azelőtt Lucifert játszotta a Tragédiában. Mi, akik aggódtunk érte, csak jóval később értettük meg, hogy mi minden járt akkor a fejében. Hogy ő nem meghátrált, hanem előbbre lépett..." - mondja a pályatárs és barát, Papp Zoltán egy emlékműsorban.

A musical rendezője Kerényi Imre a legemlékezetesebb közös munkájukként emlékezik Candide-ra, amelynek Leonard Bernstein írta a zenéjét. „Roppant igényes zene volt, és ő ebben az előadásban elénekelte és eljátszotta a címszerepet, ami egy magas tenor szerep volt egyrészt, másrészt pedig a világirodalom egyik legérdekesebb figurája, a naiv, ifjú hős, aki viszontagságos utazásai során keresi, kutatja az élet értelmét. (...)

Nagyon komolyan vette a zenét, és nagy becsvágy volt benne, hogy ezt a zeneileg nagyon nehéz munkát szakmailag jól abszolválja.

Úgy tudom, hogy több énektanárhoz is elment, és az életmódját is megváltoztatta, mert komoly fizikai erőnlétre is szükség volt, hogy egyáltalán végig tudja énekelni ezt a hatalmas
szerepet. Ugyanis operai szintű együttesek, áriák, duettek, tercettek voltak ebben a zenés
színházi változatban. (...) Új arca jelent meg az ő színészetének, egy zenés színész arca, valami nagyon kellemes, kedves mágiával...

Lucifer szerepében, Az ember tragédiája – Szigligeti Színház, Szolnok, 1980 Forrás: Origo

...Szerintem ez Csabának is egy személyiségjegye volt, tehát nagyon természetesen csúszott össze a személyisége, s az általa ábrázolt alak filozófiája és az ő színészi eszköztára"

- emlékezett Kerényi, Kisfaludy András: Neurock, Ivánka Csaba emlékének című dokumentumfilmjének forgatásán.

Generációjának egyik legsokszínűbb, karizmatikus egyénisége rendkívül elmélyült, nagy tudású és képzett, folyton tanuló alkotó volt Ivánka Csaba. Az újítás iránti csillapíthatatlan vágya, a több műfajú tehetség, a közösségépítő szándék és a kitartás egyszerre alkotta meg azt a gazdag életművet, amelyet fiatalon hátrahagyott.

Ivánka Csabát hosszú betegség után, fiatalon érte a halál, de a betegség sem állította meg a munkában, noha akkortájt színpadra nem léphetett, folyamatosan rendezett.

Élt egy vicc a kollégák között, állítólag még Vallai Péter találta ki: „a színpadi lassúság mértéke, egy Ivánka." A színész ugyanis lassan és megfontoltan építette fel szerepeit. De nem csak a szerepformálással töltött el sok időt. Amikor felkérték egy szerepre, soha nem válaszolt azonnal, volt, hogy napokra eltűnt mérlegelni, hogy vajon hiteles tud-e lenni benne.

Számára előbbre való volt ez, mint az exhibicionizmus és a kalandvágy, hogy mind több szerepben megmutatkozzon.

Ilyen értelemben Ivánka Csaba egyáltalán nem volt tipikus színészalkat. Pedig lebeszélhetetlenül készült erre a pályára, bizonyíték erre az is, hogy negyedszerre vették fel a főiskolára. De Ivánka Csaba „hosszútávfutó" volt, nem adta fel egykönnyen és a küzdelem erősítette. (Egyébként gyermekkorában atletizált, a hosszútávfutást és a gátfutást kifejezetten szerette.)

A szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött, ahol sok-sok szerepe mellett az említett feledhetetlen Candide-ot alakította, majd Kerényi Imre Jézus szerepére hívta a Csíksomlyói passióba, már a Várszínházba. Több mint négyszázszor játszották a darabot, bejárták vele Európát.

Több mint négyszázszor játszotta Jézus szerepét Forrás: szinhaz.org

„Egyszerűen ő lett a Jézus, s nem egy kis naiv figura volt a faluból, ahogy azt eredetileg Iglódi István játszotta nagyszerűen, de kissé más felfogásban.

Egy gótikus, átszellemült alak jelent meg általa, s végül ő lett a toposza a Csíksomlyói passió Jézusának.

Az előadást aztán körbehordoztuk Európában, Olaszországban, Franciaországban, Németországban, Romániában, Bulgáriában, szóval sok helyen játszottuk igen nagy sikerrel, s mindenhol külön méltatták az ő átszellemült alakítását is. Játékának egyik titka talán az volt, hogy teljesen természetesen élte meg szerepét, s az előadások alatt el is hitte, hogy ő Jézus" - írta Kerényi Imre erre az alakításról.

"Valóban elhitte, hogy ő Jézus" - Kerényi Imre Forrás: Origo

Nagyon készült ezekre az előadásokra, vigyázott magára, hogy hangját és teljes fizikai kondícióját megőrizze. Ivánka Csaba azonban nemcsak kivételesen precíz, mély és felkészült énekes- és prózai színész volt, hanem ő a színház egészében gondolkodott. Gyakori, hogy a színész rendezni kezd, Ivánka azonban erre is tudatosan készült: Ádám Ottó osztályában elvégezte a rendező szakot is, darabot írt, szövegkönyveken dolgozott, dramaturgiai munkát végzett.

Szinte párhuzamosan a Passió sikere mellett csendben, koncepciózusan, az alapoktól felépítette és megszervezte a Kőmíves Kelemen című rockballadáját, Sarkadi Imre befejezetlen műve alapján, saját dalbetétekkel, Szörényi Levente és Bródy János dalaival.

Az emlékezetes ősbemutatót követően a rockballadát itthon és külföldön is több színház színre vitte.
Miközben úgy tűnik, ugyanannyira érdekli a rendezés, valójában a színészkedés és a színpadi jelenlét nyűgözi le.

„Színészközpontú színház híve vagyok, igen határozott rendezői irányítással"

- mondta.

1982-től haláláig a Nemzeti Színház társulatának megbecsült, nagy jövő előtt álló tagja volt, ahol Vámos László, Kerényi Imre, Csiszár Imre, Sík Ferenc, Iglódi István rendezéseiben játszott, s később rendezett, továbbá színészmesterséget tanított a Nemzeti Stúdióban.

Rá nagy hatást tett mestereiként egyébként Vámos Lászlót, Székely Gábort, Kerényi Imrét, Schwajda Györgyöt és Ádám Ottót említi egy interjúban, majd a névsor hallatán a kérdező, a kilencvenes években is már létező színházi ellentétekre utal, Ivánka pedig elüti a kérdést.

„A színháznak nincs ideje a harcokra, kívülről szervezik ezeket a harcokat" - felelte. A Nemzetiben megint Kerényi rendezéséhez kötődik egy emlékezetes szerepe, a Szörényi-Bródy-féle István a király rockoperában Torda, a táltos szerepe. Szörényi Levente így emlékszik Tordára: "Hát, ahogy ő abban a Nemzeti Színházban bemutatott előadásban Torda szerepében megnyilvánult, az elképesztő volt! Nem lehetett őt Deák Billhez hasonlítani, aki előtte az ősbemutatón énekelte a táltost, mert ahogy ő mankója körül járta a köröket az egy adott körülmény, de ő tulajdonképpen a hangjával vitte el a szerepet.

Na most a Csabának is megvolt hozzá a hangja, de Csaba úgy, olyan révületben, olyan egzaltáltan, olyan megszállottsággal adta elő a táltos dalait, mintha bedrogozott volna.

S hát tudjuk, hogy Közép-Ázsiában, még most is, ahol él ez a hagyomány, a táltosok füveket szívnak, hogy inspirálódjanak, s ez Csaba alakításában benne volt, tökéletesen lehozta színészileg."

Átszellemült Tordaként az István, a királyban szinhaz. org

Nem volt nála nagyobb vagy kisebb szerep, ugyanolyan feladatként élte meg a Rómeó és Júliában Pétert, a Dajka szolgáját, aki mindent összekever, mint akár a Candide-ot. Kerényi szavai szerint:

különös kedvét lelte abban, hogy a kisebb szerepeknek kitalálja a maga igazát, tehát hogy mi az, ami motiválja az ő színpadi jelenlétüket, milyen függelmi rendszernek az utolsó csavarjai, milyen indítékból élnek, beszélnek, dolgoznak.

Ivánka Csabára emlékezve a rocksztár képe, az egyetemi színpad az underground éppen úgy bevillan, mint színpadi szerepei. A Topó Neurock együttes akkortájt kezdett alakulni, amikor Jézus szerepe miatt a Várszínházban kezdett dolgozni.

Persze ennek is megvolt az előzménye: „1966 körül beaténekesként szerepeltem különböző amatőr zenekarokban. Elég kezdetleges felszereléssel angol számokat játszottunk, de már akkor volt néhány saját szerzeményünk is.

A tiszta, őszinte szöveg, egyszerű zene, kemény ritmus alkalmas volt arra, hogy ki tudjunk fejezni valamit az életünkből.

Meg akartuk mutatni, hogyan élünk, mozgunk, táncolunk, hogyan akarjuk magunkat szabadnak érezni, hogyan akarjuk lerázni magunkról a kamaszkor gátlásait.

Nagyszerű időszak volt: éreztük, hogy ez a zene (akkor beatnek hívtuk) a 20. század egyik nagy találmánya" - idézte fel egy interjúban Ivánka, aki a nyolcvanas években az underground kissé direktebb, szövegközpontú zenei kultúrájában, valami sajátos kelet-európai neurózisnak adott hangot a Topóval. Úgy rezonált a korszellemre, hogy az fiatal generációk tömegeit szólította meg, és az akkori aktív underground zenei életben önálló színt teremtett a Neurock...

„Ivánka Csaba zavarba ejtően tehetséges művész volt, olyasféle, akit nem lehetett bedarálni, a gépezet részévé tenni... Koncertjein tolongtak a gimnazisták, egyetemisták, bölcsészek és ihlethajhászok. Idősebb kollégák is fejet hajtottak a Topó sodrása és a frontember karizmája előtt.

Kézdy György például élete egyik legnagyobb elismerésének tartja, hogy öt esztendeje neki ítélték az Ivánka-díjat..." - emlékezett a zenekar sikereire Szabó Zoltán Attila.

A zenekar, amelyet szervezett, és zenét, dalszöveget írt ivankacsaba.hu

Ebben a formációban Topó ő maga volt, magát nevezte így és volt, hogy hatalmas masnival a haján, egyik lábán bakancsban és ősemberféleségre emlékeztető zsákruhában ment fel a színpadra. A dalokat ő szerezte és a szövegeket is ő írta, ő volt a zenekar összetartó lelke, amellyel mintegy tíz évig rendszeresen játszottak, különböző klubokban léptek fel.

A rendszerváltás hajnalán, nagyon pontosan elkapta a mindenkiből kikívánkozó, tipikus kelet-európai elnyomottság közös segélykiáltását.

"Én szeretem hogyha vernek
Én szeretem hogyha belém rúgnak
Én szeretem hogyha leköpnek
Én szeretem hogyha megaláznak
És higgyétek el Sokkal jobb nekem így
Én szeretem hogyha kiröhögnek
Én szeretem hogyha palira vesznek
Én szeretem hogyha hülyének néznek
Én szeretem hogyha megaláznak
És higgyétek el sokkal jobb nekem így"

(Neurock)

Valami kifordított, mindennek a fonákját látó és megéneklő költészet az övé, ahogy ő mondta, a „ciki cikijét" akarja megmutatni.

A Topo Hungarock Trupp formációval Forrás: Origo

Ivánka Csaba így beszél a rockzenéről:

Maga ez a műfaj hordozta azt a szabadságélményt, hogy tulajdonképpen bármi, ami az embert foglalkoztatja, azt ki lehet vele fejezni. Valami olyan magától értetődően, ami sehol máshol, semmilyen más műfajban, legalábbis az én érzésem szerint, nincs meg.

A kilencvenes évek elején gyógyíthatatlan betegség támadta meg testét, amely elsősorban a színészként akadályozta a munkában. Ivánka Csaba rendezőként folyamatosan dolgozott, 1995-ben három rendezése volt, köztük az Othello a Nemzeti Színházban, amelyekről nagy interjúban kérdezték. Ivánka Csaba itt belső félelmekről, szorongásokról a gyengeségeinkről és kihasználhatóságunkról beszél nagyon őszintén.
„Azt hiszem kevés darab szól olyan átélhetően és legtitkoltabb érzéseinkről, mint az Othello. Félünk attól, hogy becsapnak bennünket, hogy nem tudjuk biztosan, csakugyan olyan-e a világ, amilyennek látjuk.

Nem értjük, ki, miért manipulál bennünket, rettegünk, hogy elveszítjük illúzióinkat, és hogy jóvátehetetlen hibákat követünk el. Félünk attól, hogy gyengének mutatkozunk és kihasználják gyengeségeinket.

A sok műfajban való magasfokú megmutatkozásán túl van más ismérve a különleges tehetségének, például a megfejthetetlenség. Ivánka Csabát a szereplés nem önmagáért érdekelte, nem is nagyon elemezte önmagát, ennél csendesebb megfigyelő volt, azt is mondhatnánk nem volt evilági figura. Különös, elvont ember volt, szűnni nem tudó alkotási vággyal és önmegvalósítással, de ez mindig a közösségért történt. Talán ez az önzetlen alkotómunka emelte ki őt ki a „tömegből" és tette, teszi ma is pótolhatatlanná személyét.

Don Quijote szerepében Papadimitriu Athinával Forrás: Ivankacsaaba.hu

Hosszú küzdelem után, gazdag életművel a háta mögött halt meg 48 évesen.

Lőcsei Gabriella emlékező soraiban úgy fogalmazott, Ivánka Csaba semmi mást nem akart, mint világgá kiáltani:

„A kelet-közép-európai ember neurózisait, szabadságvágyát meg a körülötte feltornyosuló visszás élethelyzeteket, mind. Amikor elment, közös gyászban siratta az amúgy rettentően megosztott, egymásra minden módon fenekedő értelmiség."

Gyógyíthatatlan betegségét nem titkolta, mindenki reménykedett, hogy ő lesz, aki túléli majd. Betegen is színpadra ment, hogy költészetével személyesen üzenjen. Ezekre a kései megmutatkozásaira így emlékszik Papp Zoltán:

"Utolsó koncertjein egy karosszékben ült a színpadon, és a rajongói tudták, hogy orvosai csak rövid időre engedik ki a kórházból. Különös hangsúlyokat kaptak a mondatok.

„Vigyetek ki a napra, mert ott kell nekem élnem."

Utolsó befejezett, de be nem mutatott rockoperájában, az Óceánban, amelyet Nagy Árpád zeneszerzővel írt, valami

óriási elvágyódás, a végtelen elérésének emberfeletti vágya szövegeződik meg.

Emlékének ápolására és a magyar színházművészet támogatására, a művész édesanyja és testvérei 2000-ben alapítványt hoztak létre azzal az elsődleges rendeltetéssel, hogy évente egy alkalommal egy arra érdemes színész elnyerhesse az Ivánka Csaba-díjat, Pusztai Ágoston szobrászművész alkotását.