Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Az angol kemény rockzene említett négy nagyágyúja szinte egyszerre alakult meg. S egyszerre indultak el a halhatatlanság irányába. Ráadásul szinte mindannyian ismerték egymást már fiatalon is. Vagyis egy furcsa versengés kezdődött közöttük a világhírnév minél korábbi eléréséért.
1970 volt mindannyiuk számára az igazi áttörés éve.
Furcsa játéka volt ez a sorsnak, de valószínűleg akkor ért fogyasztói korba az a generáció, amely igényelte az újfajta stílust. A torta valóban nagy volt, így csemegézhettek belőle mind a négyen, de annak, hogy mindenki a lehető legtöbb szeletet akarta kikanyarítani magának mi, rajongók lettünk az igazi győztesei.
1970-ben jött ki a Deep Purple az In Rockkal (rajta a Child in Time-mal és a Speed Kinggel), a Black Sabbath a Paranoiddal (ezen van a címadó nótán kívül a War Pigs és az Iron Man), a Led Zeppelin a III-al (melyen hallható az Immigrant Song és Since I've Been Loving You) és a Uriah Heep a Very 'Eavy... Very 'Umble-val, rajta a Gipsy-vel.
Tessék választani! – ahogy a Magyar Rádió könnyűzenei vetélkedőjének címe szólította fel hallgatóit azokban az időkben.
Magyarországon nem lehetett választani a feltörekvő angol bandák dalai közül, mert a rádió nem játszotta azokat.
Más forrásból meg nem lehetett hozzájuk jutni. Igaz, a Rádió Luxemburg ideális időjárási körülmények között botrányos minőségben hallgatható volt, ott valamit el lehetett csípni a kor zenéiből.
A Szabad Európa hallgatása akkoriban még büntetendő cselekménynek minősült.
Így a Magyarországon élők számára úgy suhantak el a rockzene szempontjából legfontosabb évek, mintha nem is lettek volna. Még több mint 10 évre voltunk a valóságos felszabadulástól, amikor ezek a bandák vagy megszűntek, vagy teljesen kiégtek.
A Deep Purple 1975-ben dobta be a törölközőt, a Led Zeppelin 1980-ban, dobosa, John Bonham halála után szüntette be a ténykedését, a Black Sabbath-ot 1978-ban hagyta ott stílust meghatározó énekese, Ozzy Osbourne, majd a helyettesítésére érkezett Ronnie Dio is távozott 1982-ben, és a banda ezzel hosszú időre padlóra került.
A Uriah Heep? A Charles Dickens regényhőséről elnevezett együttes 1981-ben szűnt meg. Őrült módon túlhajszolták magukat a zenészek,
10 év alatt 13 lemezt vettek fel, és állandóan úton voltak, hogy népszerűsítsék a korongokat.
Pedig a két nagy vetélytárs szétesése, és a harmadik alkotói válságba zuhanása elvileg megnyitotta volna az utat számukra a legnagyobb csúcsok irányába is. Hat éven keresztül látszólag a legnagyobb egyetértésben alkotott a Mick Box-Ken Hensley-David Byron hármas, vagyis a gitáros, a billentyűs és az énekes, ám akkor elpattant egy húr, és nem a szó valódi értelmében. Jött az új hullám a zenében, jött a disco, ez magával hozott vitákat.
Ráadásul Byron gyakran olyan tökrészegen lépett színpadra, hogy vállalhatatlan produkciót nyújtott.
1976-ban a többiek kirúgták, ám utódja, John Lawton csak három évig tudott együtt dolgozni Hensley-vel, ezt követően távozott. A billentyűs a Lawton után érkező énekessel, John Slomannal sem tudott kijönni, ezért 1980-ban ő maga hagyta ott a csapatot. Mivel Hensley írta a legsikeresebb számok többségét, ezért érezhető volt, hogy nélküle nehéz lesz folytatni. Néhány hónap múlva az alapító gitáros, Mick Box azt vette észre, hogy egyedül maradt az együttesben.
Bezárkózott a szobájába, és két napig egyfolytában ivott. Miután kijózanodott elment és levédette a Uriah Heep nevet, és elővette a telefonos noteszét. Néhány nap múlva összeállt az új együttes, mely így továbbra is Uriah Heepként alkotott, pedig a korábbi tagok közül csak Box játszott benne. Ám a név még mindig jól csengett, így a zenészek kaptak lehetőséget lemezfelvételre, és az 1982-ben rögzített Abominog kimondottan remek lett.
A Kerrang! nevű heavy metal magazin a legjobb osztályzatot adta akkor neki, és azt írta, hogy az együttes pályafutása legjobb albuma.
Valóban izgalmas volt! Megtartott sok értéket a Uriah Heep hagyományaiból, de egy olyan újszerű köntösbe csomagolta, mely nagyon divatos volt. Az akkor induló Europe-hoz és Bon Jovihoz lehetne leginkább hasonlítani, csak azért nem tudta überelni ezt a két csapatot a '80-as években, mert neki már volt egy – más stílusú – múltja.
Ha akkor indul ezzel a zenével, lehet, hogy elhomályosítja Európában a svéd bandát.
Igaz Final Countdown-színtű gyöngyszem nem íródott az Abominogra.
Egyébként a Uriah Heep többi lemezéhez hasonlóan ehhez sem lehetett hozzájutni Magyarországon. Ahogy nem árultak az állami boltokban Purple, Sabbath és Zep LP-ket sem. A legelvetemültebbek kamionos ismerősöket kértek meg (gyakorlatilag csak ők járhattak nem szocialista országokba azokban az időkben), hogy a farmerek mellett lemezeket is csempésszenek be nekik. A földhözragadottabbak a pesti Múzeum körúti zenei antikvárium előtt vásárolhattak (illegálisan!) egy-egy lemezt ezektől a bandáktól. Viszont volt Komjáthy Györgynek péntekenként egy 45 perces műsora a rádióban, „A beat kedvelőinek" címmel, ebben meg lehetett hallgatni ezeket a lemezeket.
Innen ismerhette meg egy átlagos magyar ember az Abominogot, és ezzel az új Uriah Heepet.
Ám az senkinek a legmerészebb álmában sem szerepelt, hogy egyszer láthatja is ezt a bandát.
Aztán 1982 nyarának végén megjelent néhány plakát, amely arról árulkodott, hogy fellép Budapesten a Uriah Heep. Ezt a feliratot mindenki valami tréfának gondolta, annyira hihetetlennek tűnt. Azért – az esemény iránt fogékonyak – elrohantak a jegyet árusító helyre. És ott kiderült, hogy a dolog tényleg komoly.
Árulnak jegyeket az 1982. szeptember 6-án és 7-én Budapesten rendezendő koncertekre.
Amikor a '80-as évek elején egy ifjú remegve kézbe vehette a Uriah Heep koncertre érvényes jegyet, azt az érzést nem lehet elmondani egy mai fiatalnak, aki lenyom három-négy billentyűt, és a világ bármelyik koncertjét megnézheti a megállóbban az éjszakai buszra várakozás közben. Vagy kevéske pénzért felugrik egy fapados repülőre, és elmegy egy rockbuliba Barcelonába, Hamburgba vagy Londonba.
Még a koncert napján is hihetetlen volt, hogy este testközelből lehet majd látni Mick Boxot, John Sinclairt, Lee Kerslake-t, Bob Daisleyt és Peter Goalbyt. Közülük nálunk csak az első neve volt akkor ismert, illetve Daisleyé, aki azon a Long Live Rock 'n' Roll című Rainbow-lemezen bőgőzött, amelyet valami véletlen folytán lehetett nálunk kapni.
Már órákkal a kezdés előtt hatalmas tömeg volt a Kisstadion előtt, a nyitásra várva.
Óriási rendezői gárda, idegesítő biztonsági ellenőrzések, de érdekes módon ez utóbbi nem volt nyomasztóbb 1982-ben, mint manapság hasonló eseményeken. Illetve hasonló eseményekből ma kevés van, mert az élő, kreatív, magas színtű hangszeres tudást igénylő produkcióra napjainkban alig van példa. Itt minden együtt volt. Négy zenész, aki mestere a hangszerének, illetve az énekes a legjobbak közül. Remekül összerakta Box ezt a bandát.
Nyolckor elsötétedett a színpad és magnóról őrült hangerővel megszólalt a Carmina Burana legismertebb dallama. Ebbe kapcsolódott bele már élőben a szintetizátor, majd átvéve az irányítást, a szám rockba fordult, belecsapott a dob, és vakító fény zúdult a színpadra.
Az ezen összetételű ötös által kimondottan koncertnyitónak komponált dallal indult útjára a gyönyör, a Sell your Soullal. Ez egy hamisítatlan rock 'n' roll, melynek refrénjeként jön a felszólítás:
Stand up, shout it out! Sell your soul!"
Vagyis álljatok fel, üvöltsetek, és adjátok el a lelketeket a rockzenének. Ennek a mondatnak többezren tettek eleget, mert minden nézőre azért nem jutott egy rendező, hogy visszanyomja a helyére. És akkor már évek óta léteztek a magyar rock mára dinoszaurusszá vált képviselői, és az ő bulijaikat sem hátra tett kézzel, csendben ülték végig a rajongók.
A kedvesen erőszakos felszólítást egy szintén remek, ugyancsak új nóta követte, a Running All Night, majd jött az első világsláger, a Stealin'. Ügyes szerkesztéssel a mindenki által ismert dalok (July Morning, The Wizard) közé keverték a muzsikusok a megismerésre várókat, holott tudták, nekik ez a két este csak veszteséget termel, mert a kamionosok és a Múzeum körúti „feketézők" hasznából ők nem részesülnek. Ennek ellenére lenyűgöző felszabadultsággal varázsolták el a közönséget.
A buli második felében a „névtulajdonos" Mick Box nyomott egy olyan gitárszólót, amilyen előtte még nem sok volt hazánkban.
A keverőpult környékén kis túlzással a kor összes magyar rockzenészét fel lehetett fedezni, nekik is csodát hozott ez az este.
A gitárszólóból kibontakozott Box legjobb szerzeménye, a Gypsy, közepébe került egy „jonlordos" betét John Sinclairtől, majd visszatértek a dal alap motívumai. Az együttes egyik legnagyobb slágerével az Easy Livin'-nel ért véget a program, majd a közönség természetesen visszakövetelte a bandát. Nem tudni, hogy mennyire voltak megtervezettek, és mennyire spontánok az énekes, Peter Goalby mondatai a ráadás előtt, de azt a kevés embert, aki értette, nagyon megérintették. A dobos, Lee Kerslake szívverésre emlékeztető halk ütemet hozott, az énekes pedig ezt mondta:
Ha egy picit csendben maradtok, akkor hallhatjátok a szívverésemet. Ez nem véletlen, ugyanis az együttes megalakulása óta, 12 éve várunk arra, hogy eljöjjünk Budapestre. Most végre itt lehetünk, és olyan fantasztikus közönséget ismertünk meg, melyben nem is reménykedtünk.
Majd magyarul mondta: „köszönöm!"
Jött a klasszikus Look at Yourself, amely közben Goalby lejött a közönség közé. Akiket korábban kordában tartott a sok rendező látványa, ekkor már szintén a színpad elé tódultak. Ez volt az a pillanat, melyről azt reméli az ember, hogy soha nem ér véget!
Ám érkezett a Children of the Night, és vele a búcsú.
A közönség nehezen mozdult, sokáig hatása alatt volt a hallottaknak-látottaknak.
A buli után a Uriah Heep menedzsere megengedte néhány magyar újságírónak, hogy egy-két kérdést feltegyen Mick Boxnak.
Az Ifjúsági Magazinban a következőket olvashattuk a már akkor is legendás gitárostól:
A közönség csodálatos volt. Ez a publikum rögtön vevő a zenére, nyugodtan mondhatom: imádtam őket. Más a közönség Amerikában, más Angliában, és más volt itt, Budapesten. Kellemes emlékekkel távozom. És tudod mi tetszett a legjobban? Hogy az első sorban ülő katonák együtt énekeltek velünk, szemmel láthatóan ők is élvezték a koncertet!"
Ezekben a mondatokban minden benne volt. Az is, amit hallottak rólunk, a vasfüggöny innenső oldalán élőkről. Nyilván sejtésük sem volt a zenészeknek arról, hogy a kelet-európai rendőrállamban az erőszakkal a hadseregbe kényszerített sorkatonák ugyanolyan érzésű, gondolkozású, érdeklődési körű fiatalok, mint Nyugat-Európa tinédzserje, huszonévesei. Csak szűk keretek közé vannak szorítva.
Mick Box a Világ Ifjúsága nevű újságnak is nyilatkozott zenéjükről:
Rockot csak egyféleképpen lehet játszani, teljes gőzzel. Máskülönben a srácok elalszanak a nézőtéren.
Úgy kell szólnia a bandának, hogy a nézők még másnap is azt hallják belülről. Ma különösen hajtottunk, mert először járunk Budapesten és szerettünk volna jó emlékeket hagyni magunkról."
Ez sikerült nekik!
Aki ott volt a két koncert valamelyikén, az hozzám hasonlóan 40 év elteltével sem felejtheti annak a csodás estének egyetlen pillanatát sem. A világhírű banda úttörőként érkezett egy számára ismeretlen országba és közegbe, majd öt évvel később ő volt az első, amely egy ennél nagyobb lépést is megtett a még egymás mellett létező két világrend idején.
1987-ben első nyugati rockzenekarként adott koncertet a Szovjetunióban. Előtte már játszott ott a „jólfésült" Elton John és Billy Joel, de ez más volt. Tíz egymást követő téli estén lépett fel a moszkvai Olimpiai Csarnokban.
Nyilván senki nem értékeli úgy, hogy a Uriah Heepnek bármilyen köze is van a rendszerváltáshoz, ám egészen biztos, hogy több téglát is kivert abból a bizonyos égig érő falból, mely 1990-ig elválasztotta Európa két felét.
