San Diegói árulás, avagy az Álruhás Amerikában

Operaház ünnepélyes átadója 2022 március 12-én

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA – 236. LEVÉL   Édes Néném, milyen régen küldött nekem újságból kivágott cikket! Mintha visszarepültünk volna az időbe, amikor még volt – vagy előre a harmadik világháborút követőleg párezer évvel, amikor talán újra lesz nyomtatott szöveg. Mondjuk, ezt a cikket igazán kár volt papírra vetni, mert rosszindulat szülte és felkészülés, érdeklődés helyett gyanút felhordani szándékozott, cseppet sem elegánsan, kérdőjelekbe öltöztetve állításait. A cél ilyenkor az, hogy a válasz, amely nyilván később tud csak érkezni a kérdéses állításoknál, már kevesebb olvasót érjen el, meggyőző ereje se vetekedhessen az előre elvetett gyanúval. De miért teszek úgy, mintha először kapnék valamit hátulról mellbe, nem igaz? Térjünk hát a lényegre.

A cikket jegyző úr azt sejdíti, hogy bizonyára nem véletlenül nem büszkélkedem Az álruhás kertészlány c. opera amerikai vendégjátékával. Rengetegbe került, művészi értelme nem volt, közönsége sem, esetleg sikere sem, vagy ez mind együtt. Hát, kedves Néném, valóban akadt pár olyan pillanata is az útnak, a projektnek, amellyel nem dicsekszik az ember, de azokról majd később.

Mozart egyik tinédzserkori operája a La finta giardinera, vagyis Az álruhás kertészlány. (Nem keverendő össze legelső színpadi művével, a még tíz éves kora előtt született hasonló című alkotással, A színlelt együgyűvel (La finta semplice). Valamikor két évvel ezelőtt a San Diegó-i csapat, a fiatal énekesek számára operaprojektek szervezésével és megvalósításával foglalkozó Opera Neo azzal keresett meg minket, hogy vigyük színre közösen. Nekünk van műhelyünk és Műhelyházunk (gyártani és előadni), nekik pénzük és ötletük – fiatal énekesek és zenekar pedig mindkét kontinensen rendelkezésre áll. Az előadást az OPERA művészeti igazgatója, Almási-Tóth András rendezte, minimális díszlettel, jelmezzel, és egy különleges páston játszatva a cselekményt, amely majd abban a San Diegó-i iparcsarnokban is elfér, amelyben a produkció kinti lába megvalósul.

Nyár elején eljött hozzánk a kinti zenekar néhány kulcsjátékosa, és a Budapestről odaszármazott, a Zeneakadémiára velem párhuzamosan járt Kozma Péter vezényletével betanultuk és eljátszottuk a darabot. A művet, amelyet énekkartól és néhány jelenettől „megtisztítva", a mai hallgathatóság időbéli határaiig visszahúzva állítottunk össze.

Azután jött a projekt másik része: az alkotók – természetesen Mozart és szövegírója (a három lehetséges olaszból bármelyik) nélkül – és néhány ifjú énekes és operás kolléga kiutazott

Amerikába, ott is előadni a darabot. A próbaperiódus végére én is odaértem, és nagy örömmel néztem végig a Mozart-előadást.

Mivel az újságcikk szerzőjét bizonyára az anyagiak izgatták, most néhány fontos, bár bizonnyal mítosztalanító részlet következik. Az utazást az Opera Neo fizette – természetesen turista osztályon. Mivel ők eseti privát támogatásokból élnek – az Egyesült Államokban nincs központi támogatása a színházaknak –, ebből fakadóan nem lepődtem meg, hogy a kollégákat és végül engem is magánházaknál szállásoltak el. Jómagam például a produkció fő támogatójánál laktam arra a pár napra. Mary Ellen, a szállásadóm igazán elragadó hölgy, néhány éve elhunyt férjének elektronikai cége volt, ő is a minap vonult vissza a vállalat gyakorló irányításától. Több város több színházában hallgatott operát, mint én valaha, kifinomult, árnyalt véleménnyel bírt a műfajról, szerzőkről, alkotásokról, operaházakról. Szóval: bár először ódzkodtam ettől a formától – utoljára úttörő fúvószenekarosként vagy talán ifjú Carmina burana-szólistaként laktam idegen családnál külföldön –, de végül nagyszerű 4 napot töltöttem nála, még a cabrio Mercedeset is vezethettem a Los Angeles-i autópályán: ott álltam lassan 53 évesen, és még sose csináltam ilyet...

Az előadások helyszíne már messze nem volt ilyen vidám. Az ember ilyenkor érti meg, mekkora kánaánban él az európai kultúra!

San Diego igazán nem kisváros, de ahogy közvilágítás se nagyon van (nem az izzók hiányoznak, hanem a kandeláberek!), úgy se színház, se operaház nem működik itt. S ha működne, mint Friscóban, Houstonban, Detroitban, Chicagóban, Washingtonban és persze, New Yorkban, akkor is magánszínház lenne az, ugyanazokkal a folyton labilis kondíciókkal. Meglehet, ezek csak számunkra tűnnek élhetetlennek, mert rendkívül adományinspiráló törvények, adókedvezmények miatt végülis működnek ezek az intézmények, terveznek és sikeresek is. Mindenesetre San Diego projektről projektre él, nagyon karcsú stábbal dolgozik, és ezt a vagányra rendezett Mozart-operát egy olyasmi csarnokban játszottuk el, mintha az Eiffel Műhelyház kistestvérében lennénk. Itt is felépült a hosszú pást, tűrhető akusztika mutatta magát, elégséges lámpapark dolgozott, és a minimális fényű kottavilágítás mellett is kiváló minőségű zenekar szólalt meg Kozma Péter pálcája alatt.

Viszont 40 fok volt odabenn, és az épített lelátón rengeteg idős ember, de igazán nyolcvanasok is. Ez ugyancsak nagy tapasztalás: amikor leveleket kapok, hogy hol vannak az Operaház lépcsőiről a szőnyegek (bizonyos helyekről valóban hiányoznak, de ennek pénzügytechnikai oka van), addig ezek az urak és hölgyek a száldeszkákra épített tribünön szó nélkül gyöngyözték át a forró, szinte mexikói éjszaka mindhárom óráját. Mert ez nem egy rövid mű még a húzásokkal sem, szerencsére némely énekesteljesítmény (leginkább Brassói-Jőrös Andreáé) és az igen ötletes rendezés nemcsak túlélhetővé, de emlékezetessé is tette az estét.

A visszaút már együtt telt pesti kollégáimmal (az énekesek még maradtak egy további előadásra), ott pedig kifejezett szerencsénk volt. Mondom is, miért: a jelmezek szállítása ugyanis a mi feladatunk volt, amelyet viszont élelmesen úgy oldottunk meg, hogy hatalmas, de a saját poggyászainkként feladott bőrönkben cibáltuk azokat – mert így megspóroltuk az OPERÁ-nak az cargózást. Szerencsénk pedig egy magyar származású, sőt, Veszprém mellett született check-in pultos hölggyel sodort össze – „természetesen" ő is nyugdíj mellett végezte ezt az állóképességet igényló munkát. Ő így nem firtatta, 25 kiló-e a 25 kiló, márpedig a belehajtogatott jelmezek döbbenetesen nehezek voltak. Mi pedig kijöttünk az igen szigorú költségvetésből ráadásul úgy, hogy ha a helyzet jobbra fordul, az újranyitott Eiffelben majd egyrészt zeneakadémiai operavizsga, azután pedig operabemutató is lesz Mozart tinédzser

művéből, amely mintha a Cosí fan tutte korai pár-kavargása volna, egy igaz „felnőtté válási" darab.

Nincs árulás, csak Álruhás. Mármint Álruhás kertészlány.

Nem volt itt tehát se pénzszórás, se pénzpocsékolás, ellenkezőleg: olyan partnerség, amelyben mindenki azt adta, amilyen valóban volt: és mi, magyarok e téren is a hozzáadott-értékben vagyunk erősek. Meg abban, hogy minden mögé valami mást, valami elképzelt (vágyott?) botrányt lássunk. Pedig ez a magyar-amerikai együttműködés, amelynek lelke-motorja Kozma Péter volt, mintaszerű és takarékos első lépése volt egy talán hasonló hosszabb útnak, mint amelyet pár hét múlva Japánba indítunk, immár tizenkettedik alkalommal.

Drága Néném, hogy miért nem írtam eddig róla, azt csak a pályázatírással és a Tosca-produkcióval kapcsolatos teendőim magyarázzák. De remélem, azért magyarázzák!

Vigyázzon magára a jövő heti levélkéig is, azt már Indiából írom, ahova a kollégák már kiutaztak a Denevérrel és a Bánk bánnal!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

Szilveszter

2022. október 9.